1918. szeptember 29.

Vasárnap. A Monopol pékséggel próbálkozik, mert lisztet tudunk szerezni. Most folynak az első sütések, és gratulálnunk kell Szabóéknak a kitűnő kenyérhez. Próbálkozunk mindennel, de ha valami sikerül is, el kell készülnünk rá, hogy rövidesen valami rendelet megbuktatja vállalkozásunkat. A kávéház ügyét Komarov elé vittük, aki Jakovlevet leszidja, amiért rá nem tartozó dolgokba üti az orrát, s a kávéházat engedélyezi, de csakis azzal a kikötéssel, hogy az a köz céljait szolgálja.

Szép őszi idők járnak, a hideg egy kissé elvonult. Délután futballmérkőzést nézek végig, utána pár bajtárssal lesétálok az állomáshoz. Éppen jókor. Egy órával ezelőtt érkezett meg az első japán vonat, amit már tegnap vártunk. A teherkocsik körül sárgászöld uniformisba bújtatott apró, zömök katonák sürgölődnek, zsákokat és gyékényfonatokba varrt holmikat raknak ki, egész hegyet építve az anyagokból. Tovább kétkerekű kocsikon viszik a zsákokat, melyeket apró lovak húznak, de nem az ismert zömök szibériai lovacskák ezek, hosszú medveformájú szőrzettel, hanem vékony, csaknem őzlábú filigrán jószágok, felhúzott agárhassal, vékony deszkanyakkal, száraz fejecskékkel. Igen sok hibás lábú, szűk mellű, igen nyeszlett darab van köztük, de némelyikben az arab vér nyomai jól szembeötlenek. Egy százkilós k.u.k. őrnagy alatt azonban biztosan kettétörne a derekuk.

A kordék hosszú vonala a főúton indul felfelé, s a mi egykori 101. rotánk barakkja fölött állapodik meg, ott foglalnak le egy barakkot. A lovak részére valószínűleg a battaillonunk határát képező patakon túli istállókat szemelték ki mert azokat vizsgálgatják meg alaposan. Rögtön le is vonják a fiúk a következtetést: ennek az lesz a vége, hogy bennünket innen kiröpítenek, mert az istállók közvetlen közelében lévén bataillonunk, biztosan a mi barakkjainkat is igénybe veszik. A felső tiszti táborban is ki kell üríteni tisztjeinknek 3 kőbarakkot, oda a japán tisztek költöznek. (Talán életükben se laktak soha téglaépületben.)