1918. július 17.

Érdekes megoldás. A Centro Szibir úgy látszik, tényleg nem képes parancsolni embereinek, s a komiszságoktól bennünket azzal a diplomatikus fogással próbál megóvni, hogy a katonavonatokat nem engedi tovább állni Berezovkán, mint 15 perc. Ilyen rövid idő alatt az elvtársaknak nem támadhat gusztusuk a mi bőrünkre. Tény, hogy a legtöbb vonat meg sem áll itt. Haas Oszkártól hallom, hogy egyet látott átmenni állomásunkon Csita felé, az első két kocsi nyitott ajtajában lövésre készen tartott fegyverrel állottak a katonák, a többi vagon mind zárva volt, s ablakaikból gépfegyvercsövek kandikáltak kifelé. Ellenőrizhetetlen, de meglehetősen valószínű hírek szerint e kocsikban a fegyverfogást megtagadó 400 derék bajtársunkat vitték a vörösök valami büntetőtábor felé, más verziók szerint ellenben azok a csitai hadifogolytársaink kuporogtak bennük, akiket éppen úgy, mint bennünket lövészárokásásra cipeltek a Bajkál hegyeibe.

Lassan szállingóznak vissza egymásután a még ott rekedt embereink, így ma visszaérkezik egy szakaszparancsnok úr is. Ideges ember, és a júl. 14-ei pokolnap nagyon megviselte. Így beszél: „Elhatároztam magamban, hogy még egy ilyen napot nem akarok látni. Nem bírnám ki többé. Lesz, ahogy lesz, de engem többé el nem cipelnek. A bataillon elhatározásához magam is örömmel csatlakozom!" Egy kis kadétaspiránsnak, jóllehet őket nagyon kevéssé, illetve sehogyan sem érintette a mi dolgunk és csak egymást ijesztgették azon a szép napon mindenfelé vad hírekkel, ezek mégis annyira az idegeire mentek, hogy azóta igen furcsákat beszél összevissza. Spiegler, aki az 500 rota lakója jelenleg, de azelőtt a vörösekkel állott élénk összeköttetésben, s ezen a révén olyan lukulluszi lakomákat csapott, hogy vacsorára 20 rubeleket vert el, szintén megkótyagosodott. Egyesek szerint szimulál, hogy a közelgő változást így simán ússza meg, de nincs kizárva, hogy egészen szabályszerűen megbolondult, mert ilyesféléket kiabál: „Tudom, hogy ti majd kiadtok a cseheknek, azok pedig minden vöröst felkötnek. De ti ezt nem fogjátok velem megtenni, ugye nem?" Hát bizony pár héttel előbb más hangnemben diskurált velünk ő is.

Mindeme idegesség azonban érthető, mert azt mint tényt beszélik mindenütt, hogy a fehérek csakugyan nem ejtenek foglyot, aki kezükbe kerül, irgalmatlanul felhúzzák vagy lelövik. A túl ambiciózus vörös vezetők, akik mind a jövő Napóleonjainak képzelték magukat, a kilátásba helyezett „legmagasabb" állástól rémülten hökkennek vissza. Ők a függetlenséget szeretik, a jelzett állás ellenben határozottan „függő". Nem, nem. El ezekkel a képekkel! De ezek a képek nem olyan könnyen hessegethetők el. Az embert minden dolgában elkísérik s állandóan zaklatják, úgyhogy mindig arra kell gondolni, merre fussak, mikor fussak, talán máris fussak? Hiszen annyian futnak már csakugyan, elpárolognak, mint a kámfor, és egy szép napon ott fognak állni egymagukban, vezető nélkül a szegény elbolondított parasztfiúk, s ők fognak lakolni mindenért. Kell a birkák közt a szamár, hiába minden magasról való beszéd, ez így van.

Egy fiatal gyerek, egy 32. ezredbeli önkéntes, aki a munkásokkal mostanában tért vissza, beszéli, hogy az egyik vörös század elvesztette tisztjét s maguk közül nem tudtak új parancsnokot annak helyébe tenni. Mindenáron őt akarták rábírni, hogy vállalja a parancsnoki állást, több ember valósággal könyörgött neki. „Jó dolga lesz, adunk havi 500 rubel fizetést és nem is kell a tűzvonalba jönnie, csak legyen a vezetőnk!" „Más századoknak, akiknek vezetőik vannak, mindenük van, velünk a kutya se törődik, nekünk semmi sem jut, ránk nem gondol senki!" Jellemző képet ad ez a kis történet a vörösök közt uralkodó állapotokról, a köztük uralkodó fejetlenségről. De ahol mindenki egyenlő, ott nem is igen lehet másként. Könyörögnek egynek a többiek, hogy ne legyen velük egyenlő! Azt kivétel nélkül minden vöröskatona elismeri, hogy „a cseheknél a vezetés sokkal jobb." Ott valószínűleg nem zsidó kadétaspiránsok és kereskedősegédek a vezérkari főnökök.

