1956 – dr. Radó György emlékezete

Dr. Radó György nevét az utókor tisztelgő emlékezéseként vette fel előbb a honvédkórház, majd a honvéd egészségügyi központ, a honvédség mai egészségügyi intézményei, ahol a minap 1956 forradalmára és szabadságharcára emlékeztek.
Azt akkor talán kevesen tudják, hogy 1956-ban mi is történt a kórház falai között. Annak viszont híre volt, hogy Radó professzor szakmájának, hivatásának elismert művelője, az érgyógyászat és a bőrgyógyászat nemzetközi elismeréssel övezett neves képviselője.

A közleményíró így fogalmaz: a Magyar Angiológiai Társaság és a Magyar Dermatológiai Társaság vezetőségi tagjának 22 közleménye jelent meg magyar és német kiadványokban. Munkássága elismeréseként tagja lett a német és a francia Phlebológiai Társaságnak.

S, hogy kissé visszalapozzunk történetében: a kiváló orvos 1918-ban született Debrecenben. Iskoláit – így az orvosi egyetemet is – a cívisvárosban végezte. 1942-ben behívták katonának, majd munkaszolgálatosként a keleti frontra került. 1944 szeptemberében sikerült megszöknie és eljutnia Budapestre, ahol az antifasiszta ellenállásba bekapcsolódva, illegalitásban élt. 1945 után előbb a hajdúböszörményi, majd a budafoki bőr- és nemibeteg-gondozóban, később az OKI venerológiai osztályán dolgozott orvosként. 1946-ban szerzett szakorvosi képesítést bőrgyógyászatból. 1949 februárjában hivatásos katonaorvosként, tiszti rendfokozatban lépett a hadseregbe. Különböző minisztériumi beosztások után 1953 júniusában lett a Központi Honvédkórház parancsnoka.

Mígnem elérkezett 1956 októbere. El a sortüzek, el a fegyveres harcok ideje. A kórház ezredes parancsnoka a forradalom egész ideje alatt szervezte és irányította a hozzájuk özönlő nagyszámú sérült ellátását. Egy nyilatkozatában mondta: „Az orvosi eskü és – mondhatnám – a tízparancsolat elveinek végig megfeleltünk." Nem tett különbséget sebesült és sebesült között, egyaránt mentett ávóst, felkelőt, szovjet kiskatonát. S amikor kórházra kitűzték a forradalom zászlaját, Radó Györgyöt megválasztották a forradalmi bizottság elnökének.

November 4. után igyekezett minél több üldözött felkelőnek menedéket nyújtani, kapcsolatot tartott Király Bélával, Maléter Pállal. Megakadályozta, hogy a sebesült felkelők az ÁVÓ kezébe kerüljenek, gondoskodott politikai helyettese biztonságáról is.

Álljon most itt egy rövid – a Magyar Nemzet hasábjain megjelent – interjútöredék.

„– Bulitársaival?

– Kevesen ismerik ezt a fogalmat. A bulitárs nem más, mint ügytárs, akivel egy ügyben ítéltek el bennünket. Tehát ott ismerkedtem meg többek között Szabó Lajossal, Forgács Ferivel, Nagy Jóskával és Mécs Imrével. Én a Központi Honvéd Kórházat képviseltem, Mécs Imre a Műegyetemet. Elindult a szervezkedés, amelynek célja az volt, hogy propagandaanyagokkal ismertessük a forradalom valódi céljait, és ha kell, újra felvegyük a harcot. A röpcédulákat én írtam, és a kórház stencilgépén sokszorosítottuk. Amit tettünk, nem volt veszélytelen, mert a párttitkár – bár még nem bújt ki a szobájából – mellett volt a stencilgép. Ezeket a röpcédulákat azután Szabó Lajosék, a munkásfiatalok vitték el s terjesztették, a terjesztésbe később én is bekapcsolódtam. De nem csak ez volt a feladatunk, mert közben mentenünk kellett azokat a forradalmárokat, akikre kötél várt.

– Ez is egyfajta életmentés volt?

– Igen. Ugyanis az történt, hogy ÁVH-sok, karhatalmisták járták a kórházakat és nézték a kórlapokat. Keresték azokat, akiket lőtt sebbel ápoltak. Ezt a Honvéd Kórházban nem tudták megtenni, mert a kórház parancsnoksága nem engedte, és Radó professzor még a hivatalos paranccsal razziázni készülő ávéhásokat is félrevezette. Ezzel több forradalmárt megmentett.

– Benne volt a szervezkedésben kórházparancsnok is?

– Benne. El is ítélték tizenkét évre. De a legjelentősebb tettünk az volt, amikor engem küldtek el különböző kórházakba, hogy a lőtt sebbel fekvő felkelőket szállítsam be a honvédkórházba. Nem volt egyszerű a feladatom, mert be kellett bizonyítanom, hogy nem én vagyok az ÁVH-s. A munkánk kisebb része volt az egészségügyi mentés, mert Iván László – Radó György tudtával – összeszedte azokat a prominens személyiségeket, akikre súlyos ítélet várhatott. Ezeket én vittem ki mentőautóval, nyílt paranccsal a nyugati határszélhez, többek között a győri kórházba, ahonnan a menekülteket Nyugatra szöktették. Zsúfolásig volt a mentőkocsi, álcázni kellett a szállítást, hordágyakra is fektettünk embereket, bekötött fejjel, lábbal, karral. Amikor a szovjetek megszállták Győrt, akkor Komáromba vittem a transzportot. Úgy tudom, ebben a szállítmányban – Iván László szerint – ott voltak Pongrátz Gergelyék is.
"

Nos, „mindez" elég volt ahhoz, hogy dr. Radó György később a megtorlás egyik áldozata legyen. 1957. január 2-án felfüggesztették állásából, május 21-én letartóztatták. Bár ezt megelőzően többen kérték, hogy meneküljön nyugatra, ő azonban itthon maradt. Lelkiismerete tiszta volt, el sem tudta képzelni, hogy valami baja történhet. Hazaárulással, szovjet katonák meggyilkolásával, államellenes szervezkedéssel vádolták. Ezen állítások abszurditását részben éppen a vele kapcsolatba került szovjet tisztek igazolták. Így elkerülte a kötelet, és 12 éves börtönítélettel „megúszta"! Büntetésének legnagyobb részét börtönorvosként Vácott töltötte. E hírhedt börtönben a szabadulásba vetett remény, az elkeseredettség hatására éhségsztrájk bontakozott ki. A következmény: kíméletlen megtorlása volt, amiről azt mondta: a forradalom tüzének utolsó fellobbanásait is eltaposták, ha kellett, a lelkekben, ha kellett, a testekben.

Dr. Radó György a rendszerváltást követően kapta meg az őt megillető vezérőrnagyi kinevezést. A kései utókor, a honvéd egészségügy mai képviselői vallják: egyénisége példaként állhat minden időben az orvos tisztek előtt. A jelen és a jövő nemzedéke méltán tiszteleg a kórház volt parancsnokának emléke előtt.

(Forrás: Magyar Nemzet online, Magyar Hírlap online, és hm. gov.hu)