1918. november 15.

Lassan és fokozatosan ébred a társaság, amint a kis ablakokon át beszűrődő világosság erősödik, s az ébren lévők diskurzusa mind hangosabbá válik. Elmondjuk egymásnak az éjjel tapasztaltakat: vannak, akik állomásokról beszélnek, amelyeken kiszálltak, tapasztaltak is egyet-mást, míg a többség az igazak álmát aludta s nagy csodálkozással értesül róla, hogy valami történt az utazás közben. Nagy nyújtózkodások s ásítások között bújnak elő a bajtársak, s ha van valami maradék csájavíz, igen takarékoskodva jut belőle mosakodásra, ha nincs, úgy ezzel várni kell a legközelebbi megállóig.

Első dolgunk persze kikukkantani az ablakon vagy az ajtórésen, hogy milyen vidéken járunk. Ma megint hegyek közé jutottunk, s nem lehetünk már messze Mandzsúria keleti határától, melyen túl ismét orosz területre lépünk át. A sínek mellett néhány vadonatúj amerikai kocsi hever összetörve, ékesen beszélve a vasúti közlekedés errefelé is ázsiai állapotáról. A vidék lakottabbnak tetszik, de persze csak szibériai értelemben. Egy muszka paraszt lóval nyomtat egy helyen. A gabonaföldeken itt is látni a barázdákat, errefelé is töltögetéssel művelik a gabonát. Egy ritka növésű csererdő barna lombozata hazai képekre emlékeztet. A fák között a tisztásokon dús fű elszáradt szőnyege, itt-ott egy kevés hó, szénaboglyák. A kis patak, mely a sínek mentén velünk együtt fut, félig van csak jég alatt, sötétlő vize ki-kibukkan a jégcsipkézett takaró alól.

Pogranicsnaja. Mint a neve is jelzi, itt a határ. Mandzsúria a hátunk mögött van. Dombos táj, jobbára legelő és szántóföldek, erdő kevesebb. Az állomás egy dombhát lábánál van, de maga az állomásépület fenn a tetőn. Egy szerpentinszerű sétautakon kell oda felsétálni. Ez a kis kapaszkodó parkosítva van, nyáron igen szép lehet, ha ügyes kertésze van a vasútnak.

Sorakozót rendel el Moravek. Nagy örömmel látjuk viszont az előttünk járó berezovkai transzportot. Kivált nekem van nagy örömöm, mikor a kórházbeliek között az én kedves Szász pajtásomat felfedezem. Lám, lám milyen nehéz szívvel váltam el tőle, és a sors őt is a mi utunkra rendelte! Geréb László van még velük a nekem szimpatikus emberek közül, a derék riporter, akinek tehetségénél csak a szerénysége nagyobb. Jólesik pár jó embert látnom, ha nem is hosszú időre, mert előttünk fognak továbbindulni rövidesen. (Tőlük hallunk többet a köztünk már régóta keringő hírről, mely nekik is tudomásukra jutott, hogy a muszkák ismét ki akarnak vagonírozni bennünket.) Mivel az ő rendeltetési helyük, a vlagyivosztoki kikötő melletti sziget tömve van mindenféle náció katonáival, távirati kéréssel fordultak a parancsnoksághoz, azzal, hogy őket továbbítsák hazafelé. Tőlük hallunk bővebben a köztünk szállingózó rossz hírekről. Elszoruló szívvel kell tudomásul vennünk, hogy Ausztria és Németország összeomlottak, kapituláltunk, s a föltételek olyan súlyosak, hogy nyögni fogják azokat még az unokáink is. Fiume elveszett. Délszláv állam létesült a szerbek és horvátok egyesülésével. A szerbek magyar földre léptek.

Innen a messzeségből még csak elképzelni sem lehet ezekből a kurtára szabott hírekből, hogy mi lehet odahaza. Ha arra gondolok, hogy az itt látott forradalmi komiszságok odahaza is megismétlődnek és a legalja népség, a legalávalóbb elemek kerülnek ott is hatalomra, elkeseredettségem csak nő. Hisz az enyéim teljesen védelem nélkül állnak ebben a tülekedésben, magukra hagyva, támasz nélkül. Mit találunk odahaza, ha az utunk rövidesen arra vezet? Romokat, pusztulást, felfordulást? Koldusnak megyünk haza vagy mártírnak? Azért megyünk, hogy ott folytassuk a nyomorgást, a küszködést? Hej, de másként képzeltük, de a sors gondoskodott róla, hogy az örömünk ne legyen maradéktalan, ha hazaérünk! Lesznek, akiknek nem is érdemes hazaigyekezni, mert vajon hazájuk lesz-e az a föld, amit hazájuknak hagytak el?

