1918. október 27.
2018. október 27. 18:00
Délután jön egy cudar hír. Az a 200 ember, akiket kiválasztottak közülünk, visszamegy nyugatnak, sőt még más 200 fő is szükséges, ugyancsak munkára. Ez a hír mindenkit szíven üt. Most, az indulás küszöbén rángatnak vissza bennünket. Hát még mit kell megélnünk! Fenékig kell innunk a keserű poharat. Én csak egyet érzek magamban, egy hirtelen elhatározást: nem megyek! Nem megyek, akárhogyan is lesz. Irtózom a visszaúttól Szibéria felé. Talán még többet mondhatok, félek tőle, akárcsak a vesztemet sejteném. Nem megyek, és nem megyek, nem fogok menni. Megszököm, akármilyen úton-módon, ha a sors engem is oda sorol.
Losonczyt sajnálom a hóhérmunkáért, amit végeznie kell. Kijelöl közülünk még öt fiút, akiket még a legerőteljesebbeknek tart, köztük a két Ressl fivért. Kimaradtam, de nem sok jót sejtek, a muszka előbb-utóbb megint új kívánságokkal fog jönni. A tegnapi lap szerint ezeket a bajtársakat gyűjtőtáborokba fogják vinni, és ott a front részére fognak dolgozni különböző gyárakban. Higgye, aki akarja.
Tauchnitz kiadású angol regényeimet, mint poggyászom egy meglehetősen súlyos részét, a japánok között akarom elsütni. E réven sikerül összeköttetésbe jutnom Hosoya Hisoi kapitánnyal, aki az angolt meglehetősen töri, s nagyon szívesen elbeszélget velem. Valamennyi regényemet megveszi, azonban valamennyit magyarul kell dedikálnom. Mindegyik címlapjára rájegyzem hát „Hosoya Hisoi kapitánynak, a Werchneudinsk Parki tábor japán csapatai vitéz parancsnokának szíves megemlékezésül H. F." Ezt a szöveget azután lefordíttatja egy osztrák fiúval, aki folyékonyan beszéli az angolt, s aki már előttünk itt tartózkodott a táborban, s akit igen derék, sneidig és szimpatikus, igazi úri gyereknek volt alkalmam itt megismerni, s szemmel látható örömmel teszi félre holmijai közé. A derék kapitány különben megvásárolta tőlünk a Berezovkáról elhozott villanyvezetéket is, s felkér, hogy másféle európai dolgokat is kerítsek neki.
