1918. január 26.

Holnap van Vilmos császár születésnapja, s ma este van a nagy cécó. A Monopol élelmiszerüzletét is ma nyitjuk meg, de nem valami nagy ügyességgel kezdi a közvetlen vezetőség, még nem klappol minden úgy mint kellene. Müller egész nap rohan ide-oda, mint egy őrült. A birodalmiak ezt a napot a világért sem engednék szerényen megülni, ezt felségsértésnek tekintenék. Így hát dacára az általánosan korgó gyomroknak, 285 rubelt ölnek bele ebbe a mulatságba. Mind a négy szövetséges hadsereg tisztjeinek kiküldöttei is a vendégeink, az orvosi kar nemkülönben. A barakk közepén vonul végig a hosszú asztal a priccsek közt, melyekről fenyőfüzérek lógnak, fehér kapcaruhák (még használatlanok, állítólag.) a terítők valóságos üvegpoharak á egy rubel volt db.-ja, fölöttük dupla villanylámpák Pazar fénye, fúvózenekar vág bele a Wacht am Rheinba. Ezzel szemben az asztalnál ülő meghívottak közül legalább minden második kölcsönkért blúzban vagy nadrágban leledzik. Tudom magamról, mert mint a magyarok dísz szónoka, igen előkelőhelyen feszítek Molnár Pali barátom új blúzában. Balról Szodomka fdgy. a szomszédom, aki mikor beszédem közben egy pillanatnyi szünetet tartok jóakaratúan súgni kezd s ezzel aztán csakugyan sikerül megzavarni és csaknem belesülök. Szerencsére nem eresztettem az idén hosszú lére a dolgot, valahogyan nem jött igazán szívből ez az ünneplés. És ez jellemezte a többiek hangulatát is. Az osztrák szónok félig olvassa mondókáját, a török igen döcögve olyan rövidre fogja, hogy alig állt fel már ül is, közben a nemzeti himnuszok szerencsére kissé kitöltik az időt különben 5 perc alatt végeznénk a ceremóniával. No meg a német szónok nem adja olyan olcsón, beszél ő mindünk helyett (Schneider?) Hiába, műlelkesedés ez s ebbe az általános idegességgel töltött atmoszférába nem való. Nagy szó, hogy az ünnep előtt az annyira fegyelmezett németektől kell hallanom a zsörtölődő szavakat, pl. „A mi pénzünkön vendégelik a tiszteket!" Azt hiszem, nem csalódom, ha ezt az ünneplést itt az utolsónak vélem. A kedélyek nincsenek már ilyesmire berendezve, teher ez mindenkinek. Az ünnepi rész feszes és unalmas, mintha mindenki karót nyelt volna, a mulatságos rész erőltetett és egyáltalán nem mulattató, kivált a magyarságnak. Míg a németek a vidámságot erőltetik a magyarok a mellékszobákban káromkodva forgolódnak fekhelyeiken, mert a lármától nem tudnak aludni, a német nótákat pedig nem veszi be a gyomruk. Jómagamnak különösen kijutott a jóból. A mi szobánk a garderobe, az ágyamon a vendégsereg köpenyei egész hegyet alkotnak, nincs hova helyezni őket s reggel hatig nem fekhetem le. Másnap fáradt és züllött arcok. Minek kell ez nekünk, kérdik a fiúk. Néhány zöld kölyök még reggel nyolckor is torkaszakadtából ordított s kalapot kell emelnem a magyar fiúk udvariassága előtt, hogy a szájukat akkor sem tapasztották be. A németek a szokásos női öltözeteket megint előszedték és a táncolók között néhány sovány germánnak a furcsa viselkedése megint csak gondolkozóba ejtett bennünket. A magyarok igen különös képpel nézik ezt a „nemzeti" mulatságot, melyről nem tudják, mit higgyenek. Lehet, hogy ártatlanul gyanúsítunk. Gondoljunk mindig a jobb esetre. Schrott Konrád önkéntes társunk és Matzner zászlós között támadt csupán egy kis nézeteltérés az est folyamán és a zászlós úr meglehetősen kellemetlenül engem szerencséltet azzal, hogy az ügyet az ő részéről jegyzőkönyvvel elintézzem.