1918. július 16.

Ma megérkezett mind a hét barakkbeli bajtársunk, akiket a vörösök annak idején lövészárokásásra tőlünk kényszerrel elhurcoltak. Ketten sántán, a többiek kisebb-nagyobb hűléssel s a legtöbben hasmenéssel, de valamennyien szívünkben a béke áldott nyugalmával, s dacára minden bajunknak boldogan, hogy csak ennyit fizettek rá erre a kirándulásra. Tőlük már többet tudunk meg a vörös front állásáról. A csehek Irkutszkból egyenesen Kultuknak jöttek s ezzel az átvágással elkerülték a Bajkál összes alagútjait, úgyhogy azoknak felrobbantására nem is került sor. A harc Kultuknál egy fél óráig se tartott, a fegyveres sereg az árkolók után éppolyan őrült futással oldott kereket és őrült pánik tört ki az egész bandában, a falun át a gyalogosok és lovasok összekeveredve a legnagyobb fejvesztettségben rohantak végig, egymást gázolva. Az egész front ugyanis itt csak 8 verszt széles volt, s ezt a rövid állást az ellenség megkerülte és oldaltűzzel árasztotta el, amit a vörösök hamarosan meguntak.

Az állomáson a korábban érkezettek leírásához hasonló tülekedéssel ment a bevagonírozás s a vonatok gyors indulása. A tőlünk besorozott későbbi transzporttal is találkoztak a fiúk, s ezekről a következőket beszélik. Az állítólag 1500 emberből álló transzportot még Berezovkán felszólították a Vörös Hadseregbe való belépésre. Erre 2, mondd kettő ember jelentkezett, kiket rögtön külön tettek és azonnal beöltöztettek. Misovája állomásra érve ez a második és kurta felszólítás, illetve parancs következik: „Azonnal beöltözni és fegyvert fogni!" Gépfegyver állítanak eléjük, mire az 1500-ból 200 kétségbeesett ember megadja magát sorsának és beöltözik. A többieket elhajtják, és egész nap koplaltatják, másnap azután újabb felszólítást intéznek hozzájuk, ismét rájuk szegezett gépfegyverekkel adva kellő nyomatékot a parancsnak s ígérve, hogy egy rövid terminus után a gépfegyvereket megindítják: erre az átkoplalt éjszakától agyongyötört emberek közül ismét beöltözik 800 fő. A többiek azonban minden ijesztgetés dacára kitartanak, s mindvégig kereken elutasítanak minden fegyverfogási kívánságot. Erre aztán két gépfegyver közé állítják őket, és hol jobbra, hol balra terelgetik a csapatot, mintha a következő pillanatban már meg akarnák indítani a halálontó gépezeteket, de erre mégsem mernek vetemedni, s a próbálkozást végre abbahagyják. Ez a 400 ember, ha hazasegíti őket az ég, minden dicsőítést megérdemel. Szobrot kellene nekik emelni. Hiszem, hogy a magyarok voltak legnagyobb számmal képviselve köztük.

A visszatértek között van Zummer, egy osztrák galíciai zsidó gyerek, akit kivételesen a barakk magyarjai is szimpátiájukkal tüntettek ki, mert mindig tisztességes és egyenes, sőt nyílt magatartást tanúsított: ez most nem győzi szidni a vörösök közé keveredett magyar zsidókat. Ő maga nagy szocialista volt, de ezekkel megtagad minden közösséget. „Ezek sem nem magyarok, sem nem zsidók" − mondja dühösen, „ezeket csak a rebach vezeti minden lépésükben, s erre a célra találták ki a forradalmat. Mindenhol egy magyar zsidó szerepel, mint vezető, de mindig jó hátul vannak a front mögött. Beszálltunk egy olyan vagonba, ahol százan is elfértünk volna, de Fried zászlós mindenkit kikergetett onnan. Itt én vagyok a kommandáns, itt én parancsolok, ordította hencegve, kifelé, kifelé. És maga maradt a vagonban új élete párjával, egy orosz nősténnyel, akivel állandóan karonfogva korzózik reggeltől estig és émelyítő enyelgéseket produkál az állomáson, míg a beugratott szegény magyar parasztgyerek a hegyek közt küzdenek, a kényszerrel besorozott hadifogoly bajtársai pedig gépfegyverrel kezükbe nyomott fegyverrel mennek a vágóhídra."