Feldúlt otthonok, vér, aljasság, éhség, nyomorúság sötét képei lebegnek a bajtársak előtt, s az arcok aggódó kifejezése nagyon nehezen akar eltűnni, akárhogyan is vigasztaljuk magunkat s egymást azzal, hogy nálunk nem fordulhatnak elő olyan rémségek, mint Oroszországban. A mi népünknek nincs oka arra, hogy ilyen veszett módon törjön egymás életére. Bízzunk a Magyarok Istenében! Talán elvonulnak baj nélkül ezek a felhők is a magyar égről és lesz néhány csöndesebb és boldogabb esztendőnk is kárpótlásul ezek helyett az elmúlt átkozott évek helyett. Annyi nehéz napot láttunk s annyi válságos helyzeten vergődtünk már át, hogy a bizodalmunk nem hagy el. De hogy ezeket a rémképeket teljesen törölni tudnánk a képzeletünkből, sajnos erre nem vagyunk képesek. Minden bajtárs lelkében ott marad ezeknek a híreknek sajgó nyoma, hogy minden óránkban emlékeztessen bajainkra, hogy nehéz álmokat okozzon és üres perceinket töprengésekkel töltse meg. Boldogok a fiatalok, akiknek ezek a gondok hamar a hátuk mögött vannak, akiknek van valakijük odahaza, kiben bízhatnak, akiknek mindig az a jelszavuk, hogy még ráérünk kétségbeesni. Az idősebb bajtársak nehezebben tudnak erőt venni magukon.

Jó, hogy egy darabig itt állunk, s a városka látnivalói feledtetik némileg a gondokat. Pogranicsnaja (később 1929-ben a szovjet-kínai harcok egyik központja) határváros, és a kereskedelme elég élénknek látszik. Itt is van kínai negyed. Bolt mellett bolt, sürgés-forgás, lárma, utcai árusok és gramofonok ordítása. Por és piszok töltik be itt a levegőt. Szeles nap van, s a hepehupás utcákra kétoldalt kirakodott árusok portékáit porral hordja be a szél. Búrmogyoró, alma, szárított hal, tüskés vízi gesztenye és másfajta gesztenye nem éppen étvágygerjesztők. Leveles dohányt is árulnak odébb, meg répát, salátát, cukrot, süteményt, de minden szürke a portól.

A szél igen hideg, barátságtalan idő jár, s az itteni szokás szerint az utcán mesterségüket a földön guggolva űző iparosok nem éppen irigylésre méltó helyzetben vannak. A suszterek a hidegtől meggémberedett kékülő ujjakkal szorítják a talpalókalapácsot, és csepegő orral, szipogva dolgoznak. Piszkosak, mint a disznók. Gyér bajuszukon az utca pora sárrá vegyül a náthával, hajadonfővel lévén a hajuk is tele lesz porral, s ezek a félállatok beletörődnek ebbe a helyzetbe, birkatürelemmel viselik sorsukat, mely európai embernek rettenetes büntetés lenne. Az utca csupa kis lebujjal tele, melyek annyira bizalmatlan kinézésűek, hogy csak sokadmagammal lenne bátorságom belépni azokba. Valami különös és szokatlan komorság lengedez ezek körül a rókalyukak körül. Helyi divatnak látszik, hogy a korcsmák egy ablakszemének helyén a gramofon tölcsérét dugják ki a szabadba, s őrülten rikoltozó kínai nótákkal harsogják tele a szűk utcákat, jobbról és balról, elölről és hátulról a megsüketülésig, mert a fő a konkurencia túlordítása. Szegény Edison, ha ezt hallaná, visszacsinálná az egész gramofonipart.

Az oroszok házai s utcái derűsek és barátságosak, az üzletek között európai kényelemmel és tisztasággal berendezetteket is találunk. Néhány egészen modern, manzárdtetős és ízléssel tervezett kertes, parkos villa hirdeti, hogy Európát látott ember igyekezett ide is elhozni valamit a távoli kultúrából. Szép nagy helyiséggel rendelkező és ami a fő és ritka tiszta cukrászdát fedezünk fel, itt aztán a plennisereg hamarosan tiszta munkát csinál, negyedóra alatt mindent feleszünk, akár a sáskák. Egész estig nincs indulás, sőt az éjjelt is itt töltjük. Az örökös vonatrázás után roppant üdítő egy ilyen csöndes éjszaka, amikor teljesen zavartalanul adhatjuk át magunkat az álomnak. Csak ne lennének azok a csúf álmok oly gyakoriak!