A doni áttörésre emlékeztek Kaposváron

A Hősök templománál rendezett megemlékezésen Agg József főesperes celebrált szentmisét, majd Markovics Milán Mór főhadnagy, tábori lelkész emlékezett meg az elesett katonákról. A templomból kivonulva a megemlékezők előtt Hunyadkürti György színész szavalatát követően Pásztor István nyugállományú ezredes, a Noszlopy Nyugállományú Klub elnöke vette át a szót, mint a megemlékezés narrátora és elszavalta Vajay Tibor Doniakra emlékezünk című versét.

Az összegyűlt megemlékezők előtt dr. Heintz Tamás, országgyűlési képviselő mondott beszédet, amelyben Lukács Géza főhadnagy, a kaposvári 6. Honvéd Gyalogezred tisztjének naplójából idézett.

Az 1943. január 13-án indult szovjet offenzívában és az azt követő visszavonulásban több tízezer magyar katona halt hősi halált, közülük hat-hétezer volt somogyi. A somogyi katonák a Don partján, Liszki falu határában építették ki állásaikat, itt érte őket a szovjet erők harckocsi támadása.

A végzetes január 13-i napot követően visszavonulásukat a németek meg akarták akadályozni, így a túlélők csak később, április végén térhettek haza Kaposvárra.

A Doni tragédia a magyar nemzet történetének egyik legsajnálatosabb, legsötétebb fejezete. Pásztor István nyugállományú ezredes úgy fogalmazott: kegyeletre van szükség és arra, hogy unokáinkkal, gyermekeinkkel együtt emlékezzünk elhunyt fiainkra, apáinkra a temetőkben.

A megemlékezés végén önkormányzatok, rendvédelmi szervek, társadalmi és civil szervezetek és a pártok képviselői helyezték el a kegyelet koszorúit a Mártírok és hősök emlékművénél a templom előtt. A MH 64. Boconádi Szabó József Logisztikai Ezred nevében Bárdos Antal mérnök ezredes, parancsnok és Szikszai László mérnök alezredes, a helyőrségtámogató parancsnokság parancsnoka koszorúzott.

Részlet Lukács Géza főhadnagy naplójából:

„Osztrogozszk. A városban a németek meg akarják akadályozni a visszavonulásunkat. Egyedüli rendezett század a miénk. Este már felgyújtják a raktárakat. (…) Este kilenc órakor kapjuk a visszavonulási parancsot."

„1943. január 17 – reggel. Egész éjjel menetelünk, oldalunkban mindenütt harcok folynak. Sietnünk kell, nehogy utunkat elvágják. Borzalmas a hideg, állandóan mínusz 40-42 fok. A kimerültségtől és az éhségtől kifáradt emberek közül sokan az út mellett fagynak meg."

„1943. január 26 – Tudonye. Minden nap 25-30 kilométert menetelünk a hideg, orosz télben. Sokszor térdig érő hóban, hófúvásban. Orosz házakhoz szállásolunk. Megtelünk tetűvel. Fehérnemű csak az van, ami rajtam van. Ellátásunk rossz. Van nap, 24-e, hogy csak egy darab kenyeret kaptunk. A lakosság szegény, csak krumplit tud adni."

„1943. február 11 – Oljanovka. Folytatjuk menetünket hátra. Az emberek fáradtak és betegek. Hihetetlen lelkierővel menetelnek fagyott lábakkal, betegen, mert nyugatra, hazafelé megyünk."

„1943. március 28 – Orucs. A Don mentén elesett hősök emlékének áldozunk. Az ünnepélyen jelen van Jány vezérezredes. Puszta Sándor pap-költő, leányfalusi plébános mond ünnepi beszédet. Érzem, hogy kivételesen nagy szellem és kivételes szónok mondja el súlyos mondanivalóját. A szavak mégis súly nélkül lepattognak rólam, nem jutnak el az értelemig és semmiféle benyomással nincsenek rám. Szünet nélkül csak az otthon iránti vágy él bennem, s egy ritmust ver vérkeringésem: menjünk haza!"