1918. augusztus 19.

A legfrissebb hír: „A csehek 40 versztre vannak csak Berezovkától." Sőt állítólag egy fehér patrouill már a Selenga vashídja közelében feltartóztatott egy vörös vonatot, s a vörösöket parlamenter által szólították fel megadásra. Állítólag azt a kijelentést is tették, hogy Berezovka már az övék!

A tábor ürítése lázasan folyik. A kórház után tegnap óta a raktárakat is ürítik a vörösök. Szorul a kapca, és ez persze megint erőszakoskodásokhoz vezet. Poggyászhordókra van szükség s erre a célra a vörösök az utcán gyanútlanul sétáló plenniket a tisztekkel együtt összefogják és a hordágyakat, miegymást a nyakukba sózzák. Csak a legszemfülesebbeknek sikerül nagy nehezen kereket oldani. Nem csoda, hogy a táborban séta közben is hegyezett fülekkel és nyitott szemekkel járunk, mint a tapsifüles a kukoricában. Egészen nyulakká nevelődünk. Amint fegyveres alakok gyanús mozgását észleljük, illa berek, nádak-erek, már el is tűntünk a bal fenéken. A sok barakk és mellékutca igen jó szolgálatot tesz ebben a sportágban.

A raktárak ürítésével kapcsolatban a vörösök annyira belejönnek a svungba, hogy a dánunk által a mi részünkre vásárolt élelmiszereket is elhordják. A Centro Szibir szerződésileg engedélyezte ennek az élelmiszer-mennyiségnek megvásárlását, és most ő maga foglalja ezeket. Állítólag kifizették ugyan az egész mennyiséget, de kb. hatvan napra való készletet mégis hagynak itt számunkra, s ezt már ki is rakták a dán raktárából, tehát abból a mennyiségből, amit hazautazásunk céljára vásárolt a követség.

Délután tehát valamennyien kivonulunk, hogy ezeket az élelmiszereket hazacipeljük. Minden barakkban csak 2-3 invalidus marad őrzőnek. Kása és liszt van a zsákokban felhalmozva, ez vár elszállításra, 5 pudos, azaz 80 kg-os zsákokban van minden. Egy emberre van számítva, de „békebeli" emberre! Mi négyen viszünk egy ilyen zsákot, de még így is gyakori pihenőkkel tudunk csak feljutni a barakkig. Később még egyszer le kell mennünk, mert cukrot is kaptunk. Van olyan kedves bajtársunk, aki még ez alól az igazán saját érdekünkben s magunkért végzett munka alól is igyekszik kisvindlizni magát s ezért igen „okosnak" hiszi magát. Pedig bár tudnánk még egyszer annyit hozni, mint amennyit kaptunk. Ki tudja, mit hoz a holnap.

A cukorral azonban megint baj van. Olyan kincs ez, mint az arany, féltékeny szemekkel vizsgálja mindegyik barakk, hogy mit visz a másik, nem történik-e igazságtalanul az elosztás, nem panamázik-e valaki, nincsenek-e protekciós kivételek. Egy önkéntestársunk, Matsch, véletlenül meghallja, hogy a vörös komisszár (Weismann) ezt a kijelentést teszi: „Ez csak a legénységet illeti", és kész a baj. Roth hadnagy ugyanis 20 zsák cukrot mégis a felső tiszti táborba vitet. Rögtön szétfut a hír: a tisztek megint a mi cukrunkat vették el! Paprikás a hangulat és nincs senki, aki magyarázatot adjon. Az igazságot persze nehéz kideríteni, s hogy a dolog tényleg hogyan áll, nem tudom, de azt tudjuk, hogy a fogságban még a szenteknek is maguk felé hajlott a kezük, mihelyt has-kérdésről volt szó, s bizony a legénységi táborban senki sem kételkedik benne, hogy csakugyan jogtalan rövidséget szenvedtünk.

