1918. július 13-14.

A Marx-otthonban múlt éjjel tovább folyt a mulatozás. Az elvtársak még egy nagy, nagy kortyot akarnak szürcsölni az élet borából, mintha csak a vesztüket éreznék. Legalább jó lenne ez a bor, de bizony csak rossz, gyenge malátalé, csak csúfolni lehet sörnek. Nekünk is szabad kimenőnk volt, akár reggelig az mulathatott a vörösökkel, aki akart. Voltak köztünk elegen, akik fel is használták a ritkán kínálkozó alkalmat, és ha már gavallérosodni akartak a vörösök, hát alkalmat adtak nekik, hogy fizessenek. Ízlés dolga, jellem dolga. Barakkunkból nemigen voltak el. Torma tanító bátyját fedezte fel a vörösök között. Ez is jó egy csere! Jó hazai szokás szerint a Marx-otthonban berúgtak, a kabaré után felkerekedtek, és bejárták a többi „kávéházaknak" nevezett plenniüzemeket, amilyen van már vagy tíz itt Berezovkán, s ezekben folytatták tovább a mulatozást. Nálunk a gavalléria aztán csődöt mondott. A mi barakkunkba-kávéházunkba vetődött vörösgárdista társaság vutkit kért. Palágyi önkéntesnek, a cég társtulajdonosának volt egy kevés, azt megkapták s odébbálltak. Később visszajöttek, ismét vutkit akartak, s mert nem akarták elhinni, hogy nincs, az egész kis zugot, a kávémérést kikutatták. Vutkit persze nem találtak, ellenben Palágyi fejpárnája alatt megtalálták a cég összes vagyonát, 360 rubelt, amit zsebre vágtak s leléptek. Így fest tehát egy mulatság vörös gavallérokkal. Szegény Palágyi csaknem belebetegedett.

Ma reggel elsétált barakkunk előtt Holzhacker nevű bajtársunk (osztrák?) egy vöröskeresztes hölggyel, akit jól megbámult a társaság, mert tegnaptól kezdve hites felesége a bajtársnak. Hogy az örök hűség fogadalma alatt Holzhacker mit értett, az igen kétséges valami, lehet, hogy a „vén Márkus" módjára valami csalafintaság van ebben az esküben, mert Holzhacker a cél felé vivő eszközökben nem szokott válogatni. Érdekes plennikarrier, feljegyzem itt azt a keveset, amit pályafutásáról tudok. Otthon állítólag tanító. Mindenesetre pechjük van a tanítóknak, ha csak annak mondja magát, jóllehet talán nem az, mert a tanítói kar amúgy is sajnos éppen elég „nehéz emberrel" van megterhelve. A barakkélet Holzhackernek sose volt ínyére, mindig kórházlakó volt. Ugyan kutyabaja, de a koszt a kórházban mégis tűrhetőbb, pláne ha az ember a konyha körül hosszú ottléte alatt ismeretségeket kötött. Ugyancsak kutyabajjal sikerült magát felvétetni az invalidusok transzportjába. Mikor híre ment, hogy az invalidusok indulnak hazafelé, gyorsan kitétette magát közéjük a kórházból, s így került barakkunkba, de alig töltött itt néhány napot, a transzport indulása elodáztatván, azonnal elszegődött egy orosz orvos famíliájához, éspedig szárazdadának. Visszakerült a kórházba, de most már mint a kórházi őrség parancsnoka. Onnan átlépett a táborőrséghez, s onnan minden út Rómába vezet, a vörös gárdába. Ilyen jellemeknek, mint Holzhacker barátunk, nem lehetett máshol kilyukadni, mint ott. Olyan holtbiztosan oda vezetett az ilyen emberek útja, mint az éjjeli lepkéé a lámpa lángjába.

Az én tapasztalatom szerint az, hogy valaki bolseviki lesz-e vagy sem, nem a tanulmányokban, a helyzetben, a meggyőződésben, nevelésben stb. vagy más okban keresendő, hanem tisztán az illető karakteréből folyik. Azt hiszem, hogy hazatérve előre meg tudnám mondani minden ismerősömről, hogy ha a vörös szél hozzánk is eljut, besodorja-e őt a bolseviki táborba vagy sem. Megtörténik persze, hogy váratlan belépések meglepetésében is részesültünk, de ez a ritkább esetekhez tartozik. Holzhackernek, éppen úgy, mint Götznek, ez volt a természetes útja. Múltkoriban a főúton sétálgatva egy őrülten vágtató lovas porzott el mellettem, le is gázolt volna, ha félre nem állok. Holzhacker volt a bősz lovas, egy tarka cirkuszlovon, mely megérezvén, hogy olyan ember ül a hátán, akinek ősei favágók voltak, mindenhova vitte barátunkat, csak oda nem, ahova menni szeretett volna. Most pedig olyan méltóságteljesen komoly férfi, sőt családapai pofával lépeget hölgye oldalán, hogy meg kell hatódnunk. Kissé szokatlan ugyan, hogy mindjárt az első napon mutatkoznak a nagy nyilvánosság előtt, holott azelőtt sohasem jártak errefelé, de ha meggondoljuk, hogy ők a mézesheteket ősi szibériai szokás szerint már az esküvő előtt jóval eltöltötték, megértjük a dolgot. Őnagysága a rossz nyelvek szerint pincérlány volt Irkutszkban. A tegnapi esküvőt többen végignézték, s mondják, hogy a pópa vagy tizenötször megcsókoltatta a vőlegénnyel a kettős keresztet, úgyhogy mikor tizenhatodszor közeledett feléje a fiú, türelmetlenül kezdett integetni, hogy elég már.