Hej, Te nagy Isten, idenézhetnél egy kicsit, sóhajtjuk ezeket a keserű elbeszéléseket hallgatva. Csak össze tudnánk fogni valahogy. De mikor tudott a magyar összefogni?! Halljuk, hogy Irkutszkban a germánokkal szintén kísérleteztek a vörösök, s 7000 germán kijelentette, hogy szívesen vállalja a fegyverfogást, ha annyira óhajtják. Ettől a nagyszerű egyöntetűségtől aztán menten elment a vörösök kedve, hogy a germánok kezébe fegyvert adjanak. Ott csakugyan visszafelé sült volna el a puska. Nem fegyverezték hát fel őket, de Irkutszk elhagyásakor minden ok nélkül lőni kezdték a táborukat, azt a szép jelszót hangoztatva: „aki nincs velünk, az ellenünk!" − holott a germánok egy szóval se mondták, hogy nincsenek velük, hisz kérték a fegyvert. Más verzió szerint mindebből annyi igaz csupán, hogy az irkutszki fogolytábornak a közelében robbant fel három ágyúlöveg s a csehek ezért is bocsánatot kértek és a germánokkal szemben a legudvariasabban viselkedtek, a foglyoknak semmi bajuk sem történt.

Táborparancsnokunk, Timosin elhagyja állását. Lehet, hogy a legutóbbi sorozási ügyből keletkezett nézeteltérések miatt, mert ő állítólag mellettünk emelt szót, de valószínűbb, hogy azért, mert idejében akarja menteni a bőrét, mint a többi vezető ember is. Most sokan gondolkozóba esnek. A nagy rókáknak jó szimatjuk van, szépen elsliffelnek, a bolond tömeget sorsára hagyva. A példa ragadós. Akik kénytelenségből még kitartanak a vörös zászló alatt, azok is szerényebb fiúk lettek, mert érzik, hogy a kocka fordul s kezdenek azon gondolkozni, hogy a szimpátiánkat megnyerjék, ki tudja, mikor lehet rá szükség. Kissé későn estek gondolkozóba, ez mindenesetre kár. Az a vörös csapat, mely a 300 munkás sorozásával egy időben a táborőrség tagjaiból alakult és indult a frontra, s az állomáson a nagy zenés búcsúzást csapata szintén megjött a munkásokkal, akiket egyébként csaknem teljes számban, mint maródiakat engedtek vissza a vörösök, így beszélik s ezek is igen kellemes változáson estek át, nagyon szerények s csendesek lettek. Jó hatással volt rájuk a kultuki forró tus. Ők is ott voltak ugyanis a nagy futásnál, s állítólag 40 emberük maradt ott. Valószínűbbnek látszik, hogy a derék csapatbeliek, ha elestek is Kultuknál, ismét felkeltek, mert csak szaladás közben való elesést tudunk náluk elképzelni.

Parancsnokuk, Reitzner, egy intelligens és szerényebb megjelenésű zsidó, otthon békés nyárspolgár, aki szocialista elvei révén került erre a helyre, igen megviselt idegekkel tért vissza. Nehéz is lehet ezzel a bandával együtt dolgozni olyan embernek, akit otthon tisztességre és becsületre neveltek. Ő bizonyára jól látja már, akárcsak jómagam, hogy a bukás elkerülhetetlenül közeledik s a jövő nagyon sötét. Ha úgy fizet az ellenség, amint rászolgáltak s amint hírlik, akkor a legsötétebb képek sem elég sötétek, ha a jövő eshetőségeit mérlegelik. Most bizonyára irigyli a derék parasztfiúkat, akik a vörös lobogó alatt is magyarságukkal kérkedtek és lesajnáltak minden más nációt, akiknek magas volt a nemzetköziség szép elve, s akiknek a feje nagy könnyelműségükben s rövidlátásukban most se fáj, mert vakon hisznek el minden nekik kedvező hírt. Pl. hogy „Trockij már visszafoglalta Irkutszkot!" „Ha akar, az orosz 170 milliós sereget állíthat fel!" „Mi fegyverrel megyünk haza Magyarországba, és felszabadítjuk az országot az átkos kapitalista járom alól!" Közben szegények arra gondolnak, hogy hány hold kukoricaföldet fognak venni a töméntelen összerabolt véres rubelen, amit oly kapzsi mohósággal gyűjtenek, mintha békebeli aranypénz lenne. Mindegyikük tömve van rablott összeharácsolt ezres bankókkal, és nem tudnak vele mit kezdeni. A Marx-otthonban nemegyszer 40 rubelessel fizetnek 20 rubel körüli számlát és a visszajáró pénzt nem is keresik. Bejön egy berúgott cigány a lavkába és egy rubel ára cigarettát vesz, s 1000 rubelessel akar fizetni. Mikor nem tudnak visszaadni, 250 rubelessel próbálkozik, majd 40 rubeles bankóval, közben fejbekólintással fenyegetve a pénztárnokot azért a disznóságért, hogy még magyarul se tud.

