1918. július 15.

Elmúlt baj nélkül a tegnapi nap is, de ma, vasárnap beüt a mennykő. (E sorokat, hej, nem is a fenti dátummal, hanem jóval később vetettem papírra, aznap dehogy jutott volna időm naplózásra.) Szép nyári reggel volt. Jó hazai Gillettem, mely minden viszontagságon át eddig kitartott velem, s melynek példányai és kincse, mint a régi szebb napok emléke igen kevés bajtársnál volt még felfedezhető, előkerült a borjúbőrből, s a jó Ég tudja mióta használt pengét beleszorítottam saját patentembe, a szibériai fenyődarabkából készült fenőkészülékbe, s a magas kincstártól még Székesfehérváron fasszolt nadrágszíjon élesítettem. A fenőkészülék egy vastag tollszárnak megfelelő fenő fadarab volt, végén behasítva, ide került a penge, s a széthasított ágak ismét összeszoríttattak egy ceruzavédővel, melyet a fadarab kihegyezett végére süveg gyanánt húztam rá. Később egy Mannlicher-hüvely pótolta ezt. Így egyetlen pengét hónapokig tudtam használni, s a gyakori borotválkozás luxusát megengedhettem magamnak. Keletről már besütött a nap szobánkba, s a vasárnap ünnepélyes hangulata lebegett a barakkban is. Mindenhonnan előkerültek a legjobb ruhadarabok, a legújabb cipők, de ha toldozott-foltozottak voltak is, ma fényesre lettek suvickolva, mint a tükör. Az arcokon azonban a derűs vasárnapi hangulat nemigen mutatkozott, a közeljövőt nagyon is borúsnak kellett ma látnunk.

Bepamacsolt képpel álltam az ablak előtt, az ablakfára helyezett kis tükörrel szemben, mikor pillantásom egyszer kitéved az ablakunktól vagy 50 lépésre, a Berezovka patak medrében húzódó táborpalánk felé, s azon túl, a patak partján egy csomó fegyveres vörösgárdistát látok felvonulni. Felkiáltok, s a Gillettet olyan idegesen rántom meg, hogy bele is szalad jó mélyen a képembe. Losoncy odafut, s szempillantás alatt ő is tisztában van a helyzettel. „Körülállják a tábort!" kiáltja, s már tudjuk, hogy a tegnapi hírnek igaza volt. Az ember első ösztönszerű gondolata a menekülés. El innen, amíg nem késő − de már késő! Ezt a gondolatot el kell vetni, s jobb pedig nincs helyébe. Védtelenek vagyunk, mint a birkák, védekezni csak a futással tudunk, de nincs hova. Tehetetlen düh marcangol, hasztalan keresünk kibúvót, nincs. Férfiak vagyunk, s úgy állunk most itt, mint asszonyok, védtelenül, tehetetlenül. Nincs rettenetesebb érzés, mint a tehetetlenség érzése. Fegyverekkel szemben meg kell alázkodnunk, fogcsikorgatva, de engedelmeskednünk kell, mint a ketrecbe zárt vadnak, ha tüzes vassal piszkálják. Sőt, többre kell magunkat kényszeríteni, jó képet kell vágnunk a dologhoz, mert ha elveszítjük egy pillanatra józanságunkat, hidegvérünket, ha a legméltatlanabb bánásmódra csak felhorkanunk, csak egy elkeseredett gesztust, egy dacos szót ejtünk, akkor elég 1 hét, hogy ezeket a pribékeket nemcsak magunkra, de száz és száz nálunk is nyomorultabb, idős, invalidus bajtársunkra uszítsuk. Jól tudjuk, hogy ezek kíméletet nem ismernek, s ellenszegüléssel csak fokozzuk a bajt. Itt csak engedelmeskedni lehet gondolkozás nélkül és beletörődve a Sors rendelésébe.

Kimegyek a barakkba a fiúk közé. Sápadt, komor arcok, elkeseredett káromkodások, ideges kérdezősködők, vagy egykedvű beletörődést mutató bajtársak tömege kavarog itt, sőt vannak, akik elszánt mosollyal teszik túl magukat a bajon, az akasztófahumor berkeibe menekülve a komor hangulat elől. Legjobb megoldás. Valahogy csak leszünk, vagy nem leszünk, ezeknek már mindegy, a sok nyomorúságot megunt emberek halálmegvetésével várják az új fordulatot. Hamarosan a bataillon területén is megjelenik pár vörösgárdista, és egy sötét bőrű, cigányos típusú magyar vöröskatona vezetésével néhány fegyveres a barakkunkba jön, s kommandánsunknak meglehetősen szerény hangon ezt a parancsot adja le: „Minden ember azonnal szedje össze minden cókmókját, mert az egész tábor ki lesz ürítve. Egy félórán belül mindenkinek össze kell csomagolnia és azután rögtön le kell menni az állomásra!" Magyarul beszél, magyar ember, természetes tehát, hogy egynéhány bajtársnak nem megy a fejébe, hogy ellenségünk lehet, s szóba akarnak állni vele, hogy ennek az intézkedésnek céljáról valamivel többet megtudjanak, de ő azzal felel, hogy többet ő sem tud, csak igyekezzen mindenki mielőbb készen lenni, mert nincs idő. Hát jól nézünk ki, ezt megállapíthatjuk a legtöbben.

Jómagamnak annyi a batyum, hogy annak egyszerre az állomásra való lecipeléséhez legalábbis egy hordárra lenne még szükségem, de hát mindenkinek megvan a maga vacakja, segíteni egymáson nem tudunk. Itt állok tehetetlenül, mint a katasztrofális helyzetbe került léghajós. Vajon mit hajítsak ki a hajóból, miről mondjak le, mitől váljak meg örökre? Itt van a fali polcon a fogságban kincseket érő szakkönyveimnek lassan felszaporodott jókora tömege, egy tucat jegyzettel. Bú- és bajfelejtő drágaságok nekem, ezeknek jönniük kell. A muszka katonaládámban, mely magában is jó súlyos, de szükséges, mert másom nincs, amibe elzárhassam „kincseimet", ott vannak fafaragványaim, sakkom, szipkák, a Famae kliséje és más bajtársak pár kézmunkája mellett Tálos remek kazettája s a barakkbeli bajtársak karácsonyi emléke, a kis szibériai tölgykazetta és a 3 plakettes falap. Ezeket se hagyhatom, úgy érzem. Ott vannak a hazai levelezőlapok s a levelek tömege. Pár év alatt pár kiló. Nem válok meg tőlük. Élelmiszerek, kakaó, zsír, ki tudja nem az éhhalál ellen mentenek-e meg egyszer, ezeket se hagyhatom. A berezovkai táborról s a városról szóló, ma már nem is kapható képeslapok az emlékek közé tartoznak, nagyon nehezen válnék meg tőlük, valamint a művészi és érdekes japán akvarell- és lakkfestésű lapjaimtól is. Ez is pár kiló, az is, és végül rájövök, hogy ha ruháimat, téli és nyári köpenyemet, pokrócomat, ivó-, evőedényemet, hegedűmet el akarom vinni, hát sehogy sem tudom mindezt magamra szedni. Fene gazdag vagyok, állapítom meg, s ajánlom hazai nemzet- és közgazdáink figyelmébe azt a megállapításomat, hogy a gazdagság ott kezdődik, ha az ember több ingósággal rendelkezik, mint amennyit nyakába szedni képes. Én burzsuj vagyok, bár a kincseim olyanok, hogy a legtöbb elvtárs nem hajolna le értük. Elkezdek nehéz szívvel mustrálni. Könyvtáram vagy 30 kiló magában, egy részét külön teszem, ezek maradhatnak, de néhányat mindenáron vinni akarok. De még válogatásra sincs idő. Kétségbeesetten fut be a Monopol vezetője, hogy mit csináljon, hisz áruiban fekszik a barakk pénze, cigaretták ezrei, kenyér, tej stb. stb., halommal van. Szét kell osztani mindnyájunk között, állapítom meg. Tegnap vettem 15 rubel ára cérnát a magyarok pénzén, ezt is sebtében szétosztom, úgy ahogyan terveztem, egy nadrág s két pár cipő volt még végső tartalékunk, ezt is kiadom, s néhány könnyebb poggyászú bajtárs vállalja a Monopol fennmaradt pár ezer cigarettájának hozását.

