1918. február 10-13.

A legutóbbi tűz felkeltette a jó muszkák étvágyát. Még van itt néhány barakk, amelyben a leégetthez hasonlóan mindenféle ingóságok vannak elhelyezve, a muszkák hát ezek közül is felgyújtanak egyet, hogy a zsákmányolás megindulhasson, s hűen ismétlődik a legutóbbi komédia, senki sem olt, ellenben mindenki ment magának, amit tud. Hogy a plennik sem maradnak el, talán mondanom se kell. Az égő raktár mellett négy másik áll, melyek nincsenek közvetlen veszélyben, de innen is cipelik a tárgyakat a mentők (nem tűzoltók, csak mentők). Itt ugyan főleg csak üres katonaládák vannak, a tulajdonosaik talán régen a fűbe haraptak a Kárpátokban, de azért kerül mellette érdemesebb tárgy is, könyvek, köpönyegek, orvosságok, gyógyszerészmérleg és porceláncsészék: ezekkel a maródiszobákat gazdagítjuk, átadva őket dr. Brüll főorvos úrnak −, két petróleumra berendezett hatalmas ívlámpaszerű égők, ásók, szerszámok, csajnikok vétetnek többek közt pártfogásunk alá. A praporcsik szidja az önkénteseket s barakk-kutatást helyez kilátásba, azonban ezt a fenyegetést csak a lengyelek barakkjánál váltja be, melyet a kozákokkal csakugyan átkutat. Hogy a talált dolgokat azután hova juttatta, arról nem szól a krónika, de sejthető. Magam is veszek 3 rubelért egy vaskos könyvet üres lapokkal, kitűnő papírral, egészen szokatlanul esik rajta az írás. Irgalmatlan sok jegyzetet készítettem már a fogságban olvasott gazdasági könyvekből, s kettős könyvelés és nyelvtanulás közben hangyabetűkkel. Vajon hasznát veszem-e nekik valaha, vagy ezeket az annyi munkával összeszedett jegyzeteket szélnek ereszti-e valamikor valaki a szibériai szélben, a naplómmal együtt?!

Santl is felkeres végre egyszer, nagy eset, hogy már ő is ki mert mozdulni a táborukból, mert a kockáztatni nem szerető emberek közé tartozik, óvatos mint afféle házasember(?). Tőle hallottam először, hogy még egy óvári kollégánk van itt újabban, Szupper Pista. Szieber, az ifjú gazdatárs szintén felfedezi, s ő is hírt hoz róla, úgy hogy Santlval azután felkeressük. Hát biz én nem ismertem volna meg szegény fiút! 20 évet öregedett. Hosszú, vörhenyes pofaszakállat visel, lelógó szőke harcsabajusszal. Íme, álljon itt pár szóban az ő története. Semipalatinsban volt hosszabb ideig először, de nem bírta idegekkel s onnan önszántából jelentkezett valahova munkára. Negyedmagával felvitték hát a Murman-vasút építéséhez. Ez a vonal Pétervártól északnak, a Jeges-tengerhez vezet, s azt a célt szolgálta, hogy Oroszország általa a Skandináv-félszigetet északra megkerülő hajók révén közvetlen összeköttetést tudjon kapni szövetségeseivel, kiktől egészen el volt zárva. Az iramszarvasok és eszkimók hazáján át vezet az a vonal, melyről azt szokták mondani, hogy a hadifoglyok csontjain épült fel. Minden talpfája pár bajtársunk életébe került. A rettenetes hidegben silány élelmezés mellett dolgoztak a nyomorultak, a skorbut, hastífusz és kiütéses tífusz rémével küszködve minden más bajuk mellett. Szupper mellől mind a négy társa elhullott, mind a négyen meghaltak, őt magát kiütéses tífusszal vitték valahova, de megúszta ezt a rettenetes betegséget is, s most egy abból visszamaradt szívbajjal van invalidusnak elfogadva, készül haza. Elbeszélgetünk az óvári aranynapokról. Micsoda két ellentét, Óvárott és a Murman-vasútnál eltöltött napok! Összetört ember, reám Óvárról alig, alig akar emlékezni. A régi pajtásokról se sokat tud (Nagy Marciról és Wegmann Erikről beszél furcsa történeteket.) Mosolyogni is csak igen fanyarul tud. Elbúcsúzunk tőle, azzal a tudattal, hogy a legnagyobb rossznál is lehet, még nagyobb rossz, s úgy látszik, mi itt Berezovkán még szerencséről beszélhettünk eddig.

