1918. október 18.

Hajnali fél négy órakor sötétben kelünk és teljes gőzzel fogunk neki a csomagolásnak. Hogy jókedvvel, azt már kevésbé mondhatnám. A jövő bizonytalansága sehogyan sem tetszik se nekem, se a fiúknak sem. Akármilyen sok nyomorúságon mentünk is át Berezovkán, mégis megvolt itt mindig a tisztességes födél a fejünk felett, a kórházi ápolás, orvosaink nagy száma, rendezett postaszolgálat, az önkéntesi tábor kultúremberhez, már amennyire itt beszélni lehet róla, méltó életmódja, hozzáillő társasága, iskola, könyvtár és zene, újság, sport. Mindez nagy részben itt marad, csak a könyvtár s a maródiszoba jön állítólag velünk, mert ezeket a hátunkra nem vehetjük.

A magunk legszükségesebb holmijait visszük, sőt még azzal sem tudunk megbirkózni sokan, köztük jómagam is olyan burzsuj lettem, hogy mint a csiga a maga házát, én nemcsak ezt, de még a berendezést sem bírom el a hátamon. Úgy jártam, mint a léghajós, aki a zuhanó ballonból értékes tárgyakat kénytelen kihajigálni. Hol egyik dolgomat teszem félre azzal, hogy ezt itt hagyom, hol a másikat s veszem vissza az elsőt. Nehéz a választás. Kedves könyveimtől semmi áron sem válok meg, hiszen talán a lelki egyensúlyomat fogják megőrizni valamelyik nyomorult táborban, ahol nem lesz más szellemi szórakozásom. Súlyos kis paksamétára növekedett hazai leveleket és levelezőlapokat a megtartandókhoz tettem. Élelmiszertől megválni, megint csak nagy-nagy rizikó lett volna. Gyömöszölöm hát a ládámat és a hátizsákomat, azonfelül néhány kis hazai bádoggal megerősített ládikómat. Végre minden együtt van. Az ágyam s a fali polcom kerülnek még fel a kocsira, Hack bajtárs és mások dolgai mellé. A székeket oldalt akasztjuk fel. Nem olyan egyszerű a dolog, kétszer is át kell raknunk újra az egészet, míg végre sikerül mindent felpakolni, de olyan magas is a kordé, hogy tanácsosnak látszik mellette járni és megtámogatni, ha veszedelmesebben billen valamelyik oldalra.

Leszereltük a barakk villanyvezetékét is mert ez a mi tulajdonunk volt. A többiek már el is indultak gyalogosan a tábor felé. Szabó Elemér és Braun társaságában egy jó furkóval, magam a főnyeremény gyanánt nyert remekbe faragott szőlőindás botommal felszerelve megindulunk egy kis nekifohászkodás után, kocsink két oldalán a már messze járó csapat nyomában. Elgondolkozva baktatunk. Nem így képzeltük soha a Berezovkáról való távozást. Az irány se helyes. Mi mindig nyugat felé sóvárogtunk, most pedig még tovább keletnek van szabva az irány.

Kocsink végigdübörög a hosszú fahídon, a Selenga felé futó táborszéli patakocska itt már tekintélyes mélységű szakadéka fölött elhagyjuk a tábor területét. Nem kis meghatottsággal fordulok vissza. Isten veled, Berezovka! Négy gyönyörű esztendőm fekszik futóhomokod alá temetve, feltámaszthatatlanul, néhány jó barát és néhány ezer jó bajtárs csontjai mellett. Mennyi mérhetetlen lelki kín és testi gyötrődés emléke köt ide! Nem rivalgó örömmel távozom, mint ahogyan ezt mindig is képzeltem, hanem fájó érzéssel. Az a négy eltemetett esztendő ezer emlékével integet utánam, a szívembe markol, fojtogat, és olyan nehézzé teszi a mostani lépéseket. Ostorozom magam! Tovább! Isten veletek, cimborák, tovább, tovább! Az út hazámba visszavisz, tovább, ahogy mondja az ősrégi diáknóta, mely most a fülemben cseng. Tovább, tovább ott a fenyves völgykatlan fakeresztjei alatt, ti már nem lesztek filiszterek, nem, soha. Néma, nyugodt és sápadt orcátokon nem a filiszterek arcvonásait viselitek. Előre hát, fel a fejjel! Hátranézni nem szabad, mert gyengék leszünk.