Kapkodva kell azután a magam dolgaihoz látnom. Az elsőrendű szükségletek dolgai a hátizsákba kerülnek, ezt legkönnyebben viszem, a törékenyebb vagy kevésbé fontos dolgok a muszka ládába. Postaládába a cukrom, szárazkolbász, kakaó. Két pokrócomat összegöngyölve hurkába s kötéllel átkötve a nyakamban fogom vinni. Kínai köpenyemet Losoncynak ajándékozom, neki jól jön, fehérneműimből is átadok egy csomót. Másik lakótársunk, Glück, az írnok és tolmács pedig egy hazai fekete posztó lábtekerccsel s pár aprósággal gazdagodik vagyonom romjaiból. A legnagyobb felfordulás van a szobában, ami fölösleges, már a földön hever, mikor az ablaknál megjelenik Zsaki barátunk, aki a maródiszoba lakója s eljött búcsúzni. Náluk nincs semmi készülődés, mondja, a maródiak úgy látszik, maradnak. Ez szeget üt a fejembe, hiszen akkor mégsem olyan általános kiürítésről lesz itt szó, morfondírozok magamban. Eddig abban a hitben voltam, hogy a közeledő cseh csapatok elől akarnak bennünket a vörösök elszállítani. Valami más lesz itt az ok és a cél. Zsíromat Zsakira hagyományozom, s őt teszem meg örökösévé itt maradt holmijaimnak, a végrendeletet a könyvespolcom simára gyalult fehér deszkájára írva, amint következik: „Grünfeld Jakab a maródiszobán mindezekkel a holmikkal szabadon rendelkezik. Hermann."

A legőrültebb kapkodás közben megjelenik egy vörösgárdista, s tudatja, hogy az invalidusok nem mennek el a transzporttal. Zsakinak tehát meghagyom, hogy amit holmijaimból el tud adni, tegye pénzzé, s ossza majd szét a rászoruló itt maradt bajtársak között. Újabb hír jön. Nemcsak az invalidusok, a tisztek is maradnak, a tiszti táborban semmi készülődés sincs. Még jobban szeget üt a fejembe ez a rendelkezés, hisz a logikus éppen a tisztek elszállítása lenne. Gyorsan határozok: ha ők maradnak, úgy a ládám is itt marad, majd valaki talán méltó gondját viseli holmijaimnak az ismerős tisztbarátaim közül. Emlékeim, kazettáim, hazai levelezőlapjaim legnagyobb része abban vannak, de nincs más választás. Zsakira bízom ezt is, tegyen vele, amit tud, legjobb belátása szerint. Úgyis valami olyasmi motoszkál a fejemben, hogy biz én ellépek az elvtársak mellől, mihelyt lehetséges, s meneküléskor a ládámmal nem tudnék mit kezdeni. Losoncy azzal jön be, hogy a barakkbeliek legnagyobb része már el is ment az állomásra, a többiek is kívül vannak az udvaron, s ezt az értesítést sajnos készpénznek veszem abban a hitben, hogy Losoncy meggyőződött arról, amit mond (holott később az ellenkezője derült ki).

Szobánk úgy marad itt mint egy feldúlt, kirabolt raktár. Még csak búcsúzni sincs időnk az itt maradtaktól. Mint egy túlterhelt teve, úgy vonulok ki. Hátamon a hátizsák púposra tömve, jobbomban a kis postaláda, bal kezemben a pokrócok és köpenyem. Kiérve a bataillonból a főútra, az egész hosszú, széles utcán a plennik görnyedező tömegeit látom. Mint egy vándorsáskaraj, vonulnak ki mindenfelől, s a főúton összeömlik egy széles folyamba a több ezer ember, és továbbhömpölyög a szomorú menet le, az állomás felé. Az utcán fegyveres vörösök sétálgatva őrködnek, de nincs dolguk. Egy-egy vágtató lovas száguldozva visz valami parancsot fel- vagy lefelé, széjjelzavarva a tömeg sűrűjét; utánuk ismét egybefolyik az, s csendesen hömpölyög tova. A zöm már előttünk ment el, de azért utolsók nem vagyunk, állapítom meg magamban, s a fényképészbódé elé érve, az útnak negyedét se téve meg, már megunom a cipelést és levágom hátamról a cakumpakot. Érthetetlen, hogy miért sietnek úgy az emberek. A vágóhídra elvégre ráérünk lassan is menni. Csak kb. húszan vannak itt körülöttünk a barakkbeliek közül. „A többiek lementek" − mondják a fiúk. A kis vékony, szőke fényképésznő kijön s érdeklődik, hova s miért megyünk. Egy vörös tiszt lóháton jön, s felszólít magyarul, hogy csak igyekezzünk tovább a többiek után. Az a hír járja, hogy a csehek csak 80 km-re vannak táborunktól. Ez ugyan abszurdumnak látszik, de azért lehetséges is lehet, a magam részéről tehát csak igen kelletlenül cihelődöm újra, s a többieknek sincs éppen kedvükre a gyors lejutás. Néhány ideges ember magával viszi a többieket is, Losoncy is türelmetlenkedik, menjünk hát.

A kórháznál Auspitz kadét, a vörös szegődik mellém, és sétabottal ballagva mellettem, kérdezősködik, mit tudunk. Úgy látszik, tájékozódni jött ide, de csak néhány káromkodást hall tőlünk, felelni se igen van kedve senkinek. Hova? Miért? Meddig? Előttünk is nagy, nagy kérdőjelek. Az ég borús, gyenge eső szitál. Még utóbb meg is ázunk, pedig köpenye nagyon sokaknak, a társaság felének sincs. Régen megették azt, vagy blúzt, nadrágot alakítottak belőle, abban a hitben, hogy még egy telet nem kell itt eltöltenünk. A legtöbb blúz és nadrág is rongy azonban, s jómagam legjobban tudom, hogy alattuk már az utolsó agyon- meg agyonfoltozott fehérnemű sincs meg, puszta testen fekszik a katonaposztó, amit néhol egy hasadáson meg is látni. Sokaknak tátong a cipője is, és íme, mi vagyunk ma azok a burzsoák, akiket az elvtársak nem tudnak békén hagyni, hanem ilyen hurcolkodás örömeiben részesítenek.