Santl egy kellemes hírt is hoz, ti. Németh, ki az 500. rotánál szobatársam volt, s nem ebbe a táborba került, hamarosan meg fogja kapni visszamenőleg több hónapra eső, pár száz rubelt kitevő tiszti fizetését, melyből nekem kölcsönt helyezett kilátásba. Ideje volna, hiszen a téli fehérneműből kapott summa olvadozik. Ezüstrubelért (4,90) papírt kínálnak, de eszem ágában sincs eladni. Ez a legvégső tartalékom. Sok dolgom van a Monopollal, a nyelvtanulás már régóta sehogyan sem megy. A Monopol élelmiszerüzlete lassan és igen sok bajjal indul meg, a kezdet nehéz, de végre belejövünk a kerékvágásba. Két elárusítóasztalt állítunk fel, egyet a magyaroknak, egyet a németeknek, melyeknek lecsukható födelük van: mindegyikhez bevezetjük a villanyt, s este transzparens csalogatja hozzájuk a publikumot. Jó mérleget készíttetünk (persze fából), és a szép áru végre teljesen konkurenciaképessé teszi a vállalatot, a magánárusok nem kis bánatára.

Az aprópénzkérdést girópénztár alapításával oldjuk meg, mely a tagoknak füzetecskét ad ki, ennek egyik oldalára a 20 és 40 rubelekkel befizetett összegeket vezetik be könyvelőink, másik oldalán pedig a Monopol árusítói a levásárolt áruk értékét helyezik kiadásba. A girópénztár a pénzről szóló postaszelvényeket is elfogadja befizetés gyanánt, és az összeg 30%-át készpénzben kifizeti, a többi pedig levásárolható. Ezért minden elképzelhető dolgot raktáron tartunk, hogy a befizetők valóban minden szükségletüket nálunk fedezhessék. 14-étől kezdve még a kenyérárusítást is bevezetjük, éspedig a saját magunk által sütött kenyeret mérjük ki. Elsőéves óvárista koromban kaptam egy 100 koronás ösztöndíjat az Erster Wiener Konsumverein tanulmányozása céljából. Most az ott szerzett tapasztalatokat itt tudom hasznosítani, de összefogunk mind valamennyien, s akinek életrevaló ötlete van, hálásan fogadjuk.

