1918. szeptember 25.

Reggel az első erős dér köszönt. Az éjjelek már faggyal járnak. A Selenga fölött idelátszó távoli hegyeken a zöld fenyőerdők sötét színét megtarkították már a nyírfák sárguló lombjai, a szigeteken a nyárfák és más lombos cserjék sárga-piros színei lassan elnyomják a zöldet. Melankolikus a hangulat.

Délután a 300 munkára küldött bajtársat bevagonírozzák. 3 óra körül azonban újból lecsap, az Isten nyila, parancs jön, hogy a kimaradt hét emberünk helyett mégis adnunk kell másik hetet, mert a pótmunkásokról szóló kitalálás mese volt. A fiúk egy nagy része azonban már nincs itthon, a felső tiszti táborban folyó futballmérkőzésre mentek. A barakkparancsnok tépi a haját. Nem éppen kívánnék a helyében lenni, még nézni is rossz ezt a folytonos hercehurcát, melynek sohasem látszik vége lenni. Ismét pár ember nevét kell előhúzni a sapkából, de ezek ahelyett, hogy csomagolnának, kereket oldanak, mire a többiek is jónak látják a meglépést, és a barakk csakhamar üres. Aki maradna is, az is kénytelen most már elpályázni, mert ha a muszka a hét emberért küld, biztos, hogy azt fogja vinni, akit éppen fülön csíphet. Jómagam ennek okáért szintén a távozás hímes mezejére lépek, szegény Losoncyt egyedül hagyván nagy kétségbeesésében…

Szép őszi napunk van, kicsalja az embereket s battaillonunkból egész tömeg vonul fel a főúton a tiszti tábori pályához. A játék izgalmai talán feledtetik kissé a muszka okozta izgalmakat. Igen sokan azonban nem mernek a pályára lépni, és csak nagyon tisztes távolból, a környező hegyek bokor borította lejtőiről, madártávlatból kibicelik végig a két félidőt. Igazuk van, a plenni sohasem lehet elég óvatos. Magam ugyan a pályán keresek helyet, de annak egy olyan oldalán, ahonnan a tábor irányából fenyegető muszka támadás esetén gyorsan és észrevétlenül lehet elillanni a mögöttem levő patak mély és sűrű, bokros vízmosásában fel a száműzöttek majorjai felé s onnan az erdőbe.

A visszavonulás irányát így meghatározván átadom magam a játék élvezetének. Vannak, akiknek itt jut tudomására, hogy az újabban kihúzottak közé kerültek, mondanom sem kell, hogy nem sietnek haza, inkább fel a hegyoldal irányában. Később hallottuk, hogy eközben barakkunkban két orosz tiszt káromkodva kutatott a hiányzó emberek után, szidva szegény Losonczyt, mint a bokrot, hogy miért nem kerít nekik a föld alól is embereket. Csak néhány invalidus és más címen felmentett van otthon. Az egyik orosz tiszt tehetetlen dühében ezekre ront, és dr. Klemann osztrák bajtársunknak olyat vág botjával a vállára, hogy a bot szilánkká szakad, de szegény doktornak a vállperce is csaknem kettétörik. Tatay és Bertók, két derék magyar társunk, akik az újabb sorsolásnál a fekete golyót kapták, s a folytonos izgalmak helyett most beletörődve sorsukba nem kapálóznak a Sors rendelése ellen, szó nélkül összecsomagolnak és mennek, még elbúcsúzni se tudtunk tőlük, mire mi hazakerültünk, már nem találtuk itt őket. Vonatjuk azonban még este is itt áll, még mindig kell néhány ember, azt várja.

A praporcsik parancsnok úr azt a szíves üzenetet küldi fel hozzánk, hogy ha rövidesen minden rendben nem lesz, feljön és egypárat lelő közülünk. Jelenleg úgy áll az ügy, hogy barakkunknak okvetlenül még két embert kell állítani, de máris újabb komplikációk merülnek fel, mert eközben azok, akik délután sorsoltattak ki, ismét orvosi igazolványokkal jönnek. Losonczy annyira sarokba van szorítva, hogy végül ezeket az igazolványokat nem fogadja már el, mert így sohasem tudná a hiányzókat, dögrováson vagyunk, s mind felmentést érdemelnénk. Az utolsó kisorsolt emberünk, Schwarz Jakab hiányzik még csak, de most íme, ő lép be az irodába. Losonczy fellélegzik. „Igaz hogy engem is kisorsoltak?" – kérdi ijedt arccal szegény ember. „De mennyire igaz!" – feleli Losoncy, s biztatja, hogy rohanjon, ha nagyobb bajtól menekülni akar.

Még tíz perc hiányzik csak abból az időből, amit a muszka legvégső terminusnak kitűzött s így a szerencsétlen bajtársnak alig van annyi ideje, hogy nagy kapkodva cókmókját összeszidja és zilált pénzügyeit sebtében valahogyan rendezze, már rohanni is kell a sötét éjjelen át, le az állomásra. Így forog velünk a szerencse kereke, nincs pillanat, miben elkészülve ne kellene lennünk a legvégsőre. Egy jó darabig még zsibong a társaság, a mai izgalmas nap nem álmosítja el az embereket, aztán lassan elcsitul a zaj, aludni térünk, de a felkorbácsolt idegek nehezen pihennek el. Alig tudok pár órát aludni. Azt hittem, úgy éreztem, hogy nem érintett mélyen a mai zűrzavar, és íme, az éjszakám oda van. Vagy egy óra múlva visszatér verejtékes képpel Schwarz Jakab. Mire leért, a létszám végre betelt. Mégiscsak szerencsés ember, de aludni ma ő sem fog.