A kórház alsó sarkához érve újabb pihenőt indítványozok, amit a verítéktől csepegő bajtársak egyhangúan elfogadnak. Az eső mindjobban megered, szerencsére meleg júliusban vagyunk. Már zuhog is. Páran a mellettünk levő szanitécbarakkba menekülnek előle, sokan azonban egykedvűen áznak kint tovább. Mint később megtudtam, ezalatt a városban is jó kis felfordulás támadt. Villámként terjedt el ott a hír, hogy Berezovkán a plennik ezrei minden batyujukkal sietnek ki az állomásra, mire őrült pánik tört ki a lakosság között, nagy lótás-futás támadt, a kérdezősködők százai megrohanták a telefont, köztük a dán, ki postahivatalunk révén informálva, azonnali érkezését és ügyünk elintézését ígérte. Ezt meg a postahivatal előtt ülve, egy onnan érkező bajtárs közli velünk, de nem sokat változtat a pesszimisztikus hangulaton. A maródiszobákra egyszeriben kitűzik a vöröskeresztes lobogót, a postára pedig a dán lobogót.

A dán a Centro Szibir elnökével érkezik meg. Előzőleg ugyanis a városban a dánunk sürgős értekezletre hívta össze a Centro Szibir elnökét és az összes semleges államok konzuljait, s ez alkalommal utóbbiak egyhangúlag erélyesen tiltakoztak az ellen, hogy bennünket ilyen tortúráknak tegyenek ki, s ily aljas módon használjanak fel; különösen a japán konzul állott erősen a sarkára és kelt ki igen élesen, úgyhogy a Centro Szibir elnöke jónak látta a visszakozást megindítani, s ezért érkezett a táborba a dánnal. Ki is adja az anarchisták parancsnokának a parancsot, hogy változtassa meg intézkedését, de ez azzal felel vissza, „azt teszek, amit akarok!" − s ezzel a dán közbelépése el van intézve. Utóbbiakról persze mi mit sem tudtunk.

Míg a hulló esőt bámulom, a jövőt próbálom festegetni magam elé. Keserűen állapítom meg, hogy valahogy így érezhették magukat néhány ezer évvel előbb a rabszolgák. Őket azonban legalább etették valahogyan a gazdáik, mint ahogy az igavonó marhát etetni szokás, ha erőkifejtést várunk tőle, mi azonban napi negyed font feketekásán, egy font, azaz negyven deka feketekenyéren és egy fél kockacukron éldegélünk régóta, úgyhogy lábaink remegnek a megtett 3 perces út után, s jobban el vagyunk fáradva, mint egy félnapi harctéri menetelés után. A Sors különös utakat választ néha. Egy vékony nyári vászonnadrág van rajtam, szürke, olcsó kínai vászonból, térdem alatt egy posztó lábtekerccsel leszorítva. Amint egy guggoló mozdulatot teszek, hogy leüljek hátizsákomra, le lévén szorítva, térdem alatt szétreped. Most villan meg fejemben, hogy egy teljesen új, erős csukaszürke posztónadrágomat a ládámban hagytam. El kell hoznom, határozom el, és már útban vagyok visszafelé. A vörös őröknek feltűnik ugyan az egymagamban visszafelé igyekvő személyem, de elfogadják érvelésemet, hogy rongyos ruhadarabom helyébe el akarom hozni a jót, s tovább engednek. A maródiszoba bejárata előtt fegyveres őr állja utamat, mikor a láda kulcsáért Zsakihoz akarok menni, de nem sokat akadályoz, mert körülkerülve az ablakon át elkérem azt. Zsaki azzal adja oda, hogy azután okvetlenül jöjjek be hozzá. A 75. barakkban néhány árván maradt invalidus lézeng csak.

Nadrágomat megtalálva, kissé nyugodtabban indulok vissza, hiszen egy rossz ruhadarab elég hozzá, hogy az ember az egészségét vagy életét hagyja itt. jól tudjuk ezt, láttuk elégszer, jóllehet komikusan festhet ez az igyekvés a messziről idenéző előtt. Zsaki ablakához visszatérve azzal fogad, hogy a főorvos úrnál többen kaptak igazoló írást arról, hogy betegek és kezelés alatt állnak, próbáljak én is szerezni egyet, hátha hasznomra lehet. Nem kell kétszer mondania, már bent is vagyok a szobájukban s megyek dr. Brüll főorvos úrhoz. Vannak már vagy tízen előttem, hogy miként kerültek ide, ki tudja. A főorvos úr ischiassal kezelt már jó ideje, hisz olyan fájdalmaim voltak bal combomban, hogy hónapok óta ülni sem tudtam, bár egészen különleges széket konstruáltam magamnak, a szék 4 lábára zsákvásznat szegezve, tábori vagy vadászszék módjára. Ki is állítja az első szóra az igazolványt, hogy ezzel a nyavalyával kezelése alatt állok. Közben idegesen sétál fel és alá, a haját markolgatja, a mi bajunkat a derék ember egészen a magáévá teszi, de segíteni persze nem tud. Megköszönöm az írást, búcsúzom Zsakitól s már útban is vagyok a többiek után.

Már alig egy-két ember szállingózik csak az úton, a többiek lent vannak. A barakkbelieket ott találom ahol hagytam őket, de a fiúk idegeskedve azonnal felállanak, amint látják, hogy az utánunk jött őrök a feljebb letelepedetteket felpiszkálják, az inzultusokat nem akarják megkockáztatni, és csakhamar lent vagyunk az állomás előtti óriási téren mely most a plennik tömegétől hemzseg. Sokszor jutott később eszembe, hogy milyen helyesen dolgozott ösztönöm, amikor itt akartam maradni a szanitécek barakkjában, ahol több ismerősöm, (pl. Köváry) ágya alatt eldughattam volna batyumat, s az ördög se keresett volna a szanitécek között. De útközben hallottam az új parancsot: „az invalidusokat is le kell küldeni" − s a bajtársak is gondolkozás nélkül indulnak. A hosszú fogság okozta fásultsággal állok fel én is, felcihelődöm s megyek. A korábban jött bajtársak egy része már a 4 sínpáron hosszú sorban álló vagonokba be is hurcolkodott. Ismét az a gondolatom, hogy mi az ördögöt sietnek ezek annyira. „Csak leghátul maradni!" − ezt a jelszót követem továbbra is, amint eddig is mindig a kis csapatunk végén jártam, míg Losoncy idegeskedve következetesen legelöl baktatott, a többiek pedig megoszlottak köztünk, kinek hogyan diktálta a kedve, ösztöne, megítélése, idegei.