A kenyérsütöde éppen jókor nyílik meg, mert a muszka az eddigi napi másfél font fejenkénti kenyéradagot − az utolsó falatot, mely a lelket tartotta bennük, mert a többi kincstári élelmiszer valójában semmit sem ér − leszállítja egy fontra. Most kezdődnek az igazán nehéz napok. Olyan előszelek fújdogálnak, hogy a legnagyobb optimistának is sötétre fordul az ábrázata. A kenyéradagnak még további leszállítását helyezik kilátásba. Ha ezek a nyomorultak megengedték volna, hogy a magunk erejével feltúrjuk itt a tábor körül és a környéken parlagon heverő földeket és kenyérmagvakkal bevethessük, meg tudtuk volna termelni a magunk szükségletének legnagyobb részét, ha úgy húztuk volna az ekét, akár a magunk erejével, de akkor nem lett volna alkalmuk a bevásárló muszkáknak a panamákra. Itt feküsznek köröskörül bevetetlenül a földek, és minket az éhhalál réme kísért. Az amerikai konyha is a legnagyobb nehézségekkel küzd, és emeli, nem az adagokat, hanem az árakat. Nincs senki, aki segíthetne rajtunk. Itt jár ugyan ismét egy svéd, aki szeretetadományokat hoz, csupa kínai köpenyt és nadrágot meg alsóruhafélét, de ez a segítség bizony meg sem kottyan. Barakkunk magyarjainak 7 nadrág és 19 köpeny jut. Nehéz munka igazságot tenni az igénylők között. Azoknak juttatok belőle, akiknek nincs blúza vagy posztónadrágja, mert vannak, akik most is a nyári szürke vászonnadrágban járnak, azzal az engedéllyel, hogy kivételesen eladhatják a kapott darabokat, ha azok árán a hiányzó ruhákat megveszik. A muszka 16-18 rubelt fizet a kínai köpenyekért, ezen viszont már lehet egy jó blúzt kapni. Jókor jött azért ez a segítség, mert a korábban kapott hat darab germán köpenyből sehogyan sem tudtam volna a szükséges ruhadarabokat előteremteni, pedig jó áron keltek el, a másodikért Csopják 90 rubelt hoz. Még kettőt átadok Attusnak, hogy süsse el őket, ő ti. állandó tartózkodásra megint Udinskba vonul az órásmesterhez, ahol most havi 110 rubelt fog kapni. Még marad tehát két köpeny nálam.

Az általános drágulást még a kínaiak is megsokallják, akik a táborbeli, még plenninek is méltatlan foglalatossággal keresték a fekete kenyerüket, s sztrájkba lépnek. Két hétig tart az ebből eredő kellemetlen helyzet, míg ismét megkezdik az ismert hordós lajtokkal a munkát. Oroszváry pár akvarellen örökíti meg ezeket a kitájokat, a kínai tüzérséget, mint ahogyan mi őket nevezni szoktuk. Annyiban van valami közük a tüzérséghez, hogy ha az ember megpillantja őket, ezektől is igyekezik minél gyorsabban lőtávolon kívül lenni. Sztrájkol azonkívül a villany is. Este alig ég néhány percig, akkor kialszik, és csak 10-11 óra körül gyullad ki ismét. Hát itt még az áramot is ellopják az ember szeme elől! Az ellopott áramot valahol be kell hozni. Fényes dolog ez is, operettbe való! Mindennek lába kel, amit nem őriznek, de még ha őrzik, akkor is. Tartanunk kell tőle, hogy az orosz raktárak után a muszka rablóbandák kedvet kapnak a holmijainkra is, és így a kórháznál levő saját raktáraink őrzésére saját embereinkből fegyveres őrség szervezését engedélyezi az orosz parancsnokság. Csekély bérért van rá elég jelentkező szíves-örömest. Sőt a muszka a saját raktáraihoz is a mi embereinkből állít őrséget, akiket bottal lát el, de egy hangulatos téli estén egész csapat muszka jelenik meg ott, a raktárban levő kocsikat és nyergeket kezdik kifelé cipelni, és mikor a mi emberünk tiltakozni akar, azzal biztatják, hogy ha a száját be nem fogja, elküldik a másvilágra. Ez aztán eloldalog, és az egyik közeli barakkban lakó muszkákat fellármázza, mire a tolvajok kereket oldanak. Ettől fogva azután ezek az őrök is fegyvert kaptak. Ezért az éhbérért ezek a szegény emberek kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy a rablókkal még fegyveres harcba is keverednek.

Mindenki fegyverrel jár, aki csak hozzájuthat, de mi persze nem tartozunk ezek közé a boldog halandók közé. No, csak nekünk adnának fegyvert, mind valamennyiünknek! − így gondolkodom. Elillannánk innen. Pedig még így sem volnánk képesek szökni, ha jobban meggondolom, mert az élelmiszerhiány miatt vesztenénk rajta. Még így is a tavaszig kellene várnunk, amikor lovakat tudnánk szerezni, s azokkal a Góbinak is nekivághatnánk. Rút egy helyzet. Éjjel a tábornak hol az északi, hol a déli végén dörren egy-egy lövés, az emberek a Kárpátokról álmodnak. Klein Sanyi beszéli egy napon, hogy egy muszkát fegyvergolyótól eredő homloksebbel hoztak be a kórházba.

