1917. január 20-26.

Naplóm hosszan pihent a ládafiában, s már nem is állok jót az alább elmondottak pontos időrendjéért, mert úgy írom le az elmúltakat, ahogyan emlékezetemben éppen felmerülnek az események. Végre megérkezett közénk Klinsky grófnő, az a hazai vöröskeresztes hölgy, akinek érkezéséről rég tudomásunk volt, s akit oly nehezen vártunk. Egy nagyon szimpatikus, kedves, egészen fiatal hölgy, azt hiszem, leány, akinek azt az impozáns bátorságát, hogy egyáltalán neki mert indulni Szibériának, előttünk még bámulatosabbá emeli, mikor halljuk, hogy szánkón járt lent a mongol határ szélén fekvő Troiszkoszavszk táborban, s onnan érkezett hozzánk. Vajon csalódom e, ha azt gondolom, hogy egy asszonyt csak a szerelem tud ilyen erősé tenni, és hogy ezt a nagy utat a grófnő Valakiért járja elsősorban, akit a Sors közénk vetett? Boldog ember, be irigylem! Akárhogyan is van, a grófnő komolyan veszi hivatását. Óriási előnye hogy oroszul is beszél, sőt magyarul is egészen jól és határozott eredményeket tudott elérni a muszkánál. Energikus tud lenni és diplomatikus egyszerre, s velünk is pompásan találja meg a hangot. Mindegyikünkkel per „Te" beszél, s ezzel a legmogorvább plennit is lekenyerezi, azt hiszem, sokan a tűzbe mennének érte.

Végigjár minden barakkot kísérőivel, egy muszka herceggel és egy dán kapitánnyal együtt, s minden szobában megszólít legalább 2-3 embert. Mikor magyarul megszólal, és oly végtelen hosszú idő után megint halljuk női ajakról a mi gyönyörű nyelvünket, mert bizony másként esik az női ajakról, mindenkinek végtelen meghatottság ül az arcán és a szemek igen csillogókká válnak. Úgy hangzik, mint a muzsika, s elhallgatnánk akármeddig, de sajnos nem sokat juttathat belőle mindenkinek.

A fogolytársaság megülepedett vérét alaposan felkavarja az a sok visszaemlékezés, amely a grófnő megjelenése után megrohan bennünket. Igen sokat ígér egész határozottsággal, s hisszük, eredménnyel járt itt, hisz talán az ő érkezésének híre szüntette meg azokat a komiszságokat is, melyeknek még röviddel ezelőtt mi, önkéntesek ki voltunk téve.
Ígéri, hogy a postánkat rendesebben fogjuk kapni hamarosan, s lent a postabüróban mindenkinek panaszát felveszi, s orvoslásról biztosít bennünket. Bár gyakrabban látnánk hazai megbízottakat, mindig nagy megkönnyebbülést jelentenének!

És beszéljünk most a másik nagy szenzációról. Nikiforoffot egy elkeseredett muszka baka elküldte a túlvilágra. Úgy halljuk, hogy ez a legény, akit N. sokszor megbüntetett, éppen fát vágott a barakkjuk végében, amikor a parancsnok arra ment, s mikor elkerülte, hátulról a fejszével fejbe vágta, s még néhányat húzott rá, úgyhogy azonnal vége lett. A tettest nem volt nehéz felfedni, mert hisz tudták, ki volt megbízva a favágással. A kozákkapitány dühösen hajszolta, és rövidesen el is csípték a szerencsétlent, s rögtönítélő bíróság ítélete után pár napon belül reggel főbe lőtték. Eleinte hihetetlennek tetszett előttünk a gyilkosság híre, mert hogy ilyen vakmerően, fényes nappal s egész nyíltan üssék le Nikiforoffot, nehezen érti meg az, aki a muszka néplelket nem ismeri. Az orosz igen jámbor nép, jólelkű és jóindulatú, s a tettetéshez nem ért, de az ösztön embere, s ha az ösztöne elé kerül gát, mindenre képes. Sok a hibája, s ezt tudja, és ha ebből kifolyólag éri baj, magát korholja, s a következményeket megadással tudja viselni. De jaj annak, aki igazságtalanul bántja, mert vakon megy neki. Úgy mondják, a tettes bátran viselte sorsát, bátran vallotta be tettét és bátran halt meg. Lehet, hogy csak társainak fantáziája emelte őt hőssé, nem tudom, de biztos az, hogy a táborban nem volt egyetlen ember, aki meg ne mentette volna őt a golyótól, ha tehette volna, s nem volt egy ember aki Nikiforoffot sajnálta volna. Mindenki fellélegzik, mikor a hír valósága bebizonyul. Ez a komor vadkan úgy fejezte be földi pályáját, ahogyan magához méltóan illett. Dr. Schuster boncolta!