Az idegeskedők most is egyenesen be akarnak szállni a kocsikba, „Mit ázunk itt, előbb-utóbb úgyis csak be kell szállnunk! Nem húzhatjuk ki magunkat" − így beszélnek többen, amikor batyumat megint csak ledobom a homokra, ahelyett hogy a tömeg után mennék, úgyhogy szükségesnek látok egy rövid igazolást. „Mindenki úgy tehet, ahogyan legjobbnak látja. Nem vállalom a felelősséget azért, hogy most tanácsokat adjak, de én a magam részéről elhatároztam, hogy csak minél későbben fogok beszállni, akkor, ha már igazán nincs más választás!" Ez aztán csakugyan az utolsó stációnk. Az őrök kordona ismét lejjebb szorítja a társaságot, a szélsőknek megint csak fel kell kelniük, s a mi kompániánk is útnak ered. Egy hetykén félrecsapott sapkájú fiatal kölyök vörösgárdista gúnyos mosollyal néz végig bennünket, mikor elballagunk mellette. „Úgy mennek, mint a birkák!" − mondja csöndes megvetéssel, magyarul. Ez minden véremet az arcomba kergeti, s egy pillanatra farkasszemet nézünk, aztán valaki csöndesen megszólal mögöttem: „Gyere!", s én szépen megyek tovább, tehetetlen dühömben talán még a könnyeim is kicsordulnak. Porig aláztak ezek a kutyák, de még fordulni fog a kocka, vigasztalom magamat. (És röviddel később ugyanazon a sarkon, ugyanitt a szanitécbarakk bejáratánál, hej, de másként láttam a dolgokat!) Voltak elegen, akikben felülkerekedett a kalandvágy, vagy valami egyéb megnyugtató gondolatra találtak, nem tudom, de ezek igen sokan régen behurcolkodtak s be is rendezkedtek már a vagonokba, és a helyzetbe teljesen beletörődve, mint akik már átmentek a Rubiconon, tereferélve s minden lelki küszködést félretéve nyugodtak bele a helyzetbe. Nekem ez sehogy sem sikerült. Nem adom fel a gondolatot, hogy innen elpárologjak, mihelyt csak alkalom nyílik reá. A vörösök folyton nógatnak: „Beszállni, beszállni!", s az én papírom nagyon értéktelennek látszik.

Egy különkapcsolt szalonkocsiból kiszáll cinikus pofájú földim, Garai elvtárs (nem rokona a nádornak), Forbáth, a vörösök magyar parancsnoka és egy legszebb korban levő anarchista hölgyet, továbbá Bermann medikust (akit a vörösök tegnap kényszerrel hoztak el orvosunknak) kísérik. Őnagysága anarchista körökben nagy kapacitás lehet. Képén egy hatalmas vágás friss hege éktelenkedik, lehet, hogy ennek köszönheti nagy tekintélyét, mert az elvtársak olyan nagy tisztelettel veszik körül, mint egy hőst. Valahogy úgy képzelem, hogy ez a vágás az oka, hogy ez a szerencsétlen némber ebben a társaságban szerepel. Valaki gyáván végigvágott ezen az asszonyon és ezzel belekergette ebbe a táborba, ahol bosszúra szomjasan, tele a legelvakultabb dühvel, kivetkőzve emberi s asszonyi mivoltából, keresi az alkalmat, hogy visszaadja százszorosan, amit kapott. Ej, de mit, ez még így valahogy szép lenne, azonban a dolog egészen másként van. Kevésbé regényesen, de sokkal aljasabban. Ezek a nőstények, akik a transzportokkal utaznak, bőven megfürödtek már minden elképzelhető pocsolyában. Undor nélkül nem lehet rájuk nézni. Ennek az undok életnek párjai ezek, az ember szánalmat és undort érez egyszerre, ha rájuk pillant. Vannak fiatal, de állatian buta lányok is köztük, akiknek helyzetükről halvány fogalmuk sincs, és abban a hitben leledzenek, hogy most egy hősi eposz szereplői; vannak diáklányok, akik azt hiszik, most történelmet csinálnak s mindegyikük valahol a legmagasabb polcokon fog hamarosan szerepelni, az akasztófára csak álmaikban gondolva talán; s vannak aztán kis egyszerű nőstények birkaösztönnel, akik egy bajusz révén kerültek ide, maguk sem tudják hirtelenében, hogy miként s hogyan, és főleg hogy hova visz innen az útjuk.

Rossznyelvű bajtársak, kik állítólag közvetlen közelből látták a hölgyeket a Selengában fürdeni, állítják, hogy csaknem mindegyiknek tomporán ott látták a Salvarsan-oltások foltjait. Az élet bélyeget ütött rájuk, s ez is egy oka lehet annak, hogy most itt vannak, de vannak, akik a bélyeget itt szerezték meg, szerelmük tárgyától nászajándék gyanánt. Szóval jobb társaság ez, örül szívem, látva őket, s örvendek, hogy ezeket a tanulmányfejeket felvázolhatom. Milyen nagy kár, hogy nem beszélhetek velük, nem tudok meg többet arról, ami bennük van. És milyen kár, hogy nincs itt Dosztojevszkij. Micsoda regénytémák kavarognak itt, nagy Isten!

Az eső mind hevesebben esik, magamhoz térít, de a vagonba csak nem szállok be, az őrök odébbállnak, már nem kellemetlenkednek annyit. Kürt szólal meg, az ebédet avizálják. No, ehhez nem kell nagy biztatás. Közel van a konyhakocsi, és gyorsan lecsatolt csajkámban hatalmas porció hússal és forró húslevessel térek vissza a rámpára. Kitűnő kedélycsillapító ez most, amíg eszünk, nem gondolunk semmi rosszra, az „édes" jelen feledteti a zavaros jövőt. Vidám csámcsogással pofázik a banda, már akinek jutott, mert a vörös konyha csak 1800 emberre főzött, pedig vagyunk vagy 3000-en. Igazán megtisztelő ez a vendéglátás, sőt jóleső, a szó szoros értelmében, mindazonáltal elengedném szívesen. Szolgánk, Kovács, aki eddig egyre azon sopánkodott, hogy félhavi fizetését nem vette föl, egy igazolóírásommal elindul vissza a táborba, hogy néhány rubelét megkapja. „Hozza már el az enyémet is, ha tudja!" mondom neki induláskor. Az jár a fejemben, hogy ettől a társaságtól meglógok én úgyis, még ha a vonatról is kell leugranom, s akkor szükség lesz arra a pár kiló szárított fekete kenyérre, melyet már néhány hónapja(?) őrzünk a batyunkban, hiszen az Európán át való utazásra volt szánva.

A dolog sikerül, Kovács félóra múlva visszaérkezik vigyorgó képpel, a piros hegedűmet is nyújtja felém a kenyérrel együtt. No, éppen hegedülő kedvemben vagyok. Hova a pokolba tegyem még ezt is, még jó hogy a ládámat le nem hozta a jó ember! Közben lóháton megjelenik Forbáth elvtárs, a parancsnok, állítólag egy budapesti szanatórium tulajdonosának a fia, amit a vörösök igen szívesen s büszkén szeretnek hangoztatni, s állandóan ordítva rendelkezik. „Németek jobbra, magyarok középre, invalidusok balra!" Tehát az invalidusok külön! Egy halovány reménysugár villan föl bennem. Balra kell mennem! De a fiúktól elváljak-e így? Olyan sokáig voltam együtt sokukkal, s olyan derék embereknek ismertem meg őket, hogy most úgy érzem, sorsomat az övéktől nem szabad elválasztanom. A jó Suba, a nagy gyerek, ki mindig úgy nézett rám, mint az apjára, Molnár, Végh, Braun, a legrégebbi ismerős, kikkel évek szenvedése fűzött össze, Losoncy, legutóbbi szobatársam, akit igazi úriembernek ismertem meg. Restelkedem arra a gondolatra, hogy most hátat fordítsak nekik. Arra se hívhatom fel őket, hogy jöjjenek utánam, mert a dolog roppant nagy felelősséggel jár.