Nekünk, magyar plenniknek a vörös lobogó alatt harcoló sok magyar révén némi kis protekciónk van a bolsevikok előtt, de annál rútabban fogunk kinézni, ha ez a rezsim eltűnik. Akkor mi leszünk azok, akiknek legjobban kell majd megfizetni az elvtársak dolgaiért. Hogy azok az osztrák és germán hadifoglyok, akik nem állottak kötélnek és semlegességüket mindvégig megtartva a táborokban szenvedték végig a magyar vörösök komiszkodásait, ezeket még kevésbé tudják megbocsátani, mint mi, és hogy előttük ma minden gyanús ami magyar, azt nem vehetjük rossz néven. Előttük a magyar igen rossz bizonyítványt állított ki magáról, még a német szocialisták előtt is, akik a mai vörös uralom eszközeitől és módszereitől józan ésszel és a tisztesség érzetével mindig távol tartották magukat, és ha hívei voltak is Marxnak, ezzel az uralommal nem éreztek semmi közösséget.

A kórházba került vörösgárdisták és anarchisták között Losonczy egy fiatal önkéntes ismerősére akad. Végigmenve az ágyak között, egy meglepett hang szólal meg az egyikből nagy örömmel. Nini az úrfi!! Az egyik volt béresükre ismer. Ez is tele van pénzzel, és egykori kis gazdájára mindenáron 4000 rubelt akar rátukmálni, hogy annak ellenértékét majd odahaza fizesse vissza öreg szüleinek, mert hát ő már nem megy ám haza. Ő már nem beszél a fegyverrel és mielőttünk való hazatérésről. Lemondott a régi hazáról, mert tudja, hogy azokért a vad tettekért, melyeket itt véghezvitt, ott felelnie kell. Keserű daccal a szívükben, ezek az emberek leszámoltak már mindennel, elrontott életükért nehéz árat fizettetnek a kezeik közé kerülő muszkákkal, s mindenkivel, akiken a szívükben felhalmozódott roppant elégedetlenséget és elkeseredést kitölteni igazságosnak gondolják. Hogy aztán az ő megítélésük nem éppen felel meg mindig, sőt a legtöbbször, az igazságnak az természetes. Mi is szenvedtünk, szenvedjetek ti is − ezzel intézik el lelkiismeretük szavát, mikor ártatlanokkal szemben komiszkodnak. Ugyanaz a kétségbeesett elszántság és elvakult düh dolgozik bennük, mint Rózsa Sándor és a többi betyárvezér szegénylegényeinek szívében, akiket a világ kitaszított magából, s a békés emberiség farkasaivá változtatott. Talán szívesen jönnének már vissza hozzánk, kitombolva dühüket és talán meg is bánva, de most már nincs visszaút. Komoran néznek szembe a közeledő végzettel, és mintha nem is törődnének sokat azzal, hogy mit fog rájuk mérni. Visszaadták a kölcsönt, most aztán történhet már akármi.