A milíciát feloszlatták, s helyettük most érkezett kozákokat bíztak meg a tábor őrzésével, ezekről pedig azt halljuk, hogy rögtön ideérkezésük után a bolsevikekhez pártoltak, tisztjeiket itt lefokozták, velünk pedig egyáltalán nem törődnek. A faluba csapatostul járunk tehát be, a tisztek is egészen szabadon járkálnak a táborban és le a Selenga partján levő ródlipályára, ahol muszka hölgyekkel együtt folyik ez a pompás mulatság. Természetesen egyre merészebb lesz a banda, mint azt már az előzményekből tudjuk, s aki ma csak a tábor szélig bátorkodott, másnap azon túl megy, aztán már a szomszéd falvakig mászkálnak el, mígnem a muszka megint rajtunk üt. Dél felé pompás meleg napsugár simogat, még olvad is egy keveset, hogyne kerekedne hát kedvünk egy kis fickándozásra. Már egy hónapja figyelem az időt és jósolgatom nagy örömmel, hogy „gyorsan fog kitavaszodni!" A hátsó gondolat persze az, hogy gyorsabban lehet azután valamihez fogni, innen valahogyan Isten segítségével útnak eredni. Az elment transzportbeliek sokszor írnak, útközben sokat gondolnak reánk. Praktikus Singer Sándor lapja, aki ezeket ajánlja figyelmükbe. Legolcsóbb a kenyér Irkutszk és Krasznojarszk között, ahol fontja 18 kopek (ennyi volt itt Berezovkán is még nemrégen, de most 25 kopekre emelték). Tovább Európa felé mindig drágább. Az állomásokon egészen szabadon mozoghattak, s az aprópénzzel nem volt baj, váltani mindenütt tudtak… A kis Róna ezeket írja: „Eddig tetű nincs. Unalmas utazás. Sok az ide-oda utazgató hadifogoly, kiket a hatóságok mint menekülteket kezelnek." Samaránál a kis Róna elvált a transzporttól, és Moszkvának tartott, ahol valami magyar nőismerőse volt, egy odaszakadt magyar asszony, kiről nekünk már régen mesélt egyet-mást, s akinek segítségében jobban bízott, mint a transzport sikerében. Az immár kétségtelennek látszott a fiúk híradásaiból, hogy Európába beszökni nem lenne nehéz, de a továbbiakról voltunk bizonytalanságban. Ha ott aztán lefülel bennünket a muszka, és az ottani, még százszor komiszabb élelmezési és egészségügyi viszonyok közt tengődő táborok valamelyikébe zár, úgy ezerszer megbánnánk, hogy innen elindultunk.

Hogy a fronton átjutni is olyan könnyen menne, mint Európába eljutni, az igen problematikusnak látszik. Azért is utazgatnak a foglyok nemcsak oda, hanem ide-oda, azaz éppen annyian jönnek Európából Szibéria felé, mint innen Európa felé. Mindegyik a másik irányban véli megtalálni a szabadulás kapuját, s ha összetalálkoznak, nagyot néznek. „Hát te onnan erre futsz? Hiszen én meg innen arrafelé szaladok." Ismétlem, akár a nyulak a körvadászaton. Hát jobbnak látszik még egy kicsit várni, egyrészt a kitavaszodás nagy előnyét kihasználva szökni, másrészt az idő talán meghozza a nagy kérdésre a feleletet, merre is vegyük hát a direkciót. Machon transzportja hazajutott, mert Hödl osztrák önkéntesnek írja ide az édesanyja, hogy őt Bécsben felkereste. Eddig már az én Mutterkámnak is mesélt egyet mást, persze csak szépet, az én helyzetemről is, s átadta üdvözletemet, ahogyan megígérte.