Forbáth habzó szájjal rázza öklét, hogy át nem merjen menni senki az invalidusok közé, aki tényleg nem oda tartozik, mert ha megkapja az invaliduslistát, melyért elküldött, a svindlizőket lelövi, mint a kutyát. Hát ezen lehet gondolkodni. Jó kis dilemma. Ha a transzportban marad az ember, elkészülhet a legeslegrosszabbra is, arra, hogy a csehek felkötik egy fára, vagy hogy fűbe harap valahol a szép Bajkál partján. A vörösök legnagyobb része magyar. Velük szemben a csehek nem ismernek kíméletet. Hadifoglyot állítólag amúgy sem szoktak ejteni, aki ellenség, az halott, ha a kezük közé kerül. Hasztalan lenne minden beszéd, hisz minden vörös azzal a hazugsággal próbálja igazolni magát, ha elfogják, hogy úgy kényszerítették a Vörös Hadseregbe. Nekünk sem hinnék el, nem lenne kímélet a mi számunkra sem. Ha nem csehek, hanem fehérgárdisták kerülnek velünk szembe, akkor sem jobb a helyzet. A legszenvedélyesebb, legégőbb bosszú fűti egymás ellen a két ellenfelet, a vörös és a fehér oroszt. Mindegyik meg akar fizetni a másiknak a rettenetes szenvedésekért, melyeket a másik fél önmagának, övéinek, barátainak, szeretteinek juttatott, a vér elborította szemük világát; „meg kell döglenem, de előttem vagy velem jössz te is"  − lihegik a küzdők. És a magyar, a venger, a hadifogoly, aki csak rabolni és gyilkolni tudta az oroszt, az egészen ártatlant is nemegyszer, nem számíthat kíméletre. Ő vitte a vezérszerepet, neki kell megfizetni a cehhet. A kirabolt parasztok mint a kutyát vernék agyon a menekülni próbáló magyart, ha pénzt sejtenek nála, akkor meg egészen biztos a vége. Máris sokan szökdösnek a vörösök közül, érezvén a büdöset, s összeharácsolt véres vagyonukat menteni igyekeznek, de vajon hova mehet itt néhány ember? A hurok szorul, és százszor jaj annak, aki nem a táborban, hanem azon kívül, vörösök mellett találtatik.

Igyekszem nyugodtan gondolkozni. Hideg fej kell most ide, mert lehet, hogy a bőrömre megy a játék. Soha annyira nem éreztem még, hogy egyedül tőlem, az ítélőképességemtől vagy szerencsémtől függ, hogy utamat hazafelé vagy a másvilág felé irányítom-e. Minden azon fordul meg, hogy Forbáth valóban lelöveti-e azt, aki az invaliduslistán nincs rajta és mégis az invalidusok közé áll. Van ugyan egy papír a zsebemben, de azon csak annyi áll, hogy ischiással kezeltek. Kutatva vizsgálgatom az elvtárs képét. Az invaliduslistán nem vagyok ugyan rajta, de tíz perccel ezelőtt a parancsnoknak egy intézkedését s annak végrehajtását figyeltem meg, és tisztán erre alapítva, a balra kanyarodás mellett döntök. Forbáth komor hadvezéri képpel maga köré gyűjtötte embereit és így szónokolt nekik, vagy talán inkább nekünk: „Most pedig fel, elvtársak, még egyszer át kell kutatni minden barakkot. Kizárólag invalidusok maradhatnak ott, ha mást találunk, lelőni szó nélkül! Szó nélkül lelőni, mint ahogy szoktuk!" A gyengébb idegzetűek bele is sápadtak ebbe a parancsba, magam is összeszorított fogakkal lestem, hogy micsoda testvérmészárlás fog itt hamarosan megindulni, mert lehetett kétségem, hogy igen számos nem invalidus van odafönt, hiszen a táborbelieknek talán harmadrésze hiányzott, de a várt fegyverdurranások elmaradtak, sőt egyetlenegy sem hangzott el a barakkok felől. A vörösgárdistáknak, úgy látszik több szívük és eszük is volt, mint a parancsnoknak, bölcsen tudhatták, hogy a legjámborabb ember is megbolondul, ha a fegyver csövét nekiszegezik, s ha egyszer egyikünk furkósbottal visszavág valamelyik vörösnek, megindul a lavina, puszta kézzel fojtjuk beléjük a szuszt, mert sok lúd disznót győz. Megnyugtatom magam, nem kell minden vérengző parancsot biztosra venni. Különben is a fogságban mindig azt az álláspontot képviseltem, hogy nem kell előre megijedni, s még eddig nem fizettem rá erre az elvre.

Nyugodtan átmegyek a bal szárnyra, ahova egyébként csak pár lépést kell tennem. Elbúcsúzom a fiúktól. Az Isten áldjon benneteket, én átállok, ide belépést kell tennem. A fiúk felszedelőzködnek, nekik is dönteni kell. Nehéz tusát vív mindegyikük, nem is merek rájuk nézni, mindegyiknek sorsa a saját kezében van, nem merem vállalni a biztatás nehéz felelősségét. Forbáth harsányan vezényel: „A balról álló invalidusok visszamehetnek!" „Kint vagyok a csávából!" − rikkant fel bennem egy hang, és iszkolok batyustól gyorsan visszafelé, nehogy az elvtársaknak még eszébe jusson valami részletkérdés. A fiúkra egy pillantást vetek, s ez elég, hogy néhányan akiknek rajtam függött a szeme, mint a villám döntsenek. Meglódulnak utánam Végh Bandi, Petykó, Glück, Braun és mások, Losoncy sápadtan néz utánunk, de helyén marad, akik pedig a vagonokban vannak már, azok mit sem sejtenek az egész jelenetről.

Elérjük a tér szélén álló barakkokat. Nem megyek ki a főútig, csak be a barakkok közé, mint a síkon kergetett nyúl az első bokrosba. Már takarásban vagyunk, hála a magas Egeknek. Jót kacagok a fiúk képén, és megkönnyebbült mosoly tükrözik. No, most csak igyekezzünk, meg ne gondolják magukat az elvtársak! Még egynéhány bajtárs szállingózik lefelé a főúton, ezek talán a legutóbbi fenyegetésre szánták rá fejüket a lejövetelre, de a mi visszafelé igyekvő kis csapatunk olyan szuggesztív erővel hat rájuk, hogy a világ legtermészetesebb dolgának látják a mellénk való csatlakozást. Egytől egyig mindenki visszafordul a szembejövők közül, és az út mentén álló néhány vörösgárdista szó nélkül veszi tudomásul, hogy „bennünket visszaküldtek!" Mondanom sem kell, hogy mennyivel gyorsabban ment a dolog visszafelé a hegynek, mint előbb lefelé a völgynek. Nagy kő esett le a szívünkről, s amint belépünk a tábor magas palánkjának széles kapuján, ami sohasem történt meg eddig, boldogan lélegzünk föl.

