1918. október 19.

Az alvás csak ment volna, mert a szokatlan gyalogtúra hozzásegített, de a kályhák kialvása után gyorsan lehűlt a barakk, s azok esti korom- és füstfelhői révén fekete orrlyukakkal, vörösre csípett szemhéjakkal, köhögve, sápadtan és gyűrött arccal ébred mindenki. Piszkosak az arcok és főleg a kezek, melyek egy nap alatt jó cserepesekké is váltak. Keserves ébredés! Idegenül nézünk szét. Így ébredhet a megtört igásló. Új nap vár ránk új nyomorúságokkal. Sehogy sem tudunk magunkra találni. A nagy felfordulás szépen kiépített s óramű pontosságával dolgozó szervezetünket szétzilálta, a funkcionáriusok egy része elhullott mellőlünk, s akik megmaradtak, azokról se tudja senki, hol keresse őket, meg se találjuk egymást, meg időnk sincs a nagy rumliban semmire, mindenkinek dolgozni kell, a maga fészkét rendbe hozni. Olyan a seregünk, mint egy szétrúgott hangyaboly, vége a rendnek, a régi beosztásoknak, a munkamegosztásnak.

Nagyon lassan jövünk rendbe. A Monopolt igyekszünk üzembe helyezni, s a legsürgősebbet, a szamovárokat felállítani. Ez ma meg is történik, de az az érzésem hogy soha nem tudunk a régi kerékvágásba jönni. Megindult a lavina, a muszka most már nem hagy békén bennünket. El lehetünk készülve, hogy bármely percben kiránt közülünk ismét egy csomó embert, s hiába dolgozunk. Kiprotezsáltunk ugyan egy kicsiny alacsony barakkot az önkéntesek seregének, de ebben a mi 75. barakkunk csak szétosztva tud elhelyezkedni, s ez a teljes szétbomlást jelenti. Három kisszobákban szorongva lehet majd csak elférni, de így is jobb lesz ez a lakás, mint a füstös, bűzös, huzatos óriásbarakk. Most persze ennek a rendbehozatala újabb feladat, valamint elölről kell kezdeni a tegnapi rámolást. Ha legalább tudnánk, hogy itt maradhatunk egy ideig! Azonban igen kétséges a dolog.

Ha újabb embereket kér a muszka, most már biztosan számíthatok arra, hogy jómagam is sorra kerülök. Tudom, hogy Losonczy az én kijelölésemmel, ameddig csak teheti, várni fog, mert így akarja revanzsálni azt, hogy a Kultukra induló vörös transzportból annak idején kimentettem, de a fiatalabbak már csaknem mind elfogytak, idősebb és beteg emberek vannak már csak itt, s bizalmi állásom is jóformán megszűnt. Pedig érzem, hogy ragaszkodnom kell a táborhoz, amennyire csak tudok, mert állandóan azt rebesgetik, hogy innen is továbbmegyünk keletnek, az óceán felé, mely előttem mindig egy lépést jelentett a hazafelé vezető úton.

Töröm a fejem, hogy mihez tartsam magam, mert semmi kedvem sincs most munkába menni, amikor indulóban vagyunk tovább. Ezzel a lelkiállapotommal magyarázható, hogy mikor azt hirdetik a barakkban, hogy ide, a táborba asztalost keresnek, határozott hangon bediktálom a nevemet. Nem csodálkoznak ezen, tudják, hogy mindenki minden mesterséget vállalhat Szibériában. A célom csak az, hogy ezen a címen itt maradhassak és a vezényeltek listájára kerüljek, tehát ne vehessenek sorra, ha innen elszállítandó más munkásokat keresnek. Szívesen dolgoztam a közért, de most a saját bőröm érdekében kell cselekednem.

A tábor igen unalmasan fest. Gyengén lejtő homokos terepen szétszórva állnak kisebb téglabarakkok, ezek újabbak, de ezekbe mi nem kerülhetünk, tiszti lakások voltak, kerítések s fenyőfasorok jelzik a kultúra próbálkozásait. Kilátás semerre sincs, mert erdő, ritkás fenyves zárja el mindenfelé a tábort. Egy mélyebb szakadék, régi vízmosás az egyetlen változatosság az egyhangúságban, a jövendő önkéntesi barakkunk egy régebbi épület mellett fekszik. Keskeny vágányú mezei vasút sínjei vannak lefektetve a nagyobb téren át, hogy mi célt szolgál itt, nem tudom. Pár új istállóépület is fekszik lejjebb. A tiszti barakkokat a japánok foglalták le, körülöttük a homoksárga uniformisos kis emberkék raja sürgölődik állandóan. Velük is felvesszük a barátkozás fonalát, s előkerülnek a hátizsákokból a még eladható árucikkek, megindulnak az üzletkötések és a cserebere.