1918. június 21.

Az eddig eléggé egyhangú plenniélet megélénkült a bolsevista rezsim garázdálkodásai révén, mert sajnos csaknem minden napra jut valami szenzáció, hol a táboron kívül, hol azon belül. Mindig vannak friss és érdekes vagy lesújtó hírek, melyek megkavarják a plenniidegeket. Az eddigi pangó élet helyébe ideges, néha bolondokházi hangulat lépett: nincs köszönet benne, de talán néha, néha szükséges is ez, hogy egészen el ne posványosodjon a vérünk. Vannak elegen, akik elengednék ezt az injekciót, mert hiszen természet dolga, hogy ki hogyan képes fogadni a sokszor egészen képtelen rémhíreket.

Vannak persze mulatságos tudósítások is. Ma például a 75. barakkban annak idején lakótársunknak, Markovics úrnak a története forog közszájon, aki tőlünk kadéttá avanzsírozva a felső tiszti táborba került. Szásszal együtt laktunk vele tavaly télen a barakk külső jégveremszerű nagy termében, mikor az 500. rotától felkommandíroztattam, s akkor is meglehetősen kellemetlen, sötét nézésű embernek ismertük meg, aki sohase mosolygott, de egy barátságos szóra sem állott össze soha senkivel közülünk. Az volt róla a véleményem, hogy vagy buta és azt hiszi, hogy itt senki sem akad, aki hozzá méltó volna, vagy csak egy morc és vad szerbet tisztelhetünk benne. Egészen különös volt a viselkedése, bennünket csaknem ellenség gyanánt kezelt, úgyhogy néha spiclit sejtettem benne. Kivált mikor kadétnak jelentette be magát, de kiderült, hogy nem az. Most aztán kibújt a szeg a zsákból, s igazolva van ismét az a teóriám is, hogy az, hogy valaki bolseviki-e vagy sem, az illető természetétől függ és nem a körülményektől, neveléstől stb. Már a fizimiskája is más a vérbeli bolsiknak, ezt lehet megállapítani, ha az ember hosszabb megfigyeléseket tehet. Amint bajtársaim között egy százalékról ki mertem volna mondani, hogy semmi körülmények között a meggyőződésük vörös nem lenne soha, úgy volt egy kisebb százalék, amelyikről ezt már nem mertem volna állítani, és volt néhány ember, akikről előre tudtuk, hogy az útjuk holtbizonyossággal a vörösek közé vezet: például Götz és a hasonló kaliberű alakok.

Markovics úr, a kadét, aki nálunk összehasonlíthatatlanul jobb helyzetbe került, ennek dacára ma felcsapott az anarchisták közé. Vadregényes módon csinálta. Éjjel megjelent barakkja ablaka alatt pár anarchista lovas egy vezetéklóval, aztán kofferek és más csomagok hullottak alá egy ablakból, végül a kadét úr szállott alá és lóra ülve elvágtatott az éjbe − már ahogyan egy újdonsült anarchista lovas vágtatni képes. Belépett egy másik tisztünk is, józan fejjel, családos ember létére. Mindenki bámul, hogy mi ütött beléje, de a rejtélyt nem lehet megfejteni. Talán valahogyan azzal a lelkiállapottal lehet magyarázni, mikor valaki büntetéstől való félelmében kupán lövi magát. A folytonos reszketés a bekövetkezhető bajoktól az ilyen megbomlott idegzetű embert egyenesen beletaszítja a bajba, amitől reszketett, mint az éjjeli pillangót a lámpa lángjába. Vagy szökési szándék vezeti csak ezeket az embereket, ki tudná? Valamikor majd igen nehéz lesz kellő bizonyítékokat felhozni emellett. Az időpontot a most belépettek aligha el nem hibázták, mert a dán azt a hírt hozza, hogy már csak Csita, Udinsk és Irkutszk jelölik a bolseviki uralom határait, illetve vonalát, másutt mindenhol leverték őket, és Vladivosztokig mindenütt a csehekkel egyesült fehér oroszok vannak uralmon. Pár ezer szerencsétlen magyar fiú, akit jobbára csak kalandos vére és a lehetetlen életviszonyok hajtottak a vörös lobogó alá, harcol még ezen a darab földön, harcol idegen érdekekért és idegenek bőréért, akik maguk most már cserben kezdik hagyni a vörös lobogót, és cserbenhagyják azokat a jámborokat, akiket erőszakkal csődítettek alája. A patkányok már menekülnek a süllyedő hajóról. A leszámolás napja, a végső tánc közeledik, a vörösek körül a hurok mind jobban szorul, és az élelmesebb és jobb szimatú intellektuelek már iparkodnak kellő fedezetről gondoskodni.

