1918. augusztus 26.

Ma ideérkezett egy hadifogolytranszport Petrovszki Zavodból, akik Chabarovskból jövet útban voltak Európa felé s ott megrekedtek, és két hónap óta várták a továbbutazásnak lehetőségét. Megerősítik Petrovszki Zavod elestét. A vörösök ott is csak igen gyámolatlan ellenállást fejtettek ki, csaknem lövés nélkül hátráltak meg, s a vasúti hidat sem tudták levegőbe röpíteni, a robbanás abban alig tett kárt. A víztornyot és még pár épületet felgyújtották, de ezeket a hadifoglyok, a vasutasok és a polgári lakosság hamarosan eloltotta, még mielőtt a fehérek megérkeztek volna. A vasúti sínekre nehány összeütközött teherkocsit tettek akadályul, ezeket azonban egy-kettőre eltakarították, három kisiklatott mozdonyt is visszaemeltek a sínekre és a forgalmat igen rövid idő alatt így helyreállították.

Ebben a transzportban igen számos invalidus bajtársunk utazott, s útközben 13-an meghaltak közülük. Szegények tovább már nem tudták húzni ezt a nyomorult életet. Úgy tudom, hogy magyaróvári jó pajtásom és kalandos dunai csónakutunkon futballban is társunk, a szélsőm, Bajcs Dezső is Chabarovskban volt, de hasztalan keresem, nem tudnak róla. (Hazaérkezett egy begyógyulni nem tudó tüdőlövéssel, s a gazdája, Esterházy herceg jóvoltából a kies lékai várban üdült pár évig, mindjobban gyengülő erővel, mígnem legyűrte a halál.) Az állomáson egyidejűleg cseh transportokat is látok. Néhány katonavonat visszafelé, nyugatnak is ment már. Talán újra fellobbant valahol mögöttük a vörösök ellenállása.?

Moravek teljes gőzzel és jobb ügyhöz méltó buzgalommal dolgozik a régi rend helyreállításán. Mint ízig-vérig katonának, az a felfogása, hogy a hadifogoly csak akkor lehet boldog, ha a nyomorúsága mellett még felülről rángatják, parancsolgatnak neki, szóval fegyelmezik. Hát bizony egytől egyik valamennyien igen görbe szemmel nézzük ezt az erőlködést, melynek semmi értelme sincs. Moravek erőlködik, mert felülről a hős Napóleon alezredes és kupaktanácsa terveket fundálnak ki, s neki végrehajtásra továbbítanak, melyre más válasza nem lehet, mint a szokásos stramm „Jawohl!!" No meg egy kis hazai elismerésre is gondol úgy a füle mögött, különben egyszerűen érthetetlennek látszana ez a fontoskodás, amivel a dolgát csinálja. Nekünk egyébként szimpatikus, mert úgy gondoljuk, az ő helyzetében nem lehet másként cselekedni, de a dirigálásokkal nyakig vagyunk. Úgy kezelnek bennünket, mint odahaza a taknyos 17-18 esztendős egyévi önkénteseket, pedig az életből mi is tapasztaltunk már egyet s mást, és ellennénk jobban ennélkül a gyámkodás nélkül, mint vele.

Arról nem is szólva, hogy az alezredes úrnak fejébe szállott a dicsőség, és bennünket szolgai munkákra is kirendelni méltóztatott, mint előzőkben leírtam, ellenben ha arról volt szó, hogy a legénységért vagy önkéntesekért tenni is kellene valamit, akkor megszűnt a nagy tudomány. Mi ezt nem fegyelmezésnek, hanem felelőtlen basáskodásnak érezzük, aminek semmi értelme sincs, csak tovább tágítja azt a szakadékot, mely a legénység és a tisztikar között régóta tátong. Van annyi sütnivalónk, hál Isten jómagunknak is, hogy a szűkre szabott keretek között legjobban be tudjuk osztani életünket, hagyjanak hát magunkra, s ne rángassanak bennünket olyanok, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy mint élünk, mert soha az orrukat közénk nem dugják.