Előttünk a kis falu, minden házában üzlet. A szélső ház esik csak utunkba az ide torkolló utca sarkán. Egyet gondolunk egyszerre, s már előkerülnek a zsebekből a kopekek. Nagyon megéheztünk a korai felkelés és az üres csájareggeli óta, itt pedig kolbászt árulnak. Veszünk vagy félarasznyit mindhárman, és a kapott 4 font kenyerünk mellé ebből az „úri" falatból harapva jobb kedvvel ballagunk tovább. Friss az idő, de gyalogláshoz éppen a legjobb. Borzas pejkónk szapora lépésekkel viszik a betyárbútort napkeletnek. Billeg a kocsi, hol jobbról, hol balról kell nekidőlnünk az oldalának, hogy a kritikus pontokon átsegítsük.

Bal oldalt több emelet magasságú homokpart szakad le meredeken, a vén Selenga nyaldosta itt valamikor a hegy lábát vagy ezer esztendővel ezelőtt. Jobbról a dércsípett, élettelen legelőkön s vizenyős, zsombékos ligeteken túl lentebb a kacskaringózó folyó sűrű, fűzbokor prémmel szegezett partok közt csillog. Minden dombhátról minden kanyarulat után más-más kép. Őszi egyhangúság, szürkeség, kifakult színfoltok, mégis gyönyörködve szemlélem őket. Nagy élmény ez a tábor mindig egyforma, az unalomig ismert képei után. Ott, mint ha mindig csak egyetlen ablakon lett volna szabad a világba bámulnunk, mást sem láthattunk, mint a Selenga délnek nyíló völgyét.

A bal oldali meredek part helyébe most hegyoldal kerül. Kopár, szikladarabokkal beszórt, gyér és éles füvű megbarnult pástja lefut ide az útig, s innen tovább a folyam berkei felé. Egészen fent, ahol a hegy éle a szürke kék égboltra rajzol szeszélyes vonalat, fenyveserdő zöldje komorlik. László pajtás koporsója nyomában jártam utoljára ezt az utat, azóta sok minden megváltozott a táj arculatán, minden megvénül, megbarnult, megszürkült. Nem győzök betelni vele. Úgy megbámulok egy-egy bokrot, egy érdekesebb facsoportot, még a száraz perjefűnek egy-egy csomóját is, ahogyan csak az esztendők óta ilyen látványoktól elszokott szem betelni alig tudó tekintetével ezeket a képeket falni lehet. Ha pálmákat találnék, az út mentén, tán azokat sem nézném meg jobban.

A pejkó nekiszegezett szüggyel szorgalmasan dolgozik, jól ki kell lépnünk mellette. A lihegéstől csaknem egészen elszokott tüdőnk mély kortyokban élvezi a friss levegőt. Már előttünk tarkállanak Udinszk tetői, a hagymafejű muszka templomtornyok. A városon át hosszan húzódik az út. Megállni nincs időnk, nincs is itt semmi elintéznivalónk. Ballagunk hát tovább, senkivel sem törődve míg a túlsó oldalon megint kijutunk a homokos csapásra, erre a „vad" útra, melyet nem gondoz az ördög sem, s mely kedve szerint kanyarog legelőkön, erdőkön át, udvariasan kitérve a makacsabb fáknak s sziklatömböknek. A táborban az erdők közt fekszik, s így csak akkor vesszük észre, mikor közvetlen közelébe érünk, s a fenyőtörzsek mögött feltűnik egy épület teteje, egy hosszú palánk, a kapu. Igen vegyes érzelmekkel kanyarodunk be rajta.

Az első benyomás nem kellemes. Tágas térség, pár itt felejtett fenyővel. A már ismert katonai stílusban épült kisebb földszintes téglaépület, és egy sorban vagy hat nagy hodályszerű hatalmas barakk. Tudjuk már a leírásból, hogy ez utóbbiak várnak bennünket. Ezek vagy raktárak, vagy szénapajták lehettek a cárizmus idején. Magasak, mint egy pesti bérpalota és nekem máris elegem van belőlük. Jól kitanultuk, hogy a meleg mindig felfelé törekszik, no, hát itt aligha tudunk utána mászni a plafon alá, mint Berezovkán. Egy sor nagyobbfajta istállóablaknak megfelelő ablaksor húzódik végig a földtől vagy 2 méternyi magasságban, így azokon kinézni belülről nem lehet.