Irkutszkban már erősen bűzlik valami, mert ma visszaérkezett onnan hozzánk Rosenfeld önkéntestársunknak egy volt iskolatársa, aki az ottani szocialista szervezetnek hadifogolyrészről elnöke volt, és ez a jó szimatú zsidó már szeretné magár ölteni a szőrcsuhát: diplomáciai tárgyalásokat akar velünk kezdeni, hogy vegyük fel őt a barakkunk keblébe, s ő nyilatkozatot fog kiadni a Magyar Újságban, hogy a szervezetből kilépett. Jellemző az a mód, ahogyan ezek az emberek az elvekkel el tudnak bánni. Gyávaságuknál csak a zsákmányolási vágyuk nagyobb, úgyhogy néha csodálkozni kell, micsoda rizikót mernek ezért vállalni, és csak a szemtelenségük még nagyobb, hogy a szerencse fordulásakor egyszerű üzleti stílusban akarják levonni a következtetéseket, mintha csak egy kis sakkpartiról lenne szó. Rosenfeld, aki ugyan nem rossz gyerek, de üzleti gondolkozásában ehhez az elvtárshoz igen közel áll, vele a baráti viszonyt „Was kann man wissen?" „Ki tudja, mire lesz jó?" jelszóval fenntartotta, s most mellette iparkodik hangulatot teremteni. Szép is az a zsidó összefogás, de mi, keresztények néha mégis gyomorfájást kapunk láttára. Ez az elvtárs a puskaporszagnak nagy gyűlölője, s már akkor, amikor a csehekkel Irkutszkban harcok folytak, sietve elpályázott onnan, és először tisztelt meg bennünket ismeretlenül, de most már véglegesen nyugalomba akarja magát helyezni, valószínűleg azonban csak addig, amíg a csehek kellemetlenségei elmúlnak, s a levegő ismét megtisztul: akkor aztán újra lehet kezdeni a szervezeti munkát, a nyugodt harácsolást, a nem szervezkedett hadifogoly bajtársak további nyúzását. Kutyából nem lesz szalonna. Magam részéről kereken lefújom az elvtárs dörzsölőzését, maradjon ott, ahova ment.

A táborban beszélik (később a történtek teljesen beigazolták ennek igazát) hogy a csehek támadása ellen a vörösök a tábor fölötti nyugati hegyélen akarják felvenni a harcot. Így azután mi is abba a kellemes helyzetbe fogunk kerülni, mint irkutszki szerencsétlen társaink, akik két, ide látogatóba érkezett birodalmi német plenni elbeszélése szerint a cseh, fehér gárda és a Vörös Hadsereg harcaiba kerültek, s a barakkok közötti őrült lövöldözésnek öt ártatlan osztrák hadifogoly életével adták meg árát. Hogy mi értelme van éppen a hadifogolytáborok határán venni fel a harcot, mikor éppen elég hely van még itt másutt, annak magyarázata a jövő titka. Inkább a vörös hadvezetés perverz fogása gyanánt magyarázható. A nyomorultak vesztüket érzik, és ösztönösen húzódnak mellénk a bajban, abban a hitben, hogy valami módon még majd vissza lehet vonulni ide hozzánk, ahonnan egy részük elindult, hogy ellenünk fordítsák az embertelenség minden fegyverét. Kis elégtételfélét érzünk, látva, hogy az elvtársak képe igen morcra kezd fordulni, s az óvatosabbak már más lantot pengetnek, barátságosan fuvoláznak és előzékenyen mosolyognak, szóval leszálltak a magas lóhátról. „Jön még a kutyára dér!" − sóhajtjuk. Egyébként a csehekkel a 16-áig hosszabbított fegyverszünet lejárta utána a harcok nem indultak meg, egyik fél részéről sem. Egy koalíciós tanács alakításáról folytak tárgyalások, de a két nagyon is erőszakos fél természetesen nem tudott ebben megegyezni, s most megint kutya-macska barátságban néznek farkasszemet.