Garai, ez a cinikus képű, Mefisztó vigyorgású zsidó gyerek állítólag szintén átadott egy zászlósnak, földijének 16 500 rubelt hogy azt juttassa majd szüleinek. Ő sem tud mit kezdeni a zsebeit megtöltött bankókkal, s így próbál jó elhelyezést keresni részükre. Azt hiszem, nem is annyira szüleire, mint magára gondol, s reménykedik, hogy ez az összeg még valamikor neki fog visszaadódni. Aligha! Ettől a remek földitől, azt hiszem, nem lenne nehéz magamnak is akármilyen nagy kölcsönt kapnom, hiszen a famíliánkat ismeri, ott laknak Mecsekalján a szülei, egy utcában az enyéimmel, de minden nyomorúságom se tud képessé tenni rá, hogy hozzá forduljak. Ezek az emberek már nem is ismerik a pénz értékét, annyi van náluk. Egyikük az állomáson egy kis tükörért szó nélkül fizet ki 8 rubelt a nadrágzsebében salátává gyűrt bankókból, melyeket teli marokkal húz elő. Másik kedvet kap egy kis makrapipára, mely egyik plenni szájában lóg. „Hogy adja azt a pipát?" − kérdi. „Nem tudom én!" feleli a bajtárs. „Odaadja 8 rubelért?" „Oda én!" − villan fel szeme a pipatulajdonosnak, és már meg is van kötve a jó üzlet, mire egy másik vörösgárdista irigyen kiált fel mellettük: „Az ördög vinné, én megadtam volna érte szívesen 15-t is!" Van itt pénz rogyásig, s ha a pénz a boldogságot jelentené, igen jól lennének ezek az emberek. De biztos vagyok benne, hogy mindegyik szívesen lenne most odahaza az, aki volt, szegény ember, mint itt ebben a rablott s véres pénzben úszó anarchista miegymás, maguk se tudják mifélék.

Hírlik, hogy a ravaszabbak s azok, akik irhájukat menteni akarják, óvatosan már most beszerzik a csukaszürke plenniruhákat, amiket nem olyan régen megvetéssel dobtak le magukról. Fel is ment az ára az ilyen öltönydaraboknak, nagy a kereslet utánuk. Ha a fehérek jönnek, tanácsosabb lesz csukaszürkében szerénykedni, mint a vörös egyenruhában pompázni. Ma az a hír jön, hogy a vörösök tanácsa, a vezérkar Csitából Petrovszki Zavodba (ide 141 verszt) költözött, este pedig már azt beszélik, hogy Petrovszki Zavodból egy sebtében leadott távirat érkezett, mely szerint ott az állomásfőnököt családjával együtt legyilkolták s az összeköttetést elvágták. Hogy kik, arról nem esik szó. A csehek ott semmi esetre sem lehetnek még.

A muszkák a legkülönbözőbb címeken mindennap embereket keresnek, hol 40, hol 60 vagy 100 főt. Udinszkba 40 napszámos és egy csomó iparos kellene, Misovájára vagy 150 emberünk ment már el, akik mind péknek iratkoztak fel, de hogy mire használták fel őket, arról még nem tudunk semmit. Elterjedt az a hír, hogy az így jelentkezők, akik a vörös front mögötti szükségletek ellátásához nélkülözhetetlenek, ezzel elkerülhetik a kényszersorozás állandóan fenyegető rémét, s csak így érthető a tömeges jelentkezők száma. Egyszerre mindenki ért a pékmesterséghez. No, az is tény, hogy a frissen sült cipó illata is vonzó valami. Másrészt azonban nagyon indokolt a tartózkodás és óvatosság, mert lehet, hogy éppen fordítva sül el a dolog, s a pékeknek egyszer csak markukba nyomják a fegyvert, s a dagasztóteknő mellől a lövészárokba kényszerítik őket.

Egy körözvény érkezik hozzánk, melynek jellemző a hangja. Íme, munkások kerestetnek a fürdőhöz és a mosodába! Biztos hely! Annál is inkább ajánlatos a jelentkezés, mert a közeli napokban ismét kényszersorozás várható! A hivatalos helyről bejelentett kényszersorozás ismét felzaklatja a már-már lecsillapodott idegeket. Úgy látszik, nem tudjuk elkerülni sehogy sem ezt a nehéz próbát. 150 embert keresnek a trojszkoszavszki út javításához, 140 embert pedig a misovszki raktárhoz fognak elvinni, ha nem jelentkezik elég, viszik kényszerrel a hiányzókat. Márpedig nemigen akad már jelentkező, igen gyanakszunk, hogy az útépítésből lövészárokásás lesz. Az újabb kényszersorozás előszele szükségessé teszi, hogy végre egyöntetű megállapodásra jussunk. Ma délután a bataillon bizalmi férfiait gyűlésre hívjuk össze, s ezen elementáris erővel tör ki a kiáltás: „Elég volt! Velünk ne mókázzanak többé!" Csak úgy olvadozom a gyönyörűségtől, hogy végre férfias megnyilatkozást látok. Hiszen ha minden egyes emberünket áthatná ugyanez az elkeseredett és mindennel leszámoló bátorság, akkor nem tudnának velünk semmire se menni, de sajnos nem így van, s jól tudom, hogy akármit határozunk, az úgysem fog soha kivitelre kerülni.

