1918. június 16-19.

A Suffolk legújabb hírei szerint Soisson és Remi elesett, és Vilmos császár nagy győzelemről beszél. A hadifoglyok száma 25 000. Sablonos hírek ezek immár, szinte belefásulunk hallgatásukba, mert dűlőre mégsem viszik a harcot. Némi reménysugarat nyújtanak csak, hogy talán odahaza nem állnak olyan cudarul a dolgok, mint itt. Mert itt napról napra rettenetesebb lesz a helyzet. Keserű fogolymondás: „Lesz még rosszabbul is!". Azt hittük, rosszabbul már nem is lehet, de az ördög mindig újabb fordulatokat eszel ki. A Szmenoff frontról a vörösgárdisták két csapata érkezik ide, hogy innen a csehek ellen menjenek, s két napig itt időznek az állomáson. Unatkoznak, úgy látszik, mert azt a mulatságot eszelik ki, hogy közülünk mindenkibe belekötnek, aki még distinkciót visel, bejárják a tábort, a barakkokat, mindenütt csillagokra és sapkarózsákra vadászva, és roppant passzióval tépve le azt az egykori bajtársak ruhájáról. Van, aki kedélyes csirkefogótempóval csinálja, van aki durva vadsággal, s ha a felszólított maga megtagadja a distinkció leszedését, pofonokkal akarják kényszeríteni, mint ez a tiszti táborban megtörtént. Undorító és keservesen szomorú dolgok ezek. Mikor a nyomorúságban legjobban össze kellene tartanunk, legjobban marjuk egymást. Némelyik ember veszett kutyává válik. A mi barakkunkban nem jártak ezek az alakok, de mert distinkcióval az utcára lépni immár nem lehet, a barakkot őrizni meg nincs kedvünk hetekig, hát mi néhányan, akik eddig nem tágítottunk, szintén lefejtjük a nagy rangot jelentő csillagokat. A táborbeli vörösgárdisták, akik eddig a distinkcióban nem láttak valami nagy esetet, most úgy látszik, tudatára ébredtek roppant fontosságának, mert ők is gyerekes örömmel követik a Semenoff frontról jöttek magasztos példáját, s lesik a prédát. Ez is szórakozás!

Schneider tiszthelyettest, aki a bataillon élelmezését vezette, elfogják, egy volt társunk, Bechler tartóztatja le, az ok ismeretlen. A külső kommandáns szintén dutyiba kerül, a blagovjescsenszki transzport parancsnoka pedig egy alezredes, aki 1 nap óta legrangidősebb lévén ezt az alkalmat rögtön megragadja, s a legénységnek katonai parancsokat ad ki, ezért 30 napot kap. Moravek főhadnagy, a mi parancsnokunk szintén ere a sorsa jutna, keresik is, de jó búvóhelyet talált valahol, s nem akadnak rá. Hogy a hazai kaszárnyastílusban szerkesztett parancsnok nekünk is megnyomták a gyomrunkat, azt már említettem, mert kivétel nélkül minden barakkból, az önkéntesi barakkból is rendeltettek ki „Két emberek" a kaszárnyaudvar söprésére s tiszti táborbeli más szolgai munkákra. Az egész katonásdi-játék igen gyerekesnek látszott a jelenlegi viszonyok között, s aligha tapogatóztunk rosszul, mikor az így szerzendő kétes parancsnoki érdemeket a harctéren elkövetett balfogások ellensúlyozójának véltük gondolni.

Másnap egy anarchista transzport érkezik. Abban a hitben vagyunk, hogy ezek még veszettebbek lesznek, s íme, kiderül, hogy egészen józan emberek, akik az anarchista fogásokat végre nem rajtunk, nyomorultakon akarják kipróbálni, és békén hagynak bennünket. Ezek is a Semenoff frontról jönnek s két kínait is visznek magukkal az ellenséges hadseregből, ezeket mint bizonyítékokat akarják bemutatni az irkutszki kínai konzulnak, s aztán ott fogják őket agyonlőni. Úgy látszik, itt hadifoglyokat nem szokás ejteni. Szegény magyar fiúk, akik fogságba kerültök Szibériában! „A fegyelem helyreállításának", amit a katonai parancsok állítólag céloznak, a blagovjescsenszki transzportban megvannak már a fényes eredményei. Ha az alezredes úr atyai jóindulattal s kellő leereszkedéssel és mindenekelőtt legteljesebb igazsággal s kellő felvilágosításokkal járt volna el ezeknél az embereknél, aligha léptek volna be százával a vörösökhöz, mint így. Hogy is lehetne elképzelni, hogy erőszakoskodva vissza lehet tartani az embereket? És éppen a magyar bakát! Ezek az emberek, akik eddig jobban el voltak zárva a szocialista izgatásoktól, most oly mohón veszik be a marxi lapok maszlagát, hogy csapatostul jelentkeznek, és a fekete csillagos anarchista egyenruhát valóságos gyerekes örömmel öltik magukra. Kérdésünkre, hogy miért lépett be, egyikük ezt feleli: „Mert vérben akarok fürdeni!" Már most bolond ez, vagy sok vásári vadregényt olvasott ifjúkorában? Van, aki így akar gyorsabban hazajutni, mert az anarchista csapat magyarjai mind abban a szent hitben vannak, hogy most Semenoff leverése után még a cseheket fogják leverni, s akkor bevonulnak hozzánk. „Már 300 000 vörösgárdista áll a magyar határon"− újságolják nagy bizakodással. „Mi előbb leszünk otthon, mint ti!" − egytől egyig ezt hirdetik, nem csoda hát, ha minden földi felcsap közéjük.

Másik „biztos" hírük, hogy Károly király már 1917 óta le van téve. Hogy az alezredesi parancsok nemigen fognak, azt így könnyebb megértenünk. Vagy 200-ra lehet tenni a belépettek számát. De hát csoda-e, amikor a táborban az éhhalál veti előre árnyékát, s terror alatt nyögünk, mindenki a bolondulásig ideges és türelmetlen, alig lehet valakin nyugodtságot látni, míg a csapatba belépőkre kitűnő koszt, jó ruha és lakás, szabad élet s jókora havi fizetés vár. Az anarchista lovasok havi 75 rubelt, a többiek 60 rubelt kapnak, Schönauer őrmester havi 200 rubelért csap fel egy szakasz parancsnokának, egy zászlósunk pedig havi 300 rubelt kap és századparancsnoki rangot. Előmenetel az van itt, úgy látszik. A 72. barakkból 3 önkéntestársunk csap fel, ők a trojszkoszavszki őrséghez mennek (köztük egy 69. ezredbeli, Paraszka nevű). Vannak, akik nem csapnak fel, de mégis a túlsó oldalra húz szívük, s oda jutottunk, hogy eddig meglehetősen józan barakkunk izgalmas viták színhelyévé válik. Jól tette-e X. és Y., hogy belépett a vörösökhöz, mi várhat reá itt és mi otthon, ki az oka annak, hogy a dolgok ide fajultak stb.? − ezeken a témákon vitatkozik a társaság, és lassanként azt látjuk, hogy egyes emberek kezdik átfordítani a köpönyeget, s immár vigyáznunk kell, hogy ne mondjunk valami nagyon csúnyát a vörösuralomról, mert nem tiszta körülöttünk a levegő. Müller helyett Losoncyt választják meg parancsnokunknak, aki így szobatársam lesz.