1918. október 26.

Eddig legalább kéményseprők nem voltunk a fogságban, ittlétünk óta azonban ezt a mesterséget is ki kellett tanulnunk. Az alacsony kályhákhoz csatlakozó irgalmatlan hosszú vaskürtők a szorgalmas fűtés és a gyantás fenyőhasábok miatt oly gyakran eltömődnek, hogy minduntalan pucolnunk kell őket. Szerszám persze nincs hozzá. Ezekre a szép percekre is vissza fogok majd gondolni egyszer némi sóhajokkal.

Délután szélcsendes, napos az idő. Néhány pajtást elcsalok sétára. Szomorú egy erdő ez, futóhomok és száraz tűlevelek avarán reszket a sápadt napsugár. Igen ritkán álló fenyők, hepehupás buckás terep. Valami út megy itt, de a kerékcsapást befolyta a homok, csak a fák hiánya mutatja az irányt. Egy fahíd visz át a folyón. Uda. Éppen olyan jó magyar hangzású a neve, akár a Szelenga, Angara, Bajkál, Ugra, Góbi. A kozákfaluig megyünk, azután megint visszafelé ballagunk.

Szélcsendes enyhe időnk van. A nap hanyatlóban, hosszú árnyékokat vetnek a fenyők a buckák tetejére, a gödrökben már sötét van, odafönt az égen hűs tüzek égnek. És mi ballagunk vissza az ólba, mint jó házi barmok. Nem tudunk megélni a szabadságban, olyan furcsán áll itt a világ. Miért is szokott le az ember a legelésről, most a száraz füvön elindulhatnánk valamerre délnek, a Góbi felé húzódó völgyek fenekén. Szökni nem volna nagy mesterség, hisz a kutya se törődik velünk, csak éhen nem veszni, ez volna kunszt. Most már várjuk meg a végét, így okoskodunk. Hiszen talán még sincs már olyan messze. Az immár biztosnak látszik, hogy november elején indulunk innen keletre. Bozzaytól érkezik ide egy levél, mely szerint ez már el van döntve.

Persze a plenniképzelet szárnyakat ad e hírnek, és hamarosan a következő variációjával találkozom. Ruszki Osztrovra megyünk, de itt csak karanténban leszünk, s onnan rövidesen Amerikába kerülünk, ahol az Amerikai Keresztény Ifjak Szövetsége vesz át bennünket. A további tejben-vajban való fürdés mindenkinek saját fantáziájára van bízva. Mások jobban tudják, hogy Ruszki Osztrovról Japánba fogunk kerülni. Itt már ölelő karral várnak bennünket a gésák. Való igaz ugyan, hogy a köztünk levő invalidusoknak már réges-régen odahaza kellene lenniük, s a 1914-beli foglyoknak szintén, de azért ilyen szép hírnek mégsem tudunk már olyan könnyen bedőlni. Belefásultunk mi már mindenbe. A sors úgy tesz velünk, mint a haldoklóval, addig sanyargat, amíg a halál immár megváltásnak és nem rémítőnek tűnik fel előttünk.

Csak egy csöndes sóhajjal s kézlegyintéssel vesszük tudomásul, hogy Tisza István a parlamentünk előtt beismerte a háború elvesztését. A németek visszavonulnak. Minden vérontás hasztalan volt. Rettenetes egy gondolat! Mi lesz most? Ki tudhatja azt innen. Legjobb, ha kiverjük fejünkből az egészet. Valamit csinálni kell, valami szórakozást keresni. Jó, hogy a kis japánok itt vannak, s mindig készek egy-egy üzletre. Cigaretta, karamella, cvibak, rizs, cukor, keksz az, amit adni tudnak a mi európai gyáripari cikkeink ellenében.