1918. június 7.

Az állomáson egy teherkocsi megy át, két páncélosautóval a hátán s kb. 20-25 katonával. Mennek a Semjonoff frontra. Itt látjuk viszont a mi Perrey barátunkat,  Irkutszkból őt is kiküldték a frontra, hadd harapjon a fűbe. Az ilyen hóbortos idealista ugyanis csak zavart csinál a központban, a front mögötti zavarosban halászók táborában, mert az eszmét emlegetve a becsület kérdésében nem érti a tréfát, akadékoskodik, skrupulusai vannak a többi elvtárs cselekedeteivel szemben, az ilyen rajongó bolond csak menjen ki a frontra, ott kirajonghatja magát. A vézna kis ember most Napóleonra gondol, és göthös mellecskéjét igyekezik kidülleszteni a lötyögő katonablúz alatt, bozontos üstöke alatt ki tudja, micsoda álmok kelnek, micsoda titkos nagyravágyó tervek elérkeztét véli sejteni, amíg valami kínai vadállat kupán nem veri, és ott nem hagyja csontjait Szibéria vadjainak. Senki fia se fogja aztán tudni, hova temették a nagy álmok hordozóját, aki olyan kevéssé ismerte az embert. Azt hiszem, mi, 75. barakkbeliek mind csak szánalommal nézzük ezt a volt bajtársunkat, mert jóindulatú embernek ismertük, s látjuk, hogy az ár viszi és nem lehet neki segédkezet nyújtani.

Egy birodalmi német, Rechler, akit honfitársa Renn ugratott be a vörösgárdába, tudtára ébred tettének, s már megbánta, amit tett, igyekszik visszacsinálni a dolgot, de nehezen megy. Irkutszkot otthagyja és visszatér ide, a táborőrséghez. Mások is jönnek onnan s beszélik, hogy Irkutszkban az elvtársak maguk sincsenek tisztában vele, ki a barát, ki az ellenség, mert a csehek ellen vívott harcok közben pl. a saját embereik a patronok darabját 3 rubeljével eladták a „burzsujoknak" (Bourgeisie?) és élénk alkuban voltak a páncélosautók eladását illetőleg is. Hja, ha az az elv, hogy gazember nincs, mert akit eddig annak nevezhettünk, az a mai felfogás szerint csak a régi rend elleni harcosnak, s ha dutyiba dugták, hát mártírnak tekintendő, akkor ilyen váratlan fordulatokra fel kell készülniük az elvtársaknak. A jó börtöntöltelék szabadjára eresztve nem vehetett még magának annyi időt, hogy az újabb tanokat kellőképpen tanulmányozza, s azokhoz tartsa magát.

Irkutszkból igen sokan léptek meg tisztjeink közül hamis propuszokkal, melyeknek ára utóbb állítólag már 300 rubelig emelkedett, s amíg a közlekedés Európa felé rendben volt, ezek jól is jártak, de aztán sokan megrekedtek. Így jár Klinovszky barátunk is, aki rövid utazás után muszka kézbe került, de utóbb mégis sikerült neki folytatni az utat éppen úgy, mint mindazoknak, akik elég pénzzel rendelkeztek ahhoz, hogy az útjukba eső akadékoskodókat is meg tudják vesztegetni. Az új rendszer ruhaneműk s lábbelik kiosztásával akarja megmutatni, hogy le tudja pipálni a cári rezsimet, s barakkunknak ebből 10 pár kitűnő cipő, 13 nadrág és 15 blúz jut. Megkezdődnek a kiosztást megelőző torzsalkodások. Természetesen csak kevesen részesülhetnek ezekből a darabokból, s a legtöbben már előre prüszkölnek, hogy majd nekik semmi sem jut. Nem hallgatva senkire, csak lelkiismeretemre és alapos feljegyzéseimre, szétosztom a dolgokat, s jó egynéhány halálos ellenséget könyvelhetek el megint. Köztük a legorcátlanabb Schindelberger tanító úr. Egy ízben, röviddel ezelőtt már megjelent nálam, s rossz blúza helyett mást kért, akkor egy kínai köpennyel elégítettem ki, mert mást nem adhattam, s abban állapodtunk meg, hogy ő azt eladhatja s az árán blúzt vehet. Most ezt szemembe letagadja, úgyhogy kénytelen vagyok szegény emberről a legrosszabbat gondolni, s azt hiszem, nemsokára Zimayt fogja követni. Igen kellemetlen azonban, hogy csak én tudom, micsoda abszurdumot állít, az, hogy a barakkbeli társak hogy vélekednek a dologról, az igen kétséges. Szép számmal akadnak, úgy gondolom, akik a tanító úr és az én homlokegyenest ellenkező állításait szívesen ellenem magyarázzák. És akad még vagy egy tucat bajtárs, „úriember", akik a legpofátlanabb módon hazudva és svindlizve próbálkoznak egy-egy öltönydarabot szerezni, úgy hogy a gyomrom kezd remegni az undortól. Hiszen nincs még a legvégsőre szorulva senki, valahogyan csak elintéztem még eddig a ruhaügyeket, úgyhogy egészen rongyokban senki sem járt a barakkunkban.