Még jobban feldühödnek a fiúk, mikor kiderül, hogy a másodízben felhordott liszt sem a miénk. Kocsi áll meg ugyanis a pékségünk előtt, és az oda lerakott zsákokat felrakva felviszik azokat a tisztekhez. Elkeseredett és gúnyos hangok hallatszanak. Megint dinereknek neveztek ki bennünket a tisztek. No de rendjén van, legalább leszolgáltuk a császári születésnapon kapott gulyást, nem kenhetik az orrunk alá ezt az ajándékot! Ismételten tapasztalhattuk, hogy dacára minden rúgkapálózásunknak, egyes intézkedő törzstiszt urak vagy intézkedő körök nem akarják megérteni, hogy az önkéntes éppen olyan úriember, mint ők, és hogy ilyen szolgai munkákra semmi néven nevezendő jogcímen bennünket felhasználni nincs joguk. Furcsa, hogy ilyen sunyi módon oldják meg aztán a kérdést, tudva, hogy parancsot adni nincs joguk. A tisztek közül nagyon sokan egész nyíltan hibáztatják az ilyen „diplomáciai balfogásokat", melyért pirulniuk kell s mely azután a legénység ellenszenvét vívja ki valamennyiünkkel szemben, s csak jobban elmérgesíti a helyzetet.

Fiatal, jó erőben, „tiszti erőben" levő kadétok és zászlósok, akik a sportolással úgyis szívesen töltik el idejüket, többen mondják, hogy maguk is felhozták volna a zsákokat, dühöngenek is a vezetőségük miatt, de ott volt a kocsi, csak fél kilométerrel lejjebb kellett volna mennie. Mindig újra és újra megismétlődnek ezek a dolgok, mintha készakarva szurkálni akarnának bennünket. Sok barakkparancsnok is kétségtelenül ludas ebben a dologban, amikor szolgálatkészségét, jobban mondva szolgalelkületét, a tisztek iránt azzal akarja kimutatni, hogy bennünket suttyomban ilyen munkákra csal. A tiszteknek szánt liszt egy részét az állomástól felfelé lerakott kisvasúton feltoltuk egy darabig, s most ott fekszik az utcán, várva a csodát, mely lábakat ad neki. Mikor ugyanis kiderül a dolog bibije, senki sem nyúl többé hozzájuk. Végre aztán jó későn este megjelennek a tisztiszolga urak, akik eddig a hasukon feküdtek, és a fiatalabb tisztek egy része a zsákokat felcipeli pékségükhöz. Mellékesen jegyzem meg, hogy akár a tisztiszolgák maguk, akár az említett kocsin magában, akár a közülünk potom pénzért felfogadott s úgy szívesen dolgozó plennitársaink útján elintézhették volna sokkal okosabban és méltóbban ezt a vacak ügyet.

A városból ismét sok plenni vonul be hozzánk, otthagyva munkahelyüket, mert a vörösök magukkal akarják vinni őket. A táborbeli gyógyszertár tulajdonosa, a bibircsókos képű és közismerten zilált erkölcsű muszka patikus, aki úgy látszik, a fehérekhez húz, nem titkolható megelégedéssel beszéli, hogy a Selenga vashídja már a fehérek kezében van. Az oly nagyon tervezett felrobbantás nem sikerült, a vörösök elkéstek vele, mert az ő páncélos vonatuk közvetlen nyomában rárobogott a hídra a fehérek páncélvonata. A híd már csak egy macskaugrás ide, és ha tényleg így állana a dolog, akkor a fehérek már ma éjjel itt lehetnek. Szokatlan izgalommal tárgyaljuk ezt a hírt a barakkban, mert kétségtelen immár, hogy közeledik a szabadulás pillanata.

Vacsora után 7 órakor Divéky és Pfitzner intéző kollégáimmal a szokásos esti sétámra indulok. Remek holdvilágos esték vannak, de most még egészen világos is van. A főúton ballagunk felfelé. Ennek a tiszti tábor közelében lévő végénél kis kerti kunyhóban a tisztek egy kölyökmackót nevelnek. Divéky nagy állatbarát és a mackónál mindig levizitel, ha erre jár, most sem engedi el. A mackó jól él, számos látogatója akad, akik mindenféle csemegével látják el. Most is többen állnak a kerítése előtt, köztük egy fiatal tisztünk, akit egy germán pilóta előadásán láttam már, s tudom róla, hogy a hadsereg léghajós csapatainál szolgált. Ez azonban a mackónak hátat fordít, s kissé eltátott szájjal, csodálkozó képpel felfelé fülel. Most az én fülemet is megüti valami távoli, mély gordonkahang. Hohó, itt zene van valahol a közelben, mondom a kollégáknak. Menjünk föl ide a tiszti kertekig! Alig lépünk azonban párat a domb felé, egy szembejövő tiszt izgatott kiabálásából ezek a szavak jutnak el hozzánk: „Ott a hegyek már a fehéreké!" – és botjával is mögénk mutogat. Hirtelen megfordulunk, s ugyanabban a pillanatban a tábor nyugati hegygerincén élénk fegyverropogás támad.

