1918. augusztus 2.

Az orosz minden barakktól egy listát követel, melyben a munkaképes foglyok vannak kimutatva. Ennek gyorsan híre fut, és a már némileg megnyugodott kedélyek ismét forrongani kezdenek, hisz világos, hogy mi a muszka célja, ismét a kényszersorozás réme tűnik föl. A rendes hírfelfújók ismét munkába lépnek, és olyan találgatásokat és messzemenő kombinációkat vonnak le ebből a rendeletből, hogy ismét gorombán kell őket hallgatásra utasítanom. A legrosszabbakat még ráérünk akkor tudomásul venni, ha csakugyan elkerülhetetlenül elénk áll a tény. Nemegyszer egészen hasztalan izgattuk magunkat, és a sok hűhó semmiért volt. Gondolnunk és készülnünk kell minden eshetőségre, de fölösleges fellovalnunk azokat is, akik elég nyugodtan vették a dolgokat.

Gróf Mirbachnak meggyilkolását hozza a lap. Ez új komplikációk szülője lesz, mert Németország nem fog szó nélkül napirendre térni fölötte. Találgatások indulnak meg, s az eshetőségek megbeszélése eltereli a figyelmet a sorozásról. Ma egy csodálatos eseményt kell feljegyeznem. Régóta kering közöttünk az a szóbeszéd, hogy Szibériában rajtunk kívül olyan hadifoglyok is élnek, akik 70 esztendővel ezelőtt, 1848-ban kerültek fogságba, de nem sokat foglalkoztunk vele, annyira fantasztikusnak látszott, hogy csak a plennifantázia játékának tartották. Érthető volt, hogy felmerült, mert saját sorsunk a 48-as foglyok sorsát juttatta eszünkbe, ebből pedig logikusan következett, hogy még esetleg életben lévő negyvennyolcasokra is gondoljunk. Újabban azonban határozottabb formát öltött ez a szóbeszéd. A fáma úgy tudta, hogy a magyar vörösgárdisták között vannak olyanok, akik állításuk szerint beszéltek, szemből szemben álltak ilyen öreg plennikkel, sőt jártak abban a faluban, ahol ezek útódai élnek – persze ezt sem hittük.

Ma egy olyan hírrel rohan be egy önkéntes bajtársunk a barakkba, hogy itt járt a táborunkban egy ilyen magyar. Végtelenül bánt, hogy nem mint szem- és fültanú írhatok róla, hanem kénytelen vagyok megelégedni annak feljegyzésével amit erről a kolosszális dologról másoktól hallottam. Így beszélik el. A külső bataillon egyik barakkja előtt ma megállott egy trojka. A szekéren egy igen, igen öreg muszka és egy 30-35 év körüli menyecske kuporgott. A barakk előtt üldögélő bajtársakhoz az öreg magyarul szólt oda: „Magyarok vagytok?" Azok elbámulva válaszolnak. „Azok vagyunk." „No, én is az vagyok." folytatja az öreg. A szemüknek, fülüknek hinni nem akaró plennik persze azonnal körülfogják a szekeret, és az öreg néhány rövid, tragikus erejű mondatban, még jól ejtve a magyar szót, bár sok orosszal keverve így mondja el hosszú életének történetét: „1849-ben kerültem fogságba. Szabolcs megyei vagyok, a nevem Pintér János. Huszár voltam és egy nagyobb patrullal kerültem muszka kézre. Két álló esztendeig gyalogoltunk, míg idáig eljutottunk. A rettentő utat persze sokan nem bírták ki, útközben elpusztultak. Az orosz innen kb. 90 versztnyire telepített le bennünket, földet kaptunk, házat építettünk, orosz lányokat vettünk feleségül és beletörődtünk a sorsunkba. A hazatérésről akkorára régen lemondottunk, mert úgy hírlett, hogy Magyarország már nem is létezik, a muszka elpusztította és a magyarokat kiirtotta. De meg az utat sem találtuk volna meg visszafelé. Jól gazdálkodtunk, gyarapodtunk, szaporodtunk, a gyerekeinket megtanítottuk magyar szóra, de az unokák bizony már nem beszélnek, csak oroszul." Az eddig csak hallgató menyecske meg is szólal pironkodva: „Bizony én is tudok ám magyarul!" „A bajtársakat lassan elvitte az idő, már csak magam élek közülük a 93 esztendőmmel." Az akkori Magyarországról csupán annyit tud mondani, hogy „akkor Kossuth volt a király." Görgey nevét emlegetik a fiúk, de ez a név ismeretlen neki. Hogy most háború folyik, azt tudta az öreg, hiszen az ő fiai, unokái is ott harcolnak a fronton miellenünk, de hogy hozzá közel magyar hadifoglyok vannak (1914 óta), az csak mostanában jutott tudomására. „Azért jöttem, mert négy emberre lenne szükségem halászathoz." Még ki sem mondja, már nem négyen, de tizennégyen is tolakodnak, ajánlkoznak, mind ugranának is már fel a trojkára. Ki ne menne el innen az éhség földjéről egy magyar faluba halásznak! Az öreg látva a nagy igyekezetet, megígéri, hogy a jövő vasárnap (4-én) még egyszer visszajön, s akkor többeket elvisz magával és többet is beszél velünk. Most sietnie kell, mert még az éj beállta előtt el akarja érni az első falut. Azzal a vén huszár megmarkolja a gyeplőszárakat és a három lovacska elrobog vele, mint Illéssel a tüzes szekér.

