1918. augusztus 3.

Lapunk egy kétsoros hírben a török szultán halálának hírét hozza. Meghal a szultán is, akármilyen nagyúr, meghal a nyomorult plenni és a nem kevésbé nyomorult muzsik, akit a vörösök nemrégiben soroztak be, hogy helyettük megvédje a vörös lobogót. A legszebb azonban kétségkívül az, mikor egyik a másikat küldi a másvilágra, anélkül, hogy valóban egymás útjában lennének, csak úgy sportból. Ha a szegény muzsikgyerekek a fűbe harapnak, megtették kötelességüket, el vannak intézve. Már a temetéssel a kutya se törődik. A napokban a vörösök öt halottját úgy temették el a kórházból, mint nálunk a kutyát, de nem akárkinek a kutyáját szokták. Az öt koporsót egymás tetejére feldobták egy szekérre, a kocsison kívül senki sem kísérte. Kint a temetőben két ember leszedte a koporsókat, ugyanabba a gödörbe dobálták, úgyhogy menten szét is nyíltak, azzal beföldelték a sírt, az ásót a vállukra kapták s ezzel el voltak intézve az elvtársak. Azt a 21 halottat, akik most a halottasházban fekszenek, állítólag zenével és katonai pompával fogják eltemettetni, éspedig Udinszkban, hova vasúton viszik őket.

Az előzmények után kíváncsi vagyok erre, s amikor ma reggel a közeli halottasház felől az 500. rota zenekarának oly jól ismert, annyiszor hallott halotti marsát hozza ide a szellő, kisietek a kórház elé, hogy a főúton a menetet megláthassam. A színház közelébe érve velem szemberohanó plennik csapatát pillantom meg, akik őrült vágtában rohannak el mellettem. Kérdéseimre felelni sem érnek rá. Mint öreg róka, rögtön kész vagyok jómagam is a menekülésre, de üldözőket sehol se látva, mégis várakozó álláspontot foglalok el. Bizonyára szétzavarták a vörösök a nézőknek szegődött plennisereget, gondolom, s kellő óvatossággal sétálok tovább. Végre egy kevésbé megriadt bajtárs jön, gyakori visszatekintésekkel ugyan, de nyugodtabban s ettől megtudom, hogy a vörösök csak a szertartás vagy mondjuk cihelődés közben, mert szertartás semmi sem volt, vették észre hogy a kirendelt kocsik száma kevés, a 21 koporsó nem fér fel. Egyszerűen elcsípték hát a közelben álló plenniket s a koporsók azok vállaira kerültek. A távolabb állók, a szerencsés többség még futóra vehette a dolgot, de nem is álltak meg a bataillonig.

Nevethetnékem támad, olyannyira komikusan hat ez a menekülés, de a vörösök szerencsétlen társaságát is nevetni lehet, ezeket a szerencsétlen flótásokat, akik a világot akarják megváltani és egy temetést nem tudnak megrendezni a nyomorult plennik segítsége és erőszak alkalmazása nélkül. Később hallottam, hogy a kis Bíró Albert önkéntestársunk is csaknem vitte a koporsót, de arra hivatkozott ijedtében, hogy ő tiszt, mire szabadon eresztették.

Látom, hogy a kerítésen túl már a menet vége is elhaladt, hat-hat ember vállán egy koporsó, és eléje akarok kerülni. Közben Braunnal találkozom, aki szintén mellém szegődik. Lejutunk a vasúti térig, mielőtt a lassú menet odaért volna s az első sínpáron előállított kocsik körül néhány várakozó szesztrát és pár férfit látva velük szemben megállunk. Mire a menet előbukkan, a plenniket a muszkák már leváltották: úgy látszik, mégse tartották rendjén levőnek a dolgot, majd az utólag előkerített kocsikra is felrakták a koporsókat, de ezek a kocsik igen furcsán néznek ki bizony. Van kétkerekű kordé, négykerekű kordé, sőt egy pirosra mázolt leszerelt tűzoltófecskendő is.

A zöld egyenruhás őrségbeliek a koporsók körül haladnak, előzőleg ők vitték azokat, a tulajdonképpeni díszszakaszt ellenben egy olyan felemás és valóban gyászkatonaság szolgáltatja, amilyent még életemben se láttam. Először is kicsiny és nagy, kövér és sovány egyének vad változatosságában, és félig civilben. Kinek csak a blúza, kinek a bugyogója katonai, de szigorúan mindig csak az egyik ruhadarab, a másik barna, fekete színű civil ruha. A vállon fegyver, de kalap, sportsapka, miegymás a kobakokon. Hát ez kétségtelenül „gyászmenet", az tény! Pár civil a zöld egyenruhások közt, néhány nő és egy csomó kíváncsi gyerek jó maszatosan. A kórházból az elesettek sebesült vagy beteg bajtársai úgy, ahogy az ágyból kibújtak, a legrikítóbb lila, zöld, cinóberpiros és kénsárga lenge kórházi köpenyekben és papucsosan csatlakoznak a menethez. Egy piros köpenyes sebesült, mankón sántikálva, de vállán fegyverrel biceg az egyik kocsi mellett. Komikus figura, mégis ezt az egyetlenegy embert tudtam csak komoly szemmel nézni, róla hittem csak el, hogy igazán gyászol, talán egy jó pajtását vagy rokonát kíséri. A többiek igen kedélyesen fogják fel a dolgot. Bizony itt egyetlen könnyet sem hullatott senki az elesettekért. Kurtán, furcsán lettek elintézve ezek a szerencsétlenek, s ha meggondoljuk, hogy csak a véletlen révén nem került közéjük magyar gyerek, még nagyobb abszurdumnak látjuk, hogy valaki közülünk ezeknek a muszkáknak a kedvéért fogjon fegyvert és essen el itt Szibériában.