Első gondolatom, hogy itt vannak a fehérek patrouilljai! De rögtön megértem, hogy egészen másról van szó, mert a fegyverropogás irányában egy repülőgép száll nyugodtan a gerinc felett. A hegyen álló vörös patrul még most is szorgalmasan lődöz rá. A gép búgása mind tisztább, mind erősebb. Látjuk az alkonyati égre élesen rajzolódó alakját. Biplán. A fehér csapatok első hírnöke! Hatalmas hangja most zúgva betölti az egész tábort, csak úgy orgonál az egész szilabérces, fenyves borította völgy. Mindenki kirohan a barakkokból, minden szempár rá van szegezve és mindenkinek a szíve reszket, mert azt jelenti ez a gépmadár, hogy a szabadító seregek nem lehetnek már messze. Az öröm mindenkiből mint a gátját tépett folyó árja tör elő, az emberek kacagnak, ugrálnak, ujjonganak, egymást rázzák, nem törődik senki vele, hogy a vörösök mit szólnak ehhez a nyílt színvalláshoz.

A gép úgy látszik, a Selenga folyását követi, illetve az annak partján kanyargó vasútvonalat, mert kezdetben észak-déli irányban száll, kb. párhuzamosan a főúttal a nyugati hegygerinc fölött, mikor pedig a Selenga hirtelen keletnek fordul és táborunk délnek néző völgyét keresztezi, a gép is keletnek fordul és Werchneudinsk irányában repül tovább. Két orosz parasztasszony, akik ilyen égi csodát még sohasem láttak, hiszen ezen a tájon repülőgép még nem dörgött a tajga fölött, a gép feltűnésekor jónak látták kereket oldani. Látva, hogy a hadifoglyok nem szaladnak el, egy pillanatra megálltak s az ördöngös masinát szájtátva bámulták, aztán megint csak futóra vették a dolgot, és ezt a műveletet megismételték vagy 4-5 ször, míg végre a gép elhagyta őket, s megnyugodva kissé ők is megálltak. Már az állomás fölött megy a gép, aztán a falu fölött látjuk, s gyorsan kisebbedve eltűnik Udins felé egy erdős hegyoldal takarásában.

Lassan ballagunk visszafelé a tábornak. Az utcákon vidám arcok, hiszen vannak, akik holtbizonyosra veszik a fehéruralom alatt hamarosan történő hazajutásunkat. Ezeknek a legboldogabban ragyog az arcuk, de bizonyos, hogy valamennyien, még a legnagyobb pesszimisták is hiszünk abban, hogy sorsunkon az újabb fordulat csak javítani fog. Az átélt komiszságoknál talán csak nem fogunk még nagyobbakban részesülni.

Leérünk az alsó térséghez, s a völgynek futó széles utca villanyoszlopainak során fut éppen végig tekintetem, mikor annak végén hirtelen felvillanó, s felfelé törő fényre leszek figyelmes. Először azt gondolom, egy lámpa gyulladt ki hirtelen, de tovább figyelve a fellobbanás helyén kis fehér foltot látok megjelenni, majd egy mind jobban s gyorsan növekvő szürke, majd később sötétebb szabályos alakú füstoszlopot látok az Ég felé tornyosulni. Most már kétségtelen, hogy egy gránát robbant ott, de nem a villanyoszlopok során, hanem azok hátterében, lent a Selenga túlsó partján, az ott elterülő kis falutól balra a szántóföldek szélén, egy domb alján. Figyelmeztetem a kollégákat a felszálló füstoszlopra s hogy ott valamit robbantottak s abban a percben ér hozzánk a robbanás tompa döreje, igazolva felvetésemet.