A városból azt a hírt hozzák, hogy a csehek Irkutszkot balra elhagyva, s a vasút kanyarulatát átvágva egyenesen a Bajkál-állomásra törtek, s azt elfoglalták. Térképemen a jelzett helyet megtekintve ez meglehetősen kézenfekvőnek látszik, szóval Irkutszk elesett. Más, de nekünk igen kellemetlen a következő hír. A legénységi állománybelieknek kérvényét, melyben némi segélyirányában fordultunk a dán Vöröskereszt megbízottjához, visszautasították azzal, hogy nincs pénz. Mindenki tudja, hogy a tisztek éppen tegnap kaptak kézhez fejenként újabb 28 rubelt, hogy a már előzőleg kapott 22 rubellel együtt így kereken 50 rubel essen mindenkire, kölcsön gyanánt. Mi csak fejenként 3 rubelt, sőt a külsők csak 2 rubelt kértek, de ezt se kaphattuk meg, mert csak önkéntesek vagyunk. Tipikus példája a katonai korlátoltságnak, egy újabb rúgás rajtunk. Mi gebedjünk éhen, mert a Sors jóvoltából − és valóban a legtöbbünkre bátran mondhatjuk, hogy a saját hibáján kívül − nem juthattunk be a tiszti táborba (Mi sem lett volna ugyan könnyebb, a la Götz). Hiába, úgy látszik, ameddig a háború tart, mi, önkéntesek csak mint mostohagyerekek fogunk szerepelni. Hogy miért? Hát egyszerűen azért, mert akik a húsos fazék mellé telepedtek, azok nem szeretnek a mai éhes világban ott szaporodó társaságot látni. Hiába van minden érdem, amelyet mint civilek szereztünk, s mellyel kiérdemeltük azt, hogy ne éppen úgy bíráljanak el, mint akármelyik tacskó kadétot, vagy legalább éppen úgy bíráltassunk el, nekünk ki kell inni fenékig a keserűség poharát, mert tisztán a hazai kaszárnyaszellem szerint bánnak velünk. Otthon kisebb gondja is nagyobb mindenkinek, hogy ennek a rettenetes hibának kis korrigálásával törődjenek, múlnak az évek, s értünk senki semmit sem tett.

Vannak a tiszti táborban tejfelesszájú kölykök, akik az iskola padjaiból kerültek a kaszárnyákba, s onnan ugyancsak zölden, automatikus előlépéssel váltak kadétokká: most nemcsak süvegelnünk kellene őket, hanem a Haza mellettük másodrendű polgárok gyanánt bánik velünk. A táborbeli vezető törzstisztek előtt ez a legtermészetesebb állapotnak látszik, s azt hiszem, egyikük sem gondolkodott még soha ezen a problémán. Felteszik, hogy aki mint önkéntes került fogságba, az a katonaságnál bizonyára megérdemelten maradt hátra. Sohase kérdezte tőlem senki, hogy és mint történt meg velem ez a pech. Jómagam, meg a kollégáim pedig nem panaszkodtunk, több daccal, mint okossággal viseltük a reánk mért büntetést, de azt a keserűséget, amit ez az állapot összegyűjtött szíveinkben, azt hiszem, sokáig, igen sokáig nem fogjuk tudni feledni. Időről időre gondoskodnak a tisztelt feljebbvalók arról, hogy eszünkbe jusson, hogy mi bélpoklosok vagyunk, s ilyen intézkedés a mostani is. Pedig ha más nem, a jelen helyzet kissé észre téríthetné őket. Ha vagy 200 elkeseredett ember erre az intézkedésre be nem lép a vörösökhöz, az kész csoda lesz. És ezek a trotlik, még arra pályáznak, hogy a hadifogságban végzett bölcs munkájukért otthon nagy elismerés, sőt kitüntetés várja őket. Minél közelebbinek gondolják a hazamenetelt, annál lázasabb és annál butább tevékenységet fejtenek ki, s mintha csak bal kezük volna, olyan valódi paralitikus megoldásokat találnak. A Liebesgabe cukor eltüntetése, az amerikai konyha felosztása és terményeinek s leltári tárgyainak egészen önkényes elsajátítása mellé méltán sorakozik ez az újabb ötlet. Az amerikai konyha pudos mérlege pl. a blagovjescsenszki tisztek részére adatott ki, akiknek semmi közük se volt hozzá, s mi, akik befizetéseinkkel a konyhát ehhez juttattuk, nem tudjuk visszakapni tőlük. A legénység és a tisztikar között nagy szakadék tátong, s most újabb elidegenedés támad, mert nem azt a szamarat szidják, akitől az intézkedés származik, hanem általánosítanak, s a „tiszteket" szidják még jobban most, amikor a veszedelmek közepette mindannyiunknak legerősebben kellene összefognunk. Méghozzá az a hír járta köztük, szerencsére nem hittünk benne, hogy visszamenőleg egész januárig havi tíz rubelt fogunk kapni, azaz egyszerre 60 rubelt, s csak azért nem kapták meg a tisztek is korábban a 28 rubelt, hogy a mienkkel együtt történjen a kifizetés, „különben a legénység elégedetlenkedne!" Jó vicc volt, most nagyokat nevetünk rajta.