Megjelennek naponta a rendes napiparancsok. Papírpazarlás. Amit a Vöröskereszt vagy a dán útján kapunk, azt mind Moravek révén kapjuk, s jól kell viselkedni, mert csak jó gyerekeknek jár ki az ajándék. Végre a sokat ígért Brotzubuss valósággá válhat, megkapjuk a hozzá szükséges lisztet épen jókor, mert a szocialisták lavkájának bezárása óta seholsem tudunk kenyeret venni. Csak pénz lenne, de most annak is fogytán van a társaság. A harci zajban nemcsak a múzsák hallgatnak, hanem úgy tapasztaljuk, eltűnnek a pénzkölcsönző jó kis uzsorások is. Irkutszkból jött a pénz, s az összeköttetés megszakadása érzékenyen érintette a könnyelmű adósságcsinálást alig váró bajtársakat, de most a személyforgalom is megindult Irkutszk felé, s alig mentek az első vonatok, útnak készült Faisztl dr. is, a kölcsönközvetítő, és alig várják visszaérkezését. A tisztek a dánt is megpiszkálják, s két hónapi éhezésre hivatkozva pénzért pumpolják, persze egy kis ruhát is kérelmezve egyúttal.

A legtöbben szeretnének innen elkerülni nyugat felé, s ezt az orosztól kérelmezni akarják ezt, s erről a kérdésről szavazással fognak dönteni. Úgy hírlik, a többség szívesen menne el, mert Omszk tájékán az élelem bővebben van s így olcsóbb, az éhség réme nem oly fenyegető, másrészt közelebb lennénk Európához és távolabb Japántól, melyről az a hír járja, hogy Szibériát annektálja, ami a japán fogság nem kívánt kilátásait rajzolja elénk. Hátrányos csak az lenne, hogy ilyen rendezett tábor, mint Berezovka nyugat felé nemigen van, legalábbis nem ily nagyméretű, s így több kisebb táborra kellene szétoszolnunk, rosszabb lakásokkal megelégednünk, s kórház és orvosok sem állanának oly bőven rendelkezésünkre, valamint a dánunk is erejét szétosztva, ritkább vendégünk lenne.

Jómagam is szívesen mennék nyugatra. A csitai 50 rubeles gyászpénzeket és a 2,5 és 10 rubeles okmánybélyegpénzeket a fehérek nem fogadják el. A fehérek éjjel körülálltak egy legénységi barakkot s a felvert legénységből válogattak ki maguknak annyi munkásembert, amennyire szükségük volt. Ez egy újabb trükk, melyet eddig sem a cári, sem a vörös uralom nem alkalmazott velünk szemben. Az álmunkat, ezt az egyetlenegyet legalább meghagyták nekünk. Sajnos most már ez sem biztos, nem hajthatjuk nyugodt pihenőre a fejünket. Némileg megnyugtató, hogy viszont olyan munkásokat, akik már két hónap óta dolgoztak nekik, visszaeresztettek a táborba, 85 magyar érkezett így hozzánk. Ezek közül az egyik, aki Auslander földije, egy igen józan eszű magyar, sok mindent mesél Irkutszk elestéről, az ottani vörösök komiszkodásairól, terrorjáról s a misovajai futásról. Többek között szól Spiegler „aligátor" elvtársról és egy másik „főaligátor"-ról, aki hosszú hajat és szőkés szakállt viselt, s akit Mysovajánál az egyik I.osztályú személykocsi mellett holtan látott feküdni, elnyúlva a kocsiból kihányt sok mindenféle írás, papírtömeg között. A halott arcát ugyan kézigránát csúnyán megmarcangolta, de úgy mondja, hogy mind ráismertek azért éspedig örömmel, mert sokat komiszkodott velük ez az ember. Gúnyosan ismétli a halottnak egy fellengős mondatát, kb. így valahogy: „A vörös lobogó lesöpri majd a Habsburg korona arany hímporát!"