Ismét az a szándékom támad fel, hogy az egész bizalmi tisztséget a pokol fenekébe kívánva lemondok, de a többség olyan dühös szemekkel hurrogja le Schindelbergert, hogy meggondolom a dolgot, s nagyot nyelve, a kellemetlen bajtárssal beteg ember módjára próbálok beszélni. (Ebből lett a lovagias ügyem!), Rosszindulattal s részrehajlással vádolt. Talán elbizakodottságnak tetszik idegen szemlélő előtt, de én mindig annyira jól és alaposan akartam elintézni a közös bajokat, hogy a lemondásnál mindig az az érzésem támadt, hogy maradnom kell, mert ezt így más nem fogja elintézni tudni, s maradtam. A hála mindenesetre gyéren csepegett, de erre nem is számítottam soha, az egyenes rosszakarat azonban igen szíven talált, s jó néhány rossz napom támadt, míg napirendre tudtam térni ezen az aljas támadáson.

Szegény Zimay teljesen megzavarodott, ma dr. Brüll orvos úrnak nekitámadt, hogy azonnal állítson ki neki egy cédulát, mellyel hazamehessen (nem a maga költségén). Egy érettségizett úriemberen, Horváth nevűn, aki odahaza jegyző, s aki ruhamosással igyekezett az utóbbi időkben pár kopeket szerezni, s nekem is mosott, szintén kitört az elmezavar. Talán egy kicsit mind meg vagyunk bolondulva és csak egy-egy kis lökés kell, egy-egy rossz hír, hogy egyikünk vagy másikunk elveszítse maga alatt a talajt és belezuhanjon a nagy semmibe. Van, aki ettől a rémtől remegve fut a vörösök karjaiba, ahol jobb életviszonyok, derűsebb arcok és egy tűrhetőbb holnap reménye fogadják. A holnaputánnal ezek kevésbé törődnek, az messzebb van, egyelőre a holnap a fő. Meg lehet őket érteni, az emberek lelkében folyó rettenetes küszködést ki láthatná, s ugyan ki tudna itt igazságosan ítélni! Én nem merem a bíró szerepét vállalni, talán senkinél sem. Hálát adok azonban a Gondviselésnek, hogy nekem eddig elég erőt és akaratot adott, s úgy érzem, még messze vagyok attól, hogy így összetörve hagyjam magamat az árral vinni, mint ezek a szerencsétlen bajtársak.

A még ittlevő germánok is összepakoltak és elmentek a többiek után. Talán kemény parancsra, talán a maguk megembereléséből − nem tudom. Még Koch is magára talált és velük ment, pedig akit a szoknya hoz vissza, mint őt, annak a legnehezebb az ilyen elhatározás. Jobb a szoknyát kerülni, állapítom meg ebből rideg tárgyilagossággal, s ezt az elvet érvényesíteni igazán nem is esik nehezemre. Újabban divatba jött, kivált a tiszti táborban, egy innen kétnapi járóföldre levő burját buddhista kolostorhoz tenni kirándulást. 5-6 napot szokott igénybe venni az út, s igen érdekes fényképeket láttam erről a helyről, de útitársak nem akadtak, s így nem követhettem ezt a csábító példát. Őreink nem lévén, kisebb kirándulásokat annál gyakrabban teszünk, így ma is Losoncyval a téglagyári kies völgyecskében töltöttük a délutánt. Onnét felkapaszkodtunk a szegélyező hegylánc legmagasabb csúcsára, ahova eddig nem merészkedtünk, s újabb remek kilátóhelyeket fedeztünk fel és újabb vadvirágokat, clematist, bükkönyt és más pillangósféléket, zsályákat! A sárga pipacsok s a kökörcsinek már elvirágoztak. A kis patakban arányos homokszemek csillognak a napsugárban, ráfogjuk, hogy ez arany, de lehet, hogy ez nem is ráfogás. Most sajnálom, hogy a geológiának csak a termőtalajjal szorosabb vonatkozásban levő részét ismerem. Szibéria a geológusnak egy Eldorádó, egy Paradicsom, ahol csak három-négy hegyet kell megmásznia és máris találhat valamit, s mindig újabb helyeket lelhet, ahol előtte nemcsak geológus, de talán még ember sem járt soha.