A koporsókat a lapos vasúti kocsik fenekére egymás mellé rakják. A zenekar eközben gyászinduló tempóban elhúzza a Marseillaise-t. Aztán a zenekar is felkapaszkodik a koporsók mellé, nekik még Udinszkban is lesz szerepük. Néhányan a gyászmenetből is csatlakoznak hozzájuk, de hogy családtag lenne valamelyikük, azt nem lehet észrevenni. Szegény muszka apák, anyák, valahol egy ezer versztnyire innen nem sejtik, hogy nekik itt kellene lenniük. Türelemmel várunk egy darabig, hogy valami beszédet vagy díszlövést hallunk talán, de biz semmi ilyen parádé nem következik. Az ott levők barátságos beszélgetésbe merülnek, pár fiatal suhanc katona elunva magát birkózni kezd és két méterre a koporsóktól teljes erővel rángatják egymást, nagyokat röhögve és rátiporva a körülállók tyúkszemére. Igazi szibériai medvék ezek. „Menjünk, ezt is láttuk" – mondom végre, a halottakkal nem sokat kukoricáznak a vörösök. Kifacsart citromok, a szemétre velük!

Délután Suba kollégája, Jelencsik jön a barakkunkba vizitelni. Az otrjádból visszamaradt, mert láza támadt. Beszéli, hogy Suba jól van, de pénze az meg nemigen van, sőt már kettejüknek tartozik nagyobb összegekkel, mert aranygyűrűket vásárol meghatva, ezek csak jegygyűrűk lehetnek. Szónya és Suba jegyesek, illetve már házasságot kötöttek. Holtomiglan-holtodiglan. Ásó-kapa válasszon el bennünket! Mily megható lehetett, mikor Forbát vagy Garai a nemes vezér áldását adta rájuk. Modern dolog, azt nem lehet tagadni!

Jelencsik barátunk egyébként a pelyhedző bajszú kor boldog bizakodásával nézi a jövőt, a jelenről ellenben meglehetős cinikus vigyorgással, városligeti dialektusban nyilatkozik. Rossz szokását, a lódítást még nem vetette le, sőt kiművelte magában. Minél nagyobbat lódít, annál tágabbra nyitja szemét, így az ember nyugodtan megállapíthatja, hogy mit kell elhinni. Cipőt adott el 25 rubelért, sátorlapot 15 rubelért, egy pár boxcipőt pedig állítólag 125 rubelért adott el. A vörös lobogót is eladná, de az sajnos nincs nála, meg amúgy sem adnának érte sokat. Jelencsik bajtárs, illetve most elvtárs nem annyira meggyőződéses kommunista, mint inkább élelmes fickó, különben egész jó gyerek, aki a konjunktúrákat ki akarja használni.

Egyébként a magyar vörösök legnagyobb része ez a zsáner. A parasztfiúk a nemzetköziséget nem értik, verik a mellüket, hogy ők vengerek és a muszkával úgy bánnak, mint ellenséggel, a pesti csirkefogók pedig jó paliknak, fejősteheneknek nézik a szibériai lakosságot, hiszen eddig rendben is lenne, de bennünket, bajtársaikat is. Ezekben nem sok öröme telik azoknak az elvtársaknak, akik az igazságért és valóban az emberi jogokért akarnak küzdeni. Ezekkel úgy jártak, mint valami szegény rigó, aki kakukkfiókát nevelt a fészkében. Ezek egészen másként fütyülnek, mint a rigók, odaütnek még a rigó mamának is, ha sokat oktatgatni akarja őket. Hja, nem tudtak magyarul! Úgy tetszik, most észbe kaptak a szocialista vezetők, már kezdik látni, hogy az eddig kedves fiúk igen elkanászkodtak, de már elkéstek vele. Liebknecht után Singer elvtárs is kikel ezek ellen az elvetemült omszki otrjádbeliek ellen a színházban tartott német beszédében, másnap pedig Szuhanek elvtárs magyarul szidja őket, mint a bokrot. Feltűnő ez a hirtelen fordulat a szimpátiákban, valami vaskos oka lehet, de sajnos nem tudhatom meg.