Megállapítjuk, hogy föltétlenül tennünk kell valamit, nem hagyhatjuk, hogy most, amikor már előre be van jelentve az újabb meggyalázás, s amikor tudjuk, mi a cél, éppen úgy bánjanak el velünk, mint legutóbb. Tennünk kell valamit, ellen kell állnunk, még akkor is, ha pusztulásunkat jelenti az. Inkább itt, mint nyomorultul a cseh fronton, odahajszolva állatok módjára, a vágóhídra. Elhatározzuk, hogy ha újabb sorozásra kerül a sor, egyetlenegy emberünk annak eleget tenni nem fog, hanem valamennyien egy tömegbe egyesülve bataillonunk főterére fogunk vonulni, ahova az egész tábor többi hadifoglyai is elvonulnak, s ott egy megbízottunk magyarul, egy pedig németül kereken megtagadja valamennyiünk nevében, hogy közülünk egyet is erővel elvigyenek, mert semlegesek akarunk maradni. Semmi közünk a fehér-vörös harchoz, bennünket hagyjanak ki a játékból. Elhatározzuk, hogy ha erőszakot akarnak alkalmazni, ellenállunk, még akkor is, ha lőni fognak bennünket, mindenképpen és mindhalálig. Ezt a határozatot minden barakk bizalmi férfia előterjeszti, és a barakkok mind egyhangúlag és örömmel elfogadják. Eddig szép lenne. Jól tudom azonban, hogy a határozat elfogadása csak azért egyhangú, mert azok a trotlik, akik azzal nem azonosítják magukat, nem merték kinyitni a szájukat. Hogy miként fog kinézni a kemény határozat végrehajtása, arra azonban kíváncsi leszek. Sajnos, nem tudok bízni a bajtársakban. Olyan egyöntetűen működő és kézben tartható szervezett erővel, mint a birodalmi németek, mi sohasem fogunk tudni fellépni, mert vérünkben van az átok, hogy nem vezettetni, hanem vezetni akar itt mindegyikünk, és mindenkinek megvan a maga különvéleménye, mindenki jobb megoldást tud, mindenki fölényes, de engedelmeskedni, arra magát rákényszeríteni nem képes, a vezetőkkel szemben bizalommal viseltetni nem tud. Ezt a tudományt egy jövő század alatt kell majd belenevelnünk fiainkba, de előrebocsátom, ha be is verik érte a fejemet, hogy nem ezzel a tanítói karral.

Naplómban csak pár rövidített szóval s homályosan célzok rá, mert mindig annak vörös kézbe való kerülésével kellett számolnom, hogy szó esett e legvégső eshetőségről is, arról, hogy ha a vörösök közénk lőnek, megrohanjuk őket és a fegyvert kezünkbe kaparintva adjuk vissza, amit eddig tőlük kaptunk. Erről a megoldásról már élénk vita támad barakkunkban, és néhány bajtárs, persze tudálékos tanító urak, egyáltalán nem titkolják, hogy ők bizony csak a szóbeli tiltakozásig akarnak elmenni, de tovább nem. Egyikük, aki pedig mindig a főizgatók közé tartozott, sőt a legfőbb izgató volt, így beszél: „Majd bolond leszek agyonlövetni magamat! Én majd csak megvárom. Mikor a fegyvereket megkaparintani sikerült, akkor aztán csatlakozom. (Ha a gesztenyét már kikaparták a többiek. Értsd.) „Én addig csak a cipőfűzőmet fogom kötözgetni!" − ismétli cinikus vigyorgással. Hát ilyen emberekkel nehéz kezdeni valamit, s nehéz bízni bennük, számítani rájuk. Hogy hányan vannak, akik nem ilyen nyíltak legalább, hanem csak akkor hagynak cserben bennünket, ha törésre kerül a sor, ki tudja. Bízom azonban a többiekben, azokban, akik a bataillonbeli bizalmi férfiak határozatának közlésekor kitörő örömmel helyeseltek felém, és fellélegezve néztek egymásra, mintha azt mondták volna: „No végre kimondták azt a szót amit vártam, s látom, hogy mások is vártak, vannak még akik velem együtt elhatározták az ellenállást, nem vagyok magam, érzem az egyesülés erejét!"

