1918. július 12.

Ma végre ismét megjelenik Csopják barátunk. Már régóta várták, hogy a városbeli eseményekről s hírekről értesítést hozzon. A városban rendkívül nagy a szigorúság, naponta főbelövetések járják, és nem sok ok kell hozzá, hogy valakit elküldjenek a másvilágra. A bolseviki állam is csak úgy képes biztosítani az elvtársak jólétét a jelek szerint, hogy az ellenkező elveket hangoztató nemzetbeli testvéreket átküldi egy más hazába, ahol aztán nincs bolsevizmus. Ez hát az a magas fokú kultúra, melyhez az ember néhány évezred után eljutott. Éppen csak annyi a különbség, hogy nem eszik meg az ellenfelet, szóval csak az „ízlés" változott meg egy keveset. Csopjáknak is sok terve van, s hogy ezeket végrehajthassa, tőlem egy nehéz szívvel teljesített szívességet kér. (Sajnos ma, 1928 okt. 8-án, amikor ezeket a sorokat naplómból tisztába írom, nem tudok visszaemlékezni, miről van szó, de azt hiszem, valami kölcsönügyletről tárgyaltunk). Csopják közli velem, hogy a városbeli vörösök 1500 fogoly besorolását változtatták meg.

Tegnap este a Marx-otthonban nagy mulatozás folyt. Az állomáson időző magyar bolseviki vitézek, ha ugyan szabad ezt így leírnom, 1000 rubelt kaptak erre a magasztos célra, és el is verték az egészet, s azonfelül még a maguk pénzének jó részét. Folyt a sör, hazai nótákat húzott a cigány és a jó Hungária valahol messze, azt hiszem, nagyon zokogott. A magyar színészek kabarét rendeztek, s a főszereplők per koponya 40 rubel tiszteletdíjat kaptak. Járta a nóta, duhajkodtak az elvtársak, de azt, hogy „sose halunk meg", nemigen kurjantgatták. Sok jó markos, szamár parasztgyerek búsult a hegedűszó mellett, mert hát, jó bakaszóval, sokan érezték már a büdöset. Ki tudja, mit hoz a holnap, éljünk a mának, ez volt a jelszó…

Santltól üzenetet kapok, kérte, hogy ha lehet, jöjjek föl hozzá. Vacsora után tehát felsétálok a tiszti táborba. Most nem nagy mesterkedés kell hozzá, hogy bejusson az ember. Azzal fogad, hogy egy gazdag burját paraszt, akinek vagy 200 tehene jár a legelőn, vaj- és sajtgyártásra akar berendezkedni, és ehhez szakértő embereket keres. Santlnak kedve lenne a vállalkozáshoz, s rám gondolt, mint társra, azonkívül még egy ember kellene, lehetőleg olyan, aki oroszul beszél, mert kettőnk közül egyikünk sem beszél annyit, hogy a burjáttal megérthetnénk magunkat, kivált, ha az se egészen perfekt orosz. Kijelentem, hogy amíg a cseh−vörös harc el nem vonul a fejünk fölött, a tábort semmi szín alatt nem hagyom, mert egy burját faluban egyedül vagy néhányadmagával tartózkodó plenni éppen elég gyanús lehet akármelyik harcoló félnek s mire észrevennénk magunkat, már lógnánk is. Ez ma igen könnyen megesik, utólag aztán lehet, hogy azt mondják, hogy „pardon, tévedtünk!" Megegyezünk abban, hogy a dologról majd csak később tárgyalunk a burját sógorral.

Feljegyzek itt még egy szép hírt, illusztrálására annak, hogy a plenni a legkomiszabb körülmények között is kitalált magának valami vigasztaló mesét. Eszerint a Selengán 100 000 pudnyi liszt érkezett a városba tutajokon. A bajtársak magától értetődőnek találják, hogy ez így van, még magától értetődőbbnek, hogy ebből nekünk is fog jutni egy szép kis mennyiség, s amikor azt találom mondani gúnyosan, hogy ezt a lisztet talán már a csehek rendelték meg maguknak, hiszen úgyis az övék lesz, a szokott furcsa tekintetekkel néznek rám a legtöbben. Az emberek nem szeretik, ha szép álmaikban zavarja őket valaki, s zokon veszik, ha az ember szétfújja a szivárványos ködvárakat. Pedig nekünk a reális élettel kell számolnunk, s ha előrelátók akarunk lenni, ami pedig mostanában tanácsos, nem szabad ilyen meséknek bedőlnünk, s még kevésbé építenünk reájuk. A tiszti pékségből elvitt kenyér helyett a tisztek lisztet fognak kapni, ez hírlik. No, ha ebből a tutajon jött lisztből kell kapniuk, nem tudom, esznek-e hamarosan kenyeret.