Délután négy óra felé jár az idő. A visszamaradottak lelkendező örömmel fogadnak bennünket, és ez a szeretet igazán nagyon jólesik. Ahogy körülnézek közöttük, bizony szép számmal látok olyanokat, akiknek az invaliduslistához ugyan semmi közük sem volt soha, és akik nem vették olyan komolyan a dolgot, mint mi. Később még mások is érkeznek, akik irhájukat valami búvóhelyen rejtegették eddig, szállingóznak vissza egyenként, sőt többedmagukkal, mint a tatárjárás után megsanyargatott magyarság. Végül aztán csaknem komikussá válik a dolog, mert megállapítjuk, hogy alig 8–10 emberünk ragadt bent véglegesen a transzportban. Az öreg rókák megtalálták a kiutat. A többi barakk, melyekben fiatalabb hadifoglyok lévén, kevesebb volt az invalidus is, meg a tapasztaltabb ember is, sokkal nagyobb veszteségeket szenvedett, ők adták a transzport zömét.

Mindenki a maga kalandját meséli el. Kis Suba pajtásunk, aki szintén az invalidusok közé tartozik, beszéli, hogy soha életében a mai délutánt feledni nem fogja. Mikor kiürült a barakk, a visszamaradt invalidusok kiültek az épület árnyas oldalára, és mint bús baglyok, szó nélkül, tenyerükbe hajtott fejjel ültek ott órákig, kétségbeesve és elkeseredve sok kedves barátjuk sorsán. A lehajtott arcokon itt-ott végigcsordult a könny, de befelé mind valamennyien sírtak. Még most is hatása alatt állunk ennek a lelki tortúrának, amit végigszenvedtettek velünk a pokol földre dobott fajzatai; megenyhültek a pattanásig feszített idegek, de utórezgésüket érezzük, s feledni nem fogjuk soha. Gondolatunk azoknál van, akik ottmaradtak. Vajon mi lesz a sorsuk, mi vár rájuk? Egy vigasztaló van csak a sorsukban, hogy valószínűleg hamarosan eldől, s legalább a tétovázás, bizonytalanság kínjaitól szabadulnak, mert az egész vörös dicsőség itt nem sokáig tarthatja magát. Amit tudnunk, meg kell tenni értük.

Jön vissza a derék Zsaki és hozza a neki hagyományozott dolgokat, a doboz zsírt, s a ládám kulcsát, mások meg egyebeket, és mind olyan őszinte örömmel s olyan élénk szabadkozással utasítják vissza, mikor a dolgok megtartására kérem őket, hogy a szívem megelégedéssel mondja: van még, hála az Égnek szeretet, tisztesség és hála is a Földön a vad gyűlölet, aljasság és cinizmus mellett. Vannak még „emberek". Hogy vannak köztünk is mások, az sajnos már így van. Vannak dolgaim, melyeket senkinek sem ajándékoztam oda, de most hasztalan keresem őket, akadt gazdájuk. De ez nem olyan tragikus, valaki rájuk tette a kezét, s most restelli visszahozni, mert szégyelli magát. Szegény, ez is van még, hál’ Istennek, beletörődöm hát könnyen a veszteségbe.

Miközben a felfordított szobában a régi rendet igyekszem helyreállítani, jönnek a tiszti táborbeli ismerősök. Szász pajtás boldogan rázza kezemet. Minden úgy megy, mint a harmadik felvonásban, a bonyodalom szerencsésen megoldódott és a darabban sorra megjelennek azok, akiknek még el kell intézni a maguk kedves fordulatát a szerencsés befejezés előtt. Egészen váratlanul betoppan Csopják a városból, és egy pár eladott bőrkamásnim árát, 25 rubelt nyom a kezembe. Régen voltam ilyen gazdag, a hős megnyerte a főnyereményt, a színdarabnak vége, kezdődik az új darab. Vígjáték vagy dráma lesz-e, most nem keresem. Csopják szerint Szabó Gy. Géza és Losoncy vonatja már elhagyta Berezovkát, ő induláskor búcsúzott tőlük. Csita felé mentek. Később azonban kiderül, hogy tévedett, a vonat csak tolatott, s az egész transzport még az állomáson van.

Alkonyat előtt kis sétára indulok, halántékaim még lüktetnek, s a friss levegő jótékony hatását szomjazom. A főúton ballagva a medikusok barakkjából Bermannt látom kilépni Köváry mester társaságában, kivel, jó hegedűs lévén, duettezni szokott. Pillanat alatt átfut az agyamon, hogy a különös véletlen megint kezembe adta a megoldás fonalát. Lefelé indulnak az állomás irányában. Szabó Bermannak jó ismerőse, s mint a transzport főorvosa, bármikor kiszabadíthatja, de Losoncyt be kell protezsálnom. Mellette termek, de alig tudom előadni, amit akarok, mert csaknem minden 5 lépésre megállítják az ismerős búcsúzkodók. Végre megígéri, hogy amit lehet, megtesz, és Losoncy nevét feljegyzi noteszába, egy csomó más név mellé. Köváry mesternek is lelkére kötöm, hogy Losoncy nevét, dolgát említse meg Bermannak, s reménykedve fordulok vissza. Csak a bataillonba érve kapok észbe s csapok homlokomra. Szabó Gy. Gézának nevét nem említettem Bermann előtt, abban a nyugodt tudatban, hogy ő majd szól maga, hisz jó ismerősök, de ebben a pillanatban egészen másként, világosabban látom a helyzetet, Subánk mellé ismét gyám kellett volna, nem fog ő szólni, de még azt se fogja keresni, hogy Bermann ott van-e vagy sem. Visszasietek, de sajnos Bermann már messze jár. Közben Kraffttal is találkozom. Beszéli, hogy ők is félnek, hírlik, hogy a vörösök még 7–8 medikust el akarnak magukkal hurcolni. Említi, hogy nagyobb összeget sikerült felvennie, s ebből a kölcsönből vagy 100 márkát átadhat. Ez a hír jobban gyógyít, mint a friss levegő, s csaknem mosolyognom kell, hogy a rengeteg komisz perceket milyen hirtelen váltják fel a kellemes dolgok. Hiszen így van jól. A mai nap ugyancsak bővelkedett izgalmas, rossz és jó fordulatokban. De minden jó, ha vége jó.

Azon veszem észre magam, hogy fenn vagyok a felső tiszti táborban, a Santl komához is benézek, megnyugtatni, hogy élek, s ha nem is virágzom, de legalább vegetálok még. Ők is aggódnak egy kissé, mert a vörösök éjjeli látogatását várják, valahonnan azt a hírt kapták, hogy erre számíthatnak. Mindenki igyekszik jó helyre dugni féltettebb dolgait. Hazatérve a Monopol vagyonának felszámolásához fogunk, és éjjel tíz órakor még ebben a munkában vagyunk, amikor kinyílik az ajtó és kínai köpenyemben Losoncy lép be nagy zihálások között. Nagy örömmel fogadjuk, ő szokás szerint pár káromkodással könnyít magán és nagyon melegen ráz kezet. Még néhányan jöttek vele, valamennyien Bermann révén szabadultak, csak egy nem, Bermannak éppen a legjobb ismerőse, Suba. „Tudtam!" − mondom kétségbeesve, „tudtam, hogy így lesz!" Suba a kis Jelencsik mellett, aki éppen olyan derék, de naiv és kalandvágyó ifjonc, mint ő, a telefonistákhoz lett beosztva, jó vagonba került, s úgy látszik, a helyzettel igen meg van elégedve. Hát mit tehet az ember egy ilyen flótásért? A fülénél fogva nem húzhatom ki.