Mi sem lenne könnyebb, mint a megszökött Bodonyi pajtás helyét elfoglalni a tiszti barakkban, állandóan erre biztatnak tisztismerőseim, Santl mellé vagy a kórházba is bejuthatnék akármikor, de most hagyni cserben a fiúkat, a legnehezebb helyzetben − ehhez nincs képem. Ha nem választottak volna bizalmi emberüknek, nem sokat gondolkoznék talán, de így nem lehet elmennem. A 71. barakkban oly ügyetlenül hirdetik ki a határozatot, hogy annak minden szavát végighallgatja Takács volt barakkbeli önkéntes, jelenleg a vörös táborőrségnek nemcsak tagja, de tejfelesszájú parancsnok is, ki régi ismerőseit látogatásával tisztelte meg. Ez a kölyök, mellékesen mondva, azzal szerzett érdemeket a parancsnoki tisztre, hogy pokróclopáson és 20 rubel elsikkasztásán érték, amivel kiállította magáról a vörös vezérnek nélkülözhetetlen erkölcsi bizonyítványt. Nemrégiben egy kacér nővel lépett házasságra, sőt nem is csak szovjetházasságra, mert a szőke szépség a pópa elé vitte szíve lovagját. A táborbeli rossz nyelvek tudni vélték, hogy derék bajtársunk csak azért esküdött csupán a pópa előtt, hogy ezzel szabadságát biztosítsa, amennyiben az ilyen házasságot a jelenlegi államhatalom nem ismeri el törvényesnek, s így a hölgyikét bármikor könnyen lerázhatja a nyakáról. Viszont hogy az előbb ott ne hagyja, mint neki tetszene, elszedte bájos nejétől az úgynevezett… jaj, hogy is mondjam csak, hát igen azt a bizonyos egészségügyi bárcát, s ily módon „kötötte le" csakis magához őt. Különös hymenláncok, egészen modern valami! Ennyi jellemzésül.

Ez a karakteres ifjú bajtárs, mint mondtam, végighallgatta határozatunk felolvasását, s aztán éktelenül kitört, s ami a legérdekesebb, főleg a tisztek ellen, mert ezt a tervet szerinte csakis a tisztek eszelhették ki és senki más, de majd gondja lesz neki arra, hogy azokat jobban őrizet alá vétesse, hasonló esetek többé elő ne fordulhassanak stb. A barakkbeliek nyugodt s békéltető modorban iparkodnak meggyőzni őt, hogy teljesen tévedésben van, és hogy a határozat senkitől, csakis tőlünk ered, és azért vállalunk is minden felelősséget, de nem is tehetünk másként. Hosszú vita keletkezik, de végül a parancsnok úrnak kapitulálnia kell az érvek súlya alatt. Különben sem a vad és vérszomjas, lelkiismeretlen típusba, hanem inkább a puha és laza erkölcsű, gyenge jellemű, ingatag elvtársak típusába tartozik ő, úgyhogy végül ígéretet tesz, hogy a hallottakat nem szellőzteti, és gondja lesz arra is, hogy határozatunk végrehajtására ne kerüljön sor, és vörös transzport többé ki se szálljon Berezovkán. Ebben az utóbbi ígéretében ismét a szélhámos kerekedett felül az elvtársban, mert olyan hatalomkörrel hencegett, mellyel nem rendelkezett, de könnyen tehette ezt, amennyiben, mint azt később megtudtuk, állomásunk főnöke egy hasonló értelmű parancsot akkor már felsőbb helyről kapott, s Takács erről, úgy látszik, tudomással bírt.