Nyílt koporsóban temetik Nikiforoffot, és először, s remélem utoljára az életben látok a temetés alatt örömtől vadul kacagó embereket. Az ember megborzad, micsoda tragédiákat tálal eléje Szibéria. Sötét egy világrész ez, terhelt emberek ivadékaival. Mondják, hogy a világ legtöbb gyilkosságát Szibériában követik el. De nincs még vége a történetnek, és ez sem mese, ami következik. Nikiforoff bal kéz felöli „özvegye" másnap a temetőbe menve a sírt felbontva, a hullát a sír melletti gödörbe dobva és kirabolva találja. A tetteseknek többeknek kellett lenniük, s úgy látszik, a parancsnok parádéscsizmájára számítottak elsősorban, ezt is lehúzták a halottról. A szétroncsolt koponyából a kóbor ebek és vadak szétmarcangolták az agyvelőt, sőt az oroszok szerint a rablók meg is gyalázták a holttestet, úgyhogy azt kell mondanunk, ha rettenetesen elátkozták is a szerencsétlent, az átok csúfabbul már meg nem foganhatott volna. Rettenetes, hogy a muszka katonák kivétel nélkül mind a legnagyobb megelégedéssel beszélnek erről az újabb fordulatról. Hát kevés embert gyűlöltek úgy, mint ezt az embert, s ebből nem is csinál senki titkot, pedig aki az érzelmeit szabadon mutogatja, bajba kerülhet, mert erősen keresik a rablás elkövetőit. A mi muszkánk fejszével a kezében tart egyszer a szobája felé ezekben a napokban, és szélesen vigyorogva nagyokat vág vele előre a levegőbe, közben ezt mondogatja nagy vígan „Nikiforoff Kaput!" azaz N.-nak vége.

Pár nap múlva a kozák kapitány is eltávozik helyéről véglegesen, csak a szemét kezeltetni jár be a kórházba (Erre jó a plenniorvos? Mienk?) Hajlandó vagyok ezt már Kinsky grófnő közbenjárásának tulajdonítani. Két vadállattól megszabadított hát bennünket az Úr!
A harmadik szenzáció (ez az esztendő a szenzációk esztendejének indul) az, hogy az orosz parancsba adja mindazoknak orvosi komisszió által történő megvizsgálását, akiknek egészségi állapota Svédországba való küldésüket kívánatosnak mutatja. Ez annyira mesébe illő és annyi mesét kürtölnek itt a táborban világgá, hogy jó ideig nem akarjuk elhinni. Hát nem volna álom innen elkerülni egy semleges állam emberszerető, áldott népe közé? Ott új életet kezdeni, emberhez méltót? Fele se tréfa a dolognak, el kell ismernünk, először, amikor dr. Glass vizsgálja végig a foglyokat s utána az általa kiválasztottakat egy 7 orosz orvosból álló bizottság vizsgálja felül, akik elfogadják a transzportba Bodonyi önkéntestársunkat (nem Nándort), Leut, a vén kujon oláh tanítót, később Eckert és Lauritzot (intézőtársam gr. Berchtold birtokán), majd magát dr. Glasst és dr. Kardost az orvosok közül, s Tarján és Spiri medikusokat. A legtöbbjüknek tüdőcsúcshurut vagy tüdővész a bajuk állítólag, de úgy tetszik, elég, ha az ember egy kicsit rossz bőrben van, mert olyanok is kerülnek a listára, akikről sohase hallottuk, hogy valaha is betegek lettek volna, s nagyszerűen néznek ki. Pl. dr. Poglayen olyan, mint egy bika, s vörös, mint a bazsarózsa, senki a táborban nem néz ki nála jobban. Hermann Bejla természetesen benne van itt is, mint mindenben. Singer Sándor is csak most mesél betegségéről, de hát lehet, hogy mi tévedünk, nem a doktorok. Akkor viszont inkább maradok Szibirben egészségesen, mint Svédiában tüdővésszel, ezzel vigasztalom magam.

