1918. augusztus 1.

Elmúlt a július is, anélkül hogy indulási kilátásaink egy cseppet is javultak volna. Napok, hónapok, évek mennek a semmibe. Csak szempillantás a nagy mindenség ingaóráján, de mi beleőszülünk és tönkremegyünk. És sehol semmi biztató jel. Az újság 5 orosz frontról beszél. Egész Oroszország egy forrongó katlan. Forradalom és ellenforradalom és ellen-ellen forradalom követik, váltják egymást, aki ma győzött, az holnap le lesz gyilkolva, s holnapután rákerül a sor a legutóbbi győztesre is. Megkeveredett ez az egész szerencsétlen ország, de az egész világ is. Hogy néhány szerencsétlen plennitársunk belezavarodott ebbe a problémába, nem csoda. Mit törődöm én már az egész bolondházzal, gondolom néha elkeseredve, hiszen itt a józan ész régen csődöt mondott, itt bolondok vezetnek, eszeveszett és lelkiismeretlen kalandorok, vagy csökönyös vén gazemberek, akiknek a maguk biztos kuckójában halvány, de halvány fogalmuk sincs a mi szenvedéseinkről. Balzac „Szamárbőr" regényét olvasom magyar fordításban.

A misovski frontról 60 sebesült és külön kocsiban 18 halott érkezik. Mind marhakocsikban és mind egytől egyig oroszok. Ezek szegények úgy látszik, csakugyan harcolnak a kommunizmusért, melyről halvány fogalmuk sincs. Három a sebesültek közül hamarosan csatlakozik a 18 elpihent bajtárshoz. Ha szegényeket megkérdezhetné az ember, hogy miért is estek el, miért küzdöttek, akkor azt hiszem igen vegyes és nagyon naiv magyarázatokat kapnánk.