Valami igen furcsa a bejárat. Benyitva teljes sötétség fogad, s csak egy forduló után kerül az ember kissé világosabb helyre, az előbb említett magasan fekvő ablaksor alá, a barakk hosszoldala mentén szűk járás vezet a közbe, goromba vaskályhák, melyeknek hosszú fekete kürtői felszaladnak valahova a mennyezet felé. Óriási füst, por, zaj, bűz, pufogás, kalapálás, lárma, hangok és emberek kavargó tömege, úgyhogy ilyen látványhoz szokott szemünk is bámulva tágul ki, s meghökkenve értjük meg, hogy a fiúk most építik a priccseket, de úgy, hogy ez a kép a Lipótmezőt juttatja az emberek eszébe. Ajtók csapódnak, káromkodások, ordítás, huzat, a füst a szemet marja, a ledobott deszkák nyomán porfelhők szállnak fel. Az emberek máris piszkosak, porosak, mint a disznók, elkeseredetten dolgoznak, mind siet, ideges és mindet egy gondolat hajtja: mielőbb átesni ezen a gyalázatos tortúrán, hiszen a földön nem hálhatunk, ha estig el nem készülünk.

Sok lett volna ugyebár azt kívánnunk az orosztól, hogy pár nappal előbb iderendelt volna közülünk bajtársakat a priccsek nyugodt munkával történő elkészítéséhez. Most szokás szerint lóhalálában kell menni a dolognak, de semmi sincs kéznél, ami ehhez kellene. Az emberek egymáson és a deszkahalmokon bukdácsolnak keresztül a nagy hodály óriási gyomrában, mely egyetlen termet képez, úgyhogy a másik végén perspektivikus kisebbedésükben az emberboly összefolyik a szem előtt. Az ablakréseken bevágódó fénynyalábokban, porfelhők és kavargó füst keveréke csillog, sápadt, komor, verejtékes arcok villannak fel és tűnnek el ismét a félhomályban. Galíciaiak és a piszoktól ragadó rongyokba burkolt törökök keveredtek közénk, no, jól néz ki a mi rendes tiszta önkéntesi századunk! 80 emberre zsugorodtunk s összesen állítólag 150-en vagyunk. Teljes a fejetlenség, senki sem tud semmiről, nincs, aki rendet tegyen s intézkedni tudjon, sem orosz sem Moravek sehol ebben a zsivajban. Ha valakit kérdezni akar az ember, az nem ér rá megállni, vagy nem hallja a zajtól a kérdést, legjobb esetben a vállát vonja. Senki sem tud semmit.

Ki kell mennem a fejemet kiszellőztetni s a dobhártyámat kissé megpihentetni, kissé túl váratlanul jött minden. Míg kifelé tapogatózom, kutyaugatás és rikácsoló baromfiak lármája kísér, már azt kell hinnem, hogy elment az eszem, vagy egy deszka eshetett a fejemre s hallucinálok, de a szabadban a bajtársak megnyugtatnak, hogy csak a török bajtársak háziállatait hallottam, akiket ők az általuk eddig lakott barakkban jó hazai szokás szerint a szó szoros értelmében háziállatok gyanánt a priccsek alatt tartottak. Estig valahogyan rendbe jövünk, a priccsek állnak, sőt még a villanyvilágítás is szuperál, s egy a barakk közepéről lelógó ívlámpa vakító fényénél végre meglátjuk, hogy hol is lakunk voltaképpen.

Az emeleten foglaltunk helyet legtöbben, mert komisz hideg van az alsóbb régiókban. A kályhák nem akarnak szuperálni, bár szorgalmasan tömjük őket, de a meleg elillan a templomi magasságok sötétjében. Annál jobban ontják azonban a füstöt. Oly praktikus szerkezetűek, hogy minden alkalommal, ha megrakjuk őket, a tetejükön nyíló ajtókból két méter magas lángnyelvek vágódnak fel a barakknak éppen ott alacsonyabb mennyezete felé (kétoldalt hajószerű alacsonyabb mennyezetű részből s a középső dongás hodályszerű magasabb részből állt a barakk), s a vele szálló szikratömeg a fabarakkban istenkísértésnek látszik, de hát másként nem megy a dolog.

Heringmódra szorongva férünk csak el a priccseken, s az ismerősök se tudtak egymás mellé kerülni, összevissza keveredtünk, mindenféle eddig sohase látott ember közé. Örülni kell az embernek, ha a szomszédját egy kis diskurzus után intelligens embernek fedezi fel. A túlsó priccsen, de a bejárat felé s szerencsére tőlem elég tisztességes távolban a naptól és piszoktól barnított turcsik trónolnak törökösen guggoló helyzetben. Fejem zúg, szememet egészen könnyesre csípte már a füst. Mit tehet az ember? Rettenetesen nyomott állapotban nyújtózom el a szalmazsákomon, azzal az érzéssel, hogy legjobb lenne soha fel nem ébredni.