Térjünk nyugovóra, ennek az emlékezetes napnak vége. Alvásról, jó alvásról aligha lesz ma szó, mert az ilyen siralomházi órákat a legedzettebb vasidegek is megérzik egy darabig. Sokan nem alusznak a barakkban, a priccsek egészen üresek. Úgy okoskodnak a bajtársak, hogy ezt a mai éjszakát tanácsosabbnak látszik valami félreeső kuckóban eltölteni, hála a meleg időnek, s az elhagyott bódék és rozoga padlások bujkáló plennikkel telnek meg. A tiszteknél is többen keresnek szállást. Jegyezzük fel itt legvégül, hogy soha feledésbe ne menjen, hogy ezt a mai napot „az omszki otrjád" szerezte nekünk. Így hívták ezt a különítményt, melybe csodálatos módon összeverődött a 32. cs. és kir. budapesti regimentnek jó néhány tucat csirkefogója, ligeti hintáslegénye és jassza, és a pesti fülnek igen ismerős hangok ütötték meg az ember fülét, ha köztük járt. Ne szépítsük a dolgot. Írhatnak a novellaírók, amit akarnak és zengedezhetnek ennek az ezrednek dicső harci tetteiről, amennyit akarnak, már a harctéren ezeknek az elemeknek olyan szerepük volt az ezredtevékenységben, hogy a többi ezred csakhamar rájuk adta a csibészezred, „a 32-es csibészek" szót, és ezt a Jóisten se mossa le róluk. Hát ők voltak itt is a fő tevékenykedők. A városi csőcselék alja s egy csomó komisz parasztgyerek, akiknek durva aljasságát ezek a rafinált gazemberek pallérozták ki és csináltak belőlük jól kiképzett fenevadakat. Gondolkozásukra rávilágít egy otrjádbeli és egy táborbeli 32-es közt lefolyt, ellesett beszélgetés, „már amennyire a tolvajnyelv kitételeit meg tudtam jegyezni: „Pajtás, tudod, ki vagyok?! Harminckettes! Sejted, hogy én nem megyek be a Gedrengbe, oda menjen csak a bóger (paraszt), az neki való. Káposzta Kínába (szökés Kínába), az is csak a bógernek való. Én csak potyázok! Irkutszkban lelőttünk egy csomó ellenforradalmárt, azok közt kutatást rendeztem 2500 rubel erejéig, aztán vettem, egy szobát egy szállóban 40 rubelért és reggelig züllöttem egy kis nővel." Hát ilyen kaliber volt a többi is. Nehéz emberek.

Mint ütközet után, a veszteségek megállapítása folyik. Úgy látszik, az elvtársak az intelligens embereket nem éppen szívesen vették, mert bataillonunknak még a legjobban sikerült megúszni az ügyet. A 73. barakkból húszegynéhányan, köztük a kis Kakas tiszthelyettes, földim; a 74.-ből 45-en hiányoznak, tőlünk Szabón kívül Páncél, Rott, Deistler. Éjfélkor a transzport elment, az állomás egészen üres. Főleg a spaszkojeiekből soroztak, ott alig maradt ember. Tegnap Auspitz kadét jött mellettünk, amint batyusan az állomásra meneteltünk. Ma óriási meglepetéssel hallom, hogy még akkor beállott a vörösök közé. Ezelőtt egy hónappal, mint szobatárstól (Sós) hallom, még úgy szidta a vörösöket, mint akárki közülünk; azóta elolvasott néhány szocialista munkát, és ezek annyira meggyőzték, hogy 600 rubel havi fizetéssel beállott rablófőnöknek. A szerencsétlen, zsidó létére elhitte, hogy a szocializmus és ez a banda ugyanazt jelentik. Megáll az ember esze. Szerény és csöndes fiúnak ismertük, nem gondolhatok mást, mint hogy az utóbbi napok izgalmai az idegeire mentek és megbolondult. Mert hogy egy zsidó most álljon be a vörös gárdába, amikor onnan a régi emberek is menekülni iparkodnak, hiszen vesztüket érzik már, ez teljesen érthetetlen. Még örülnöm kell, hogy tegnap nem öntöttem ki előtte szabadon az érzelmeimet.

A táborbeli elvtársak közül Robicseknek hűlt helye támadt már tegnap este nagyon keresték, de nem lelték sehol, így tudja a fáma. A vezetők közül megszöktek már Kende, Mayer hadnagy s még egy,  kinek nevét nem tudom. Süllyed a hajó, a patkányok menekülnek s ez a szerencsétlen Auspitz most kapaszkodik a hajóra. Néhány vörösgárdista részegen ragadt itt a táborban, ezekre most a táborőrség vadászik, de szökevény otrjádbeli is éppen elég van. Leszálltak a lóról az ipsék, a szó szoros értelmében és szívesen bújnának meg már valahol közöttünk, de a szervezet nem engedi őket. Az ő magatartásukkal szemben milyen más volt egy szerencsétlen önkéntestársunknak lépése! Csányi önkéntes a 73. barakkból röviddel ezelőtt csakugyan azzal az elhatározással lépett be a Vörös Hadseregbe. Korábban ki is kötötte, hogy ha a vörösök a csehek ellen indulnak, a szervezetnek nem lesz tagja, s most mégis szívesen beleegyeztek a toborzók. Néhány nap múlva ez a rajongó ember volt a vörösök soraiban az első halott. Mintha felsőbb parancs küldte volna a golyó elé! És ami a dologban a legtragikusabb: több mint valószínű, hogy nem a csehek, hanem a velük együtt harcoló orosz fehérgárdisták golyója találta el, akik ellen pedig semmi oka se volt küzdeni. Irkutszk körül ugyanis, úgy mondják, többnyire oroszok harcolnak. Mennyi ilyen tragédiát hallunk nap nap után! Valaki volt és nincs, egy rövid hír, s már el is feledték. Pár barát szíve összeszorul, de nincs hű szülő és testvér, aki megsirassa, csak valamikor hónapok s évek múlva zokognak utána, mikor már reménytelenre fordul a végtelen várakozás ideje, mikor megjönnek a többiek, de ő hiányozni fog.

Hochberger és Probst, két barakkunkbeli osztrák önkéntes, aki belekerültek a korábbi 300-as kényszersorozott lövészárokásók közé, ma visszakerülnek hozzánk és a következőket mesélik. Tényleg lövészárokásásra szállították őket, a Bajkál partján, óriási hegyek havas régióiban kellett dolgozniuk, kb. 30 cm vastag mohaszőnyeg alatt vastag jégrétegre bukkant ásójuk, úgyhogy mikor a nap kisütött, a szigetelő moharéteg eltávolításával az egész árok olvadni kezdett, s el is olvadt. Az ígért ruhát persze nem kapták meg, s vékony rongyaikban kellett a havasi levegőn dolgozniuk, sőt a cipőket sem kapták meg, s aki kilógó lábujjaikkal hagyta itt a tábort, lefagyott ujjakkal fog visszatérni. A napi 9 rubel bért a vörösök ezresekben fizették ki, melyet nem tudtak felváltani, s hogy látnak-e majd ebből valamit, az nagyon kétes. Hát így valahogyan képzeltük a vörös ígéretek beváltását mi is, ennyire ismertük már őket. Különben a napszámra csak előleget kaptak, 9 db. ezrest, s hogy a többit megkapják-e, az éppen kétes, sőt bizonyos, hogy nem. Az ásók előtt közvetlenül a vörösöktől megszállott fedezék húzódott, tehát egészen a rajvonalba kényszerítették őket, de ugyanott dolgozott néhány száz kínai kuli is. Ezek a jámborok nem is sejtették a helyzetet, s mikor aztán a csehek, illetve, mint mondják, inkább a fehérgárdisták először fegyvertűzzel, egészen váratlanul lőni kezdték a vonalat, elhányva ásóikat, fülsiketítő őrült ordítozás közben rohantak vissza. A fegyvertüzet hamarosan gránátok követték, erre a mi ásó embereink is kereket oldottak, mert 9 rubel napszámért (illetve ígéretért) egyikük sem akart a hóba harapni. Lent az állomáson a legvadabb rohamot intézték az ott álló vagonok ellen, és akik jobb futók és erősebb tolakodók voltak, azoknak jutott is hely, s a vonat velük elindult, míg a többiek ottmaradtak, s ezekről nem tudnak semmit, remélhetőleg megjönnek azok is.

