1918. október 2.

Amióta a japánok megérkeztek, állandóan hurcolkodás folyik, hol itt, hol ott. A felső tiszti tábor kőbarakkjaiból kettőt, a táborbeli fabarakkok közül pedig néhányat átvettek, s ha abban foglyok voltak véletlenül, természetesen takarodniuk kellett a kis sárgák elől. Hogy a szerencsétlen régi lakókra ez a hirtelen felmondás milyen kellemetességeket rejt magában, azt csak mi tudjuk.

Minden barakkot valahogyan már berendeztünk a télre, az ablakokat beragasztottuk, az üvegtáblákat is valahogyan pótoltuk, mindenki kikeresett magának egy aránylag melegebb zugot, s most amikor a fagyok már jelentkeztek, ebből az otthonos vackából kipiszkálni a szerencsétlen plennit, egy hideg, fűtetlen barakkba irányítani, annak napokig tartó kitisztítását a nyakába sózni: egy kis istencsapás. Vörös orral, meggémberedett kezekkel söpörni, súrolni, meszelni, üveget lopni, ablakokat ragasztani annyit jelent, mint minden második embert jó náthával ellátni.

Magam is költözködöm, de szerencsére nem messze, csak a szomszédos kisszobába, ahol Szabó Elemér, a Monopol vezetője, Rosenfeld Vilmos, annak ellenőre, Reich Artur, a barakkpostás laknak. A parancsnoki szoba ugyanis néhány nap óta bolondokházához hasonlít, dolgozni ott nem lehet. Folyton jönnek és mennek az emberek, folyton új beosztásokat kell elintézni, mintha csak mozgósítás folyna. Messze a hegyek lejtőin, a ritkás fenyők között már fehérlik az első hó.