Tegnap este Garay elvtárs, a „földi" megjelent Herti medikus lakásán négy fegyveres őr kíséretében, és barátságosan felszólította, éppen úgy, mint annak idején Gulyást az anarchisták, hogy kísérje el transzportjukat a frontra. A vörösöknek igen könnyű intézkedniök, mert az elv, mint látható, az, hogy „ha nem jössz, viszlek." Akár ember, állat vagy bármi legyen is az a valami, aminek jönnie kell. A tegnapi hír nemcsak nekem jutott tudomásomra, valóban bámulatos gyorsasággal terjednek el az ilyen hírek a tábor egész területén, s ma éjjel haj, sokat forgolódott mindegyikünk a rossz szalmazsákján! Ott tartunk, hogy már azt kívánjuk, hogy ha a Sors ránk mért egy újabb megpróbáltatást, jöjjön vele csak mielőbb, essünk át rajta, akárhogyan üt is ki a dolog, csak ez az idegeket pattanásig feszítő folytonos bizonytalanság múljon már el a fejünk fölül. Igyekezünk jó mohamendán fatalizmussal fogadni a fordulatot. Néhányan a fogunkat ott fogjuk hagyni, minden pesszimizmus nélkül számolva, de talán nem én leszek az, így kell okoskodnunk. De hát ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Azt hittem tegnap, hogy nem érintett különösebben a hír, hisz vártam valami ilyesmit és éjjel mégsem tudtam órákon keresztül aludni. Gyűrött és keserű arcok, akasztófahumor, tompa nembánomság vagy lázas rémület ül rajtuk, aki milyennek tudja vagy akarja magát viselni. Ma mégsem történik semmi.

Este beszélik suttogva, ne hallja meg, akinek nem tetszik, hogy már meg kellett volna történni a sorozásnak, de valami okból elmaradt, s holnap mindegyikünket rá fognak venni erőszakkal, hogy belépjünk a Vörös Hadseregbe. Az indoklást is tudja a fáma, hogy ti. „mindenkinek kötelessége a csehek ellen harcolni!" Hát ez így egészen szép lenne, s ha a vörösök minden egyes hadifogoly kezébe fegyvert nyomnának, lehetne is róla beszélni, de ahogyan errefelé az ügyek állnak, egészen másról van itt szó, arról, hogy míg az a csomó csirkefogó, aki először lépett a vörös zászló alá, most a büdöset érezve esze nélkül hagyja ott a frontot, jó balekokat kell fogni, s helyükbe odalökni a vágóhídra. Tartsák ők a vonalat, míg emezek jó messzire szaladtak, s gebedjenek meg helyettük. Fogcsikorgatva ismételgetem magamban,  hát nyomjátok csak a fegyvert a kezembe, ha már annyira akarjátok, de a végét arra fordítom majd, ahova jobbnak gondolom. De ilyen gondolatokat még álmában sem szabad kiejteni az embernek, nemhogy propagálni lehetne, mert valóban fülei vannak a barakkjaink falának. Így aztán itt állunk tehetetlenül, mint a birkák, csak akkor merünk kissé szabadabban beszélni, ha egészen szűk körben vagyunk páran, akik biztosak vagyunk egymás felől. Egy nagyon halovány reménysugár él még bennünk, mely azzal biztat, hogy talán mégsem történik meg ez az aljasság, de a munkások korábbi erőszakos elhurcolása és a vörösök jelenlegi válságos helyzete inkább mellette szólnak, mint ellene, hiába szeretnénk hinni a jobb megoldásban.