Ilyen hírek után persze hasztalan hirdetik ki, hogy Udinskba, a városi őrséghez 200 ember kerestetik jó fizetéssel. A kutya se jelentkezik. A tegnap elvitt bajtársakról a Centro Szibir tagjai a dánnal együtt ma jegyzőkönyvet vesznek fel a spaskojeiek barakkjában, ahonnan a legtöbb embert szedték össze, s ezzel aztán el van intézve az ügy. A tegnapi idegcsiklandozó események után ma kellemes ellenhatás gyanánt jön Kraft kölcsöne. Reggel felkeresem a kórházban s 400 márka értékben, 100 márkát 46 rubelnek számítva, összesen 184 rubelt kapok kézbe, mely a mai naptól fizetendő 5%-os kamatokkal együtt hazatérésünk után két hónappal lesz visszafizetendő. Nagyon, nagyon jókor jött pénz! Hiszen hónapok óta kizárólag az orosz konyha kosztját „élvezem", úgy járok már, mint az őszi légy. Most megint sort keríthetek egy kis pótlásra. Ha egyéb nem is, de tej, tojás, krakkói és szalonna kapható a lavkákban. A Kim étteremben ugyan csirke és libasült is szerepel az étlapon, de több mint 6 rubelbe kerül, erről tehát nem ábrándozom.

A Monopol vagyonát nagyjából felosztjuk. Mindenkire kb. 3 rubel ára dohány és cigaretta jut, a megmaradt készpénzt, 170 rubelt pedig a barakkpénztárba helyezzük. Az összvagyon kb. 600 rubelt tett ki, ebből a tegnapi kavarodásban kb. 90 rubel ára portékát kellett sebtében kiosztanunk. Még szerencse, hogy Adler Tivadarnak, akinek batyujába egyedül 50 rubel ára cigaretta került, tegnap este Losoncyval együtt sikerült a transzportból visszakerülni, s így ez az összeg nem veszett el. A tegnapi izgalmak még az idegekben vibrálnak. Az utcák csendesek és kihaltak, az emberek nem szívesen bújnak elő. Vannak sokan, akik csak enni térnek haza a barakkba, s amint ezzel végeztek, már szedik is sátorfájukat és mennek valami jobb helyre, ahova tegnap is elrejtőztek, aludni meg éppen nem jönnek haza. De vannak, akik még az evés idejére se jönnek meg, a jó Ég tudja, merre bujkálnak. Nomád életet élnek, míg futja valami kis tartalék ennivalójukból, vagy a tiszti táborban rejtőzködnek az ismerősöknél.

A vörösök konyhánkat is felforgatták. A szakácsok tegnap a nagy ribillióban a raktáron levő minden zsírunkat az utolsó feketekására öntötték, s most sopánkodhatunk utána. Lassan azért kezdünk visszatérni a régi kerékvágásba, a régi házirend életbe lépett, s kis köztársaságunk minden funkcionáriusa teljes erejéből dolgozik azon, hogy eltüntessük a tatárjárás nyomait. Tegnap a mi bataillonunknak (8.) bajnoki futballmérkőzést kellett volna játszani a felső tiszti tábor csapatával. Ezt a vörösök rajtunk ütése persze lehetetlenné tette, de már ma felocsúdik a sportolók és sporttámogatók lelkes tábora, és délután a mérkőzést lejátsszák. Már akiket el nem cipeltek az elvtársak. Bataillonunk 3:2 arányban győz a tiszti csapat ellen.

A mai nap másik nagy eseménye Migray elvtárs másfél órás nagy előadása a 69. barakkban. Hogy miért éppen itt, ahol a társaság legnagyobb részét a galíciai hitsorosok alkotják, az titok. Az előadás célja meggyőzni „a rothadt intelligenciát", ahogyan bennünket aposztrofálni szoktak. A meggyőzést többek közt ilyenféle megható bejelentések révén próbálja a szónok kiharcolni: „Nekem is volt saját szorgalommal szerzett kis gyáram, ahol munkások foglalkoztak és kerestek, és nekem fájt a szívem, ha láttam, hogy én többet keresek, mint amennyit megérdemlek, és a fölösleget elosztottam közöttük!" Sajnos ez a második Krisztus, ez a csupa szív ember most nem látja a mi nyomorúságunkat, mert vörös köd vont hályogot a szemére, s egy gyönge éhenhalási művelettel, a kenyér megvonásával igyekezik bennünket táborába vonni a csirkefogók regimentjének, minden aljas ügy érdekében szükséges és helyes eljárásnak nyilvánítva, mely nélkül nem megy a dolog. Hát minden hóbortost és őrültet ránk szabadított ez a kor? Mikor fogjuk ezeket végre igazi helyükre, a bolondházba dugni tudni?

A galíciánerek nem éppen jó médiumok. Ők ugyan megfejik a vörös Riskát is, ha odakerülhetnek, de hogy a gyári hasznot felosszák munkásaik között, erről alighanem megvan a maguk véleménye. A nagy agitátort, akinek az előadása egyébként meglehetős zavaros és a logika néha jól fejbe vágva tántorodik meg tőle, a barakkba való belépésekor alázatos, sőt fogvacogó tisztelettel fogadják, mert először abban a hitben vannak, hogy utóbb is sorozni fog. Mikor látják, hogy csak beszélni akar magyarul, megnyugosznak a jó emberek, és az eltávozó szónok alázatosan hajbókolók sorfala között vonul ki. Utána pedig megindul a szokásos gajdolás. Naná, másfél óráig csak hallgattak. „Wer war dieser Herr?" „Und was hat er geredet?" „Ez Migray agitátor!" − felelik. „Wie heisst agitator?!" „Mi az, hogy agitátor? És ebből él?" „Igen, ő csak egy agitátor. Ő mást nem csinál, csak agitál és azért kap havonta 500 rubelt" − mondja egy jól értesült hitsoros, akinek csak az a fontos az egészben, hogy egy agitátor mennyit keres havonta. A havi 500 rubel hat. „Hm. Schön! Monatlich 500 Rubel! Schön!" − mondják elismerőleg. „És ő civilben?" „Lakatoslegény" − mondja egy hosszú szakállas. „Otthon lakatoslegény, itt agitátor! Schön!"  − bólogatnak megértőleg, azzal elszéled méltóságteljes nyugalommal arcán a pajeszesek serege.