Ma is egy csomó embert keresnek a legkülönbözőbb ipari foglalkozásokból, de jelentkező nemigen akad. Már élnek a plennik a gyanúperrel, különös, hogy egyszerre lett a szükséglet. A hiszékenyebb és kétségbeesettebb emberek már elmentek, úgy látszik; akik még itt vannak, nem egykönnyen állnak kötélnek. Furcsa is, mikor az udinszki közművelődési bizottság egyebek között lakatosokat, technikusokat, bognárokat és reflektorkezelőket keres. Vajon nem a Bajkál körül kell a kultúrát terjeszteni? Hiszen ott is elkelne, igaz. A táborbeli szabókat a vörösök mind magukkal vitték már régebben, s itt maradtunk néhány amatőr mesterre utalva, és saját magunk fogságban tanult szabótudományával. Most ezek helyett az elment szabók helyett is mindenfelé szabókat keresnek a tábor területére, persze hiába. Rövidesen nem éppen angol szabású öltönyeink lesznek.

Egyik barakkbeli bajtársunk, Cseh tanító jelentkezik mint szabó, de másnap már kiderül, hogy innen ismeretlen helyre kellene elutazni, mire lemond a megtiszteltetésről. Már többször járt nálam az ifjú kolléga, Szieberth, aki a kozákoknál vállalt állást s csak formalitásnak fogta fel az egészet, amikor rendeletbe jött, hogy csak szervezett plennik maradhatnak kint, egy könnyed gesztussal teljesítette az elvtársak óhaját, jóllehet derék magyar úri gyerek, és azokkal egyébként semmi közössége sincs. Most azonban már látja, hogy baj is lehet ebből a meggondolatlan lépésből, s jó tanácsért fordul hozzám. Amíg a zűrzavar elmúlik, a hegyekbe akar vonulni vagy két hétre. Jó térképe van, de ez most nem sokat ér. Ha a cseh csapatokkal ott valahol találkoznak, beszélhetnek, amit akarnak, hogy ők nem a vörösökhöz tartoznak, azt hiszem, 5 perc múlva már egy szép fenyőn fognak lógni. De az orosz parasztok se látnák őket szívesen, s árulóik lennének, ha pedig egyes kozák falvakban, melyek állítólag a vörösökhöz húznak, talán ideig-óráig rejtőzhetnek is, ha a fehérek jönnek, lehet hogy az egész falu megissza eddigi magatartásának árát, és velük a plennik is, akiket különben a megszorított lakosság egész bizonyosan első szóra elárulna. Erről a tervről tehát a leghatározottabban lebeszélem a fiút.

Egyébként a táborban a mi biztonságunk sem mondható éppen ideálisnak. Belekerülhetünk a két harcoló fél közé, megkaphatjuk a vörösök végső búcsúszavait és az érkező fehérek üdvözlő gránátjait egyformán, hiszen be is vannak ígérve az előbbiek, s elég példa volt már a nyugati táborokban erre. Legbiztosabb lenne most vagy 2 hétre kámforrá változni, de bizakodunk, ha már ide rendelt a sors, talán megússzuk baj nélkül ezt a két hetet is. Áldott adománya az égnek a remény! A közeledő vihar előszele az igazoltatási lázat újra felélesztette az önkéntesek között, mivel a tisztek közül még senkit sem vittek lövészárkot ásni. Megint sokaknak eszébe jut, hogy ők voltaképpen kadétaspiránsok, és helyük a tiszti barakkban lenne, és nem is lehet senkitől rossz néven venni, ha tőlük telhetően tolakodnak befelé. A tisztek, dicséretükre legyen mondva, megváltoztatták eddigi inkább elutasító álláspontjukat, és most valósággal kapacitálnak sokunkat, hogy jöjjünk be közéjük. Szép számmal vannak ugyanis közöttük olyanok, akik tejfeles képpel, hadi érettségivel és még hadibb tiszti kiképzéssel, vagy 6 középiskolával, 6 heti kiképzés után kerültek a frontra, s onnan egyenesen Szibériába, s itt persze a tiszti barakkba, míg mi, kipróbált régi emberek jó békebeli kiképzéssel, mindenféle diplomával, élettapasztalattal és rátermettséggel idekint szorultunk. Vártuk, hogy odahaza talán eszébe jutunk valakinek és egy rövid miniszteri rendelet kiemel bennünket ebből a gyalázatos sorból, de hát várhattuk. Inkorrekt dologra nem voltunk kaphatók, kitartottunk hát itt, ahova a sors dobott minket, míg ifjú óriások hasonló helyzetben egyszerűen hazudtak egyet és évek óta mint tisztek vannak a tiszti táborban, élvezik a havi 50 rubeles gázsit és egyebeket, néha azzal nyugtatva meg magukat, hogy ezt a summát majd hazatérve megfizetik a kincstárunknak. Majd számon tartjuk! A szemünk közé nem fognak nevetni odahaza, az valószínű. Ma a tisztek is mint életmentési akciót fogják fel a mi dolgunkat, hiszen nem egy társunkat éppen az kergetett a vörösök közé, hogy a keserű poharat nem tudta fenékig üríteni. Hazulról pénz nem jön. A koszt rettenetes, s azonfelül a fegyverfogás réme lóg a fejünk fölött. Fel kell itt jegyeznem, hogy mindezek dacára barakkunkban nagyon kevesen gondoltak a maguk megmentésére úgy, hogy a tiszti táborba lopják be magukat. Valahogy nem fért ez össze az ízlésünkkel.