Mindenki tolakodik a vizsgára, szimulál, köhög, bágyadt vagy hülye képet vág, ki hogyan bírja, és a kéthetenként megismétlődő vizsgálatok eredményeképpen végül csakugyan olyannyira megszaporodnak az ún. „dán emberek" (mert Dániáról is szó esik újabban), hogy végül már nem is látszik komolynak az egész dolog. Annyi is igaz azonban, hogy pár esztendő Szibériában fekete kásán és krumplilevesen a vasszervezeteket is lassan megőrli, mindenkiben lehet találni egy kis jóakarattal valami nyavalyát. Sajnos engem mindig visszalöknek. Vagy nem sajnos? Már magam sem tudom, mit kívánjak. Mindenki igyekszik bejutni először a kórházba, mely az első lépés, innen orvosi megfigyelés után már könnyebben megy a dolog. Nekem ez se sikerül.

Más szenzáció. Németország békeajánlata visszautasíttatott, ez a kíméletlen német tengeralatti háborút vonja maga után, ami viszont Amerika diplomáciai szakításához vezet. Szerencsére csak Kína követi. Amerika aljasságát szidjuk, elkeseredetten be kell ismernünk, hogy ez a húzás rettentő csapást mért ránk. Mister Moran, az amerikánusunk nem is tárgyal már a németekkel, csak velünk. El fogjuk veszíteni ezt a segítséget is, csaknem az egyetlent, amely itt hathatósan tudta pártunkat fogni. Szép kilátások!

A fiúk korcsolyapályát készítenek az 500. rotánál s az altiszti barakk mellett is, de jómagam lemondok erről a sportról, eleget fázom így is éjjelente. Az újonnan vett és újnak mondott takarómmal, mint rövidesen kiderült, egy jó csomó tetűt is vásároltam s csak 2 hét alatt(!) forrázással fertőtlenítve a külső huzatot tudtam használni, de a hidegek nagyobbak, s éjjel így is eleget szenvedünk. Nem tudom elkerülni a hűlést, és tutulva köhögök éjjeleken át, órák hosszat, mihelyt a takaró alá búvok, s a hideget érzem. Nem segít az sem, ha szám elé zsebkendőt tartok a takaró alatt, hogy a köhögésnél bekapkodott metsző hideg levegő tovább ne ingerelje tüdőmet. Addig kell köhögnöm, míg csuromvizesre nem izzadom magam ebben a jégveremben, s újabb erősebb hűléstől kell félnem. Száraz fehérneműt váltani is egyenlő volna egy talán végzetes hűléssel: végig kell hát kínlódnom az éjszakákat vizesen, s egyik oldalamról a másikra fordulva többet ébren, mint alva. Örülök, ha az ablakokon a hajnal szürkülete jelzi az új napkeltét. És ezt is Isten segítségével sikerül valahogyan kihevernem, de ezeket az éjszakákat emlegetni fogom, amíg élek. Szegény Szász komám se tudom, hogy alhat mellettem órákig tartó harsogó köhögésem ellenére. Később egy jó fogást tanulok a bajtársaktól. Vannak, akik lefekvés előtt összekötik a takaró alsó végét, sőt van, aki összevarrta, s mint egy hálózsákba bújnak bele, így éjjel sohasem takarózhat ki az ember, és sokkal melegebb is a takaró. Jómagam a bakákénál faszolt nadrágszíjjal kötöm be a takarómat, mint egy nagy hurka, úgy néz ki, de az újítás remekül beválik.