De találhat itt a szegény plenni mást is. Losoncy előttem ballag a hegytetőn. Egy német társunk jön szembe s barátságosan mond valamit. Losoncy, a sült magyar nem érti, s csak akkor kezdjük sejteni, hogy mire akarta figyelmüket felhívni, mikor lefelé tartva a száraz füves síkos lejtőn a tábor közelében a kozák istállók körül egy fekete ruhás hölgyet látunk sétálni kezében egy zöld üveggel, de ebből nem lehet inni, hanem barátságos mosollyal tudatja muszkául, hogy „A malinki 2 rubel s meg is lehet nézni!" Egy kicsit elképedünk a váratlan fordulaton, egymásra nézünk s nem értünk oroszul. A gyászos hölgy ellebeg a falu felé vivő úton, a titokzatos üveget kecsesen hordozva tovább. A plennikísértés nagy, s kevésbé tapasztalt bajtársak, akik közé egyébként vén szamarakat is lehet sorozni, sokszor nem tudnak ellenállni, csak az a szerencse sokaknál, hogy hasztalan kutatnak nadrágzsebükben a föltétlenül szükséges 2 rubel után, legföljebb mást találnak, csak pénzt nem.

Egy-egy kirándulás után mindig derültebben és bizakodóbban nézem a jövő, hisz magában az, hogy egy egész délutánra száműzve vannak a töprengések, jót tesz… Leveleimet rendületlenül írom, bár alig van remény, hogy azok eljussanak rendeltetésük helyére. A hangjuk, azt hiszem, mindig más, ahogyan a szél fúj, ahogyan a hírek jönnek indulásunk felől. Hányat írtam már abban a hitben, hogy ez az utolsó Berezovkáról, ki tudná megmondani! A tanulság: sohasem kell bízni semmi jóban. De hát reményünk se legyen már?

Szabó Gy. Géza pajtás − aki a városban az órásmesterséget állítólag elsajátította, közbevetőleg előttünk le is csepülte, mivel azt a kijelentést tette, hogy voltaképpen nincs benne semmi kunszt, mert az ember az elromlott órát egyszerűen szétszedi s petróleumba rakva az alkatrészeket, azokat megint összerakja és az óra, íme, jár − az én órámat is összeállítja. Az első ütközetünk alatt, 1914 szeptember 9-én, az első és azóta se látott hallott vad rohamban ment az tönkre a zsebemben, ahogyan a szántóföldeket végigvertem bordáimmal. Ezer darabra tört. Minden mutatója, kereke külön került elő este az ütközet után. S íme, Suba most mégis összehozta őket, úgyhogy egészen jól jár. Elnézem szeretettel a régi diákórát, kis mutatója bátran és biztosan mozog, s azt hirdeti nekem, hogy mindent, ami széttört, meg lehet reparálni, talán még egy sziklához vágódott emberéletet is. Fogok-e még valaha a régi kerékvágásban a régi renddel és pontossággal, nyugalommal dolgozni tudni? Nagyon nem tartanám a fogadást.

Szieberth Géza, az ifjú gazdatárs havi 30 rubel fizetésért szegődött el a kozákezred ún. liquidálóbizottságának egyik tagjához szakácsnak. Vasárnaponként meg szokott látogatni, és sok igen érdekes és jellemző muszka históriával deríti fel kedélyünket (az órák eltüntetése stb.) Götz elvtársról is hallok hírt, persze nem éppen jót, csak ahogyan vártam. Holmi néhány pudocska kásának nyomtalan eltüntetését keresek rajta. No de majd elsimítja ő a dolgát, még köszönetet is fognak neki szavazni, amiért eltüntette, ismerem én az én emberemet.