Az utcán korzózó tömegből egyszerre néhányan jobbra, a Selenga felé mutatnak. „Egy másik repülőgép", kiáltják. És valóban, ott, ahol a Selenga túlsó parti erdeinek sötét fenyőfala komor hátteret fest a még világos égbolt alá, egészen alacsonyan, innen nézve talán velünk egy magasságban, fehérlő testű repülőgép úszik a folyó ezüstös tükre fölött, az említett kis falutól jobbra. Alighogy meglátom, a lassan sötétedő estben ismét egy robbanás döreje érkezik hozzánk, amely tompább az előbbinél, a füstöt se látni már. Most értem csak meg az összefüggést: a gép bombákat hajigál! Vagy a muszkák lőnek rá gránáttal. Az utóbbi felvetés még valószínűbbnek látszik, mert innen nézve nem látszik elfogadhatónak, hogy a gép ott a szántóföldön vörösöket látott volna, s azokat bombázta volna. Csak ugyanarról a gépről lehet szó, mely ezelőtt 5-6 perccel eltűnt szemeink elől, s most leereszkedve a Selenga fölé, a sötétedő este leple alatt a hegyek oldalának sötét hátterébe rejtőzve fúr vissza. A gép ugyanis kelet felől jön, és egyenesen a Selengának, a tábor melletti szűk hegyszoros kapujának tart, hogy azon át visszajusson kiindulási pontjához. Meglehetősen vakmerő vállalkozás, mert ugyanezen a hegyen álltak az előbb időző vörösök, s most a gép csaknem egyvonalban halad a hegy magasságával, egészen közel azokhoz, sőt talán alacsonyabban náluk, csak 40-50 méterre a víztükör fölött. Ennek dacára most lövés nélkül engedik tovább, a patrul úgy látszik, már meglógott onnan. Egyesek szerint pár lövés hallatszott.

A falu fölött egy ölyv kering, egy plenni égen kóválygó tekintete felfedezi, s nyomban el is rikkantja magát, ott is egy repülőgép. A közderültség elől aztán gyorsan el is menekül, szégyenkezve a tömegbe keveredve. Az utcán hemzseg a plennisereg, izgatott viták folynak. Az a vélemény, hogy a két bomba inkább a lakosságnak vagy nekünk szánt figyelmeztetés volt, egyéb célját a robbanás helye miatt nem értenénk. Még pár izgalmas óra vár reánk, s ezeknek árnyéka máris előrevetődik.

A vér megmozdul ereinkben, a hosszú, unalmas napok egyhangúságába új színek keverednek. Egy volt orosz tiszt, Medvegyuk is izgatottan és örömteli képpel hadonászik itt köztünk, pedig neki tanácsosabb lenne kissé tartóztatni magát. A vörösök még nagyot üthetnek rajta. Ezek gondoskodnak is róla, hogy a kedélyek kissé lehűljenek. Egyszerre fegyveres vörösgárdisták jelennek meg és a tömeget szokás szerint keríteni, terelni kezdik. Hamarosan kiderül, hogy azért akarják összefogni a társaságot, hogy a tiszteknek az utcán maradt lisztjét felhordassák velük a tiszti táborba. Egészen szokatlan udvariasság a vörösök részéről, s nem tudom, mivel magyarázzam. Szokás szerint a balfenéken ellépünk, s a vörösöknek ez az utolsó és búcsúfogása is úgy sikerül, mint nem egy előző: azt hiszik, hogy megvan a légy, s mikor kinyitják a tenyerüket, akkor látják, hogy nincs biz abban semmi. Akik mégis benn szorultak végül a hálóban, azok éppen a kint sétálgató tisztek voltak, amiben jó adag humor van. A legénység a kámforrá válás művészetét immár a legmagasabb tökélyre emelte. Mi csak lőtávolon kívül szoktunk ily esetekben megállapodni, mert innen azután dupla élvezet végigszemlélni a meghiúsult vadászatot. Ez a csekélyke kárpótlás dukál nekünk a sok erőszakoskodás után, hiszen olyan ritkán tudunk egy-egy kontrát bemondani, pláne meg is játszani!!

Az esti tiszti parancsban a Centro Szibir búcsúzik. Úgy mondják a legnagyobb udvariassággal, sőt egy kis melankóliával, méla rezignációval. Beszélik, hogy ma éjjel minden vörös elhagyja a tábort. Egyikük így vigasztal minket: „Holnap 11 órakor már nem láttok bennünket!" És ezt olyan hangon mondja, mintha egy kis bánkódást várna tőlünk. Minden vörös intézmény lázasan csomagol és cipelődik le a vasúthoz. Korán térek nyugovóra, számolva azzal, hogy vagy az éjjel, vagy kora hajnalban biztosan lesz valami kis hecc. Ez annál is könnyebben megy, mert három nap óta már petróleumunk sincs és a barakkban teljes sötét van éjjel.