A személyleírás és különösen ez a mondat előttem Migrayra vall, s Fekete doktornak elmesélem az esetet, aki azután másnap Migraynak egy kezében levő fényképét felmutatja a földinek. Ő is és társai is a fényképen határozottan az említett vörös vezetőre ismernek rá, sőt vallják azt is, hogy egy másik, kicsiny termetű, szőke szakállú társa, aki mindig vele együtt járt (Perrey Perron! Micsoda egy név is ez, ha eredetét tudnám talán ennek az embernek rejtélyes fellépését és jellemét is megérteném!) akkor még élt ugyan, de már aligha sokáig, mert társait ötös csoportokban már vitték a fehérek egy patakhoz, ahol agyonlőtték valamennyit. Hamarosan reá is sor kerülhetett. Az ilyen egyszerűbb emberek szeretnek legendákat csinálni, s ha nem is tartjuk biztosnak, amit elmondottak, meglehetősen valószínűnek látszik, hogy e két nyugtalan vérű bajtársunk, a két felhőkben járó rajongó, de aztán a gazemberek között akaratukat vesztő és azok bábja gyanánt dolgozó két szerencsétlen művészember az ábrándok világából a véres valóságba rántva meglakolt hebehurgya ballépéséért és megfizetett a sok általa elbolondított szegény naiv ember jajaiért.

Migraynak állítólag egy spiritiszta szeánszon megjósolták, hogy elesik a forradalomban. Ha ez így lett tényleg, a Sors eleget tesz az igazságnak, megbűnhődött, életével fizetett. Sorsuk bizonyos hősi mázt kölcsönzött így ennek a két embernek, bár meg vagyok róla győződve, hogy hősiességről egyiküknél sem lehetett szó. Ez a két puha, erélytelen, ábrándozó és pipogya ember csak remegve állhatott meg az oly váratlanul érkező halál előtt, mert más az, szóval hirdetni, hogy elveimért meghalni is kész vagyok, mint ezt bátran meg is cselekedni. Ők éppúgy nem mentek a frontra, mint a többi vezér, s amikor aztán a front jött hozzájuk, aktáik és szájhősködő vezércikkeik sáncai mögé bújtak meg. A többi főkolompost is mind dekkolva vagy futás közben csípték el. Igazán szép hősi és példás viselkedésről, ami az ellenfelet is elismerésre szokta bírni, nem hallottunk ezekben a harcokban, s ez a körülmény csak megerősít abban a véleményemben, hogy a bolseviki kaland nemzetközi résztvevői csaknem kivétel nélkül kalandorok voltak, vagy legalábbis olyan emberek, akik a zavarosban csak a saját zsebüket nézték és önző célokat követtek.

Ha elsorolom magam előtt és az általam ismert a vörös vezetők neveit, én az egyetlen Reitznert tartom csak olyannak, aki tisztességes gondolkozású ember volt, s elvekért küzdött, és a birodalmi németek közül néhányat, de azt hiszem, ez utóbbiak útja végül eltért a bolsevikiekétől, mert az utóbbi időkben német vezetőről nem hallottunk. Úgy gondolom, észrevették, honnan fúj a szél, s időben visszavonultak. Önzetlen embereknek vélem még az oroszok egy nagy részét, akiket főleg a cári önkény tett a régi uralom elkeseredett halálos ellenségeivé, akiknek volt mit visszafizetni a cárnak. De ehhez a kölcsönös leszámoláshoz nekünk semmi közünk sem volt. A muszkáknak igazuk lehetett, a cári rezsimnek nagy bűnei voltak: igaz hogy ebben szegény cárnak nem sok része volt, csak annyi, hogy nem volt elég ereje az emberei megfékezésére, s a nagy gazemberekre nem tudott lesújtani. Russzia nagy állam, ez a kolosszus apostolokat és Antikrisztusokat adott s fog adni a világnak. Az orosz léleknek nemcsak csodálatos, de rettenetes mélységei is vannak, s azt hiszem, nincs a világon még egy nemzet, melyből annyi démoni gonosztevő kerül ki, mint a muszka.