1918. július 7.

Vasárnap. Máskor ilyenkor a szokásos vasárnapi leveleket szerkesztettük, s gondolataink hazafelé szálltak (otthon jártak). Ma senkinek se jut eszébe hazaírni, hisz úgyis hiába. A postánknak végleg befellegzett, az egész világtól még távolabb estünk, az akadályokon és a végtelen távolságokon csak gondolataink tudnak áttörni, de az írott szó már itt reked. Találgatjuk, vajon tudnak-e odahaza az itt folyó eseményekről, sejtik-e, hogy micsoda kínban vagyunk, és vajon milyen kínokat állnak ki az otthon levők, fél év óta mit sem hallva rólunk.

Sokan vannak a bajtársak között, akiket az utóbbi eseménydús idők igen megviseltek. Az ember idegeire megy ez a rettenetes helyzet s a kilátástalan jövő, és egyre több pajtásnál fedezem fel az ősz hajszálaknak és a megviselt arc ráncainak szaporodását… Ritka nálunk a nóta, mint a fehér holló, s akkor se valódi jókedv a szülője, csak valami hamis, s erőltetett hangulat. Megszoktuk, csak azért sem hagyjuk magunkat! Görcsösen kapaszkodunk egy reményünkbe, hogy a csehek ideérkezése a szabadulásunkat hozza, mert a dán Vöröskereszt kiküldöttje jelentette ki, hogy mihelyt nyugat felé nem lesz front, s a vonal felszabadul, azonnal indulunk haza. Vegyes érzelmekkel kellene fogadnunk a cseheket mint szabadítókat, de most az egyszer elfelejtenénk nekik, hogy mennyire a begyünkben vannak, csak jönnének már gyorsan s mennének is még gyorsabban tovább Vladivosztokba vagy akár a pokolba! Jómagam a régi pesszimizmussal tudom csak nézni a dolgokat. Hiszen vannak olyan hírek is, amelyek a rendes hidegtussal látnak el, hogy ti. a csehek a fogolytáborokat még szigorúbb zár alá veszik. A szökés gondolatát ezek a változó hírek mégis a legtöbbünkben meggyengítik. Most már jobbnak látszik várni pár hetet, míg a csehekkel eldől ez a komédia, hátha aztán csakugyan simán fog menni az utazás nyugat felé.

Ma már nem jöttek meg az irkutszki lapok, ami jó jelnek látszik, úgy gondolom, már valami nincs rendben azon a tájon. A vörösgárdisták ugyan úgy tudják, hogy Lenin seregei Omszkot, Tomszkot sőt Krasznojarszkot is visszavették, de ez bizonyosan mese, hiszen a fronton túlról nemigen lehettek értesüléseik. (A harctéren mi is kaptunk Párizs elestéről szóló hiteles híreket.)

Végh Bandival ünnepi vizitet csinálunk délután a földieknél, dr. Brosynál és Istvánfinál. Ott laknak a tábor felső barakkjai egyikében, ahol annak idején Singer Sándorral a „Famaet" szerkesztettük. Borsy menázsmájer, és így abban a szerencsében részesülünk, hogy délről maradt gulyással traktálhat meg bennünket. No, nem nagyon szabadkoztunk, valljuk meg. Hazulról ő sem tud semmi újat. Eldiskurálgatunk, találgatjuk, hogy mint mehet most a Mecsekalján, aztán továbbmegyünk a felső tiszti táborba, ahol ma délután futballmeccs és atlétikai verseny van. A frissen zöldellő gyepes pálya, az ingujjra vetkőzött plenniközönség sűrű koszorúja vidám s a hazai hangulatra emlékeztető képet nyújt. Nagyszerű injekció egy ilyen mérkőzés a rozzant plenniidegeknek, a beteg fogolykedélyeknek. Pár órára feledve van minden baj és bánat, utána hazafelé menet és otthon a barakkokban pedig további órákig a mérkőzés megvitatása folyik, de még álmában is sok bajtárs nagyokat rúg a takaró alatt és gólt morog a sötétben. A vörösök ugyan statáriumot hirdettek és a tiszti táborral való minden érintkezéstől szigorúan el vagyunk tiltva, de ez a parancs már több mint háromnapos, azért a kutya se hederít rá. Ehhez már túl öreg plennik vagyunk mindannyian.

Odakünnt a hegyoldalakban bezzeg jobban ébren vannak a posztok. Estefelé, sőt még éjjel is el-eldörren egy katonafegyver, lesik a cseheket és már rémeket lát az őrködő tovaris. Ideges ott a hangulat, könnyen megrándul az ujj a fegyver ravaszán. Hírlik, hogy a táborőrséget a mi embereinktől a muszkák vették át, s az új őrök, úgy látszik, ijedősebbek. Akárkik is legyenek ma ott most az éjjel sötétjében, nem irigyeljük őket. A Kárpátokban igen! De itt? Nem, ezt hagyjuk csak az idevalósi tovarisoknak!