A bajtársak csak bámulnak utána, megrendülve és alig tudnak felocsúdni ebből az álomból. „Huszár volt, de nem is adja trojkán alul" – jegyzi meg valaki. Ma alig is esik köztünk szó másról, mint erről a történetről, melyet olyan csodálatosan írt meg az élet. Éppen most kellett ezzel az öreg magyarral találkoznunk, amikor a megpróbáltatások végtelen sorát éljük, mintha a sors azzal a keserű vigasztalással akarná enyhíteni a szenvedéseinket, hogy voltak már társaink egy jó emberöltővel ezelőtt, akik előtt nemcsak pár évre, de örökre becsukódott a hazafelé vivő kapu. Nincsen új a nap alatt. Itt is jár már ellőttünk egy kis huszárpatrul, mint mindenütt a harctéren. És hej, csak a Csaba útján kerülhettek haza lassacskán, egy évszázad múltával!

Óriási felindulást okozott ez a váratlan találkozás köztünk, mit idézhetett fel hát a vén huszár szívében? Talán azért is robogott el olyan gyorsan, hogy a rázúduló emlékek árja elől meneküljön. Ő most azon töpreng, hogy mégis „van" Magyarország. Él a magyarság, sőt felvirágzott, mialatt őket a cári önkény élve eltemette Szibéria rengetegeibe, anélkül, hogy valaha is közölte volna kormányunkkal, hogy hadifoglyaink vannak nála. Éjjel nem tudok aludni, az eszem folyton az ő sorsukon jár. És a barakk sötétjébe bámulva egyszerre egy rettenetes gondolat villan meg fejemben. Te nagy Úristen! Fel kell fohászkodnom! Hiszen Petőfiről is azt tudjuk, hogy rohamozó kozákok előtt látták utoljára. Ha Petőfi is muszka kézre került volna! Ha Petőfi is a mi sorsunk osztályosa lett, és itt sínylődött valahol Szibériában még hosszú esztendőkön át! Rettenetes gondolat! Szeretném elvetni magamtól, de nem lehet. Végig kell gondolnom, hiszen a hallottak után egyáltalán nem lehetetlen. Ha felfedezhetnénk azt a kis falut, ahol élt, és ráakadnánk valakinél egy megsárgult papírra, tele örökszép versekkel, egy szenvedések kohójában megtisztult férfilélek gyémántjával, nem lenne nagyobb költő a világon, mint ő volt. Ha Petőfi nyomait felfedezhetnénk, a hadifoglyok szenvedése nem lett volna hiábavaló. De csak játszik velünk a képzelet. Aludjunk tovább. Az öreg huszárt aztán hasztalan vártam, hogy magam beszélhessek vele, többé hírét se hallottuk. De talán lesznek majd jobb idők, amikor eljöhetünk még egyszer hazulról és megkereshetjük ezeket az eldugott falukat, ahol az ő utódaik még beszélni fogják a mi gyönyörű nyelvünket és összegyűjthetjük majd az ő legendáikat, hogy annak a huszárpatrouillnak és társaiknak megfonhassuk otthon az örökzöld koszorút.