A hadügyminiszterektől a honvédelmi miniszterekig

Az első magyar honvédelmi tárcát, amelyet a Magyar Királyság külső támadás elleni védelmének szervezéséére és irányítására hoztak létre, 1848. április 7-én szervezték meg. Batthyány Lajos gróf, az első miniszterelnök és Deák Ferenc, az igazságügyminisztere vezette ideiglenesen a tárcát, majd a rövid átmeneti időszak után, április 14-től ideiglenes, majd május 23-tól véglegesített hadügyminiszterként Mészáros Lázár töltötte be a tisztséget. Az intézmény megalakulása és a pozíció létrejötte óta eltelt százhetvenöt évben mintegy hetven államférfi és katonaember váltotta egymást a különböző elnevezésekkel illetett pozícióban. A mindenkori honvédelmi miniszter elsődleges feladata Magyarország honvédelmi képességének folyamatos biztosítása, a Magyar Honvédség (MH) fejlesztése.

A honvédelmi tárca megalakulása

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc előtt a Magyar Királyság katonai helyzete sajátosan alakult a dunai Habsburg-uralomban. „A Habsburg Birodalomban 1848 előtt a Magyar Királyság nem rendelkezett hadügyi önállósággal, csupán annyi joga volt, hogy az országgyűlés megszavazza az uralkodó által kért újoncmennyiséget, valamint a hadiadót, így a hadsereg ügyeiben a bécsi Haditanács volt illetékes. Az 1848. évi áprilisi törvények e kérdéskörben is változást hoztak, hiszen megalakult az első felelős magyar kormány, amelynek hadügyi tárcáját a nagy műveltségű Mészáros Lázár huszárezredes kapta” – tudtuk meg Babucs Zoltán hadtörténésztől. A szakember felidézte: „a császári-királyi hadsereg magyar kiegészítésű alakulatainak zöme külországban állomásozott, és elvben a nálunk »tanyázó« császári katonaságot gróf Batthyány Lajos alá rendelték, ám nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenünk uszított nemzetiségekkel szemben önálló haderőre lesz szükség. Mészáros hadügyér a honvédsereg megszervezésével szerzett elévülhetetlen érdemeket, miközben megpróbálta az idegenben lévő magyar csapattesteket hazahozatni, hogy azokkal felváltsa az itt lévő idegen katonaságot. A kiváló szervező a csatatéren nem tartozott Mars hadisten kegyeltjei közé, szemben utódaival, Görgei Artúr és Aulich Lajos honvédtábornokokkal. Természetesen Batthyány és Kossuth nevét is meg kell említenünk, akik hatalmas erőfeszítéseket tettek a honvédelem ügyének előremozdításáért.”

Prof. dr. Hermann Róbert történész arról beszélt, hogy az 1848. évi III. törvénycikk nem tartalmazta az egyes szakminisztériumok konkrét feladatleírását, pusztán egy általános megfogalmazást arról, hogy az uralkodó a továbbiakban a magyar minisztérium (a kormány) révén fogja gyakorolni a végrehajtó hatalmat azokban az ügyekben, amelyek korábban a Magyar Királyi Helytartótanácshoz, Kamarához, illetve Kancelláriához tartoztak, vagy amelyeknek ahhoz kellett volna tartozniuk. „A Honvédelmi Minisztérium jog- és hatáskörei, feladatai ez utóbbi kategóriába tartoztak, tudniillik 1848 előtt a hadsereg ügyeit uralkodói felségjognak tekintették. Arról nem is beszélve, hogy az Osztrák Császárságnak volt egy központi hadügyi irányító szervezete, az Udvari Haditanács, amely 1848 márciusa után is a birodalom egészét tekintve gyakorolta a hatás- és jogkörét, s az ennek örökébe lépő Császári-Királyi Hadügyminisztérium is így tett” – részletezte. Mindez annyit tesz, hogy a magyar kormánynak először ki kellett harcolnia e hatás- és jogkörök megosztását, ami praktikusan azt jelentette, hogy 1848 májusától a Honvédelmi Minisztérium szabadon rendelkezhessen a Magyarországon, illetve júniustól kezdve az Erdélyben állomásozó császári-királyi katonaság és katonai szervezetek fölött. „Ez 1848 nyarától kiterjedt a nemzetőrség és a honvédség harctéri alkalmazására, majd az év végétől a magyar hadsereg valamennyi alkotóelemének irányítására, ellátására” – tette hozzá.

Az első önálló kormánynak két katonaviselt tagja volt: Batthyány miniszterelnök és Széchenyi István pénzügyminiszter. „Miután Széchenyi konfliktuskerülő típus volt, Batthyány viszont tárcaszinten foglalkozott a nemzetőrség szervezésével és irányításával (ami ugyan rendfenntartó, rendvédelmi szervezet volt, de voltak katonai feladatai), adódott a következtetés, hogy ő vigye a honvédelmi ügyeket is. Egyébiránt a minisztérium adminisztratív irányítását 1848. április 24. és május 15. között Franz Ottinger császári-királyi vezérőrnagy, budai dandárparancsnok vitte” – árulta el prof. dr. Hermann, aki azt is felidézte, hogy Batthyány hadügyminiszteri pozícióra javasolt választottja, Mészáros Lázár csak május második felében tért haza az itáliai hadszíntérről, addig valakinek helyettesítenie kellett.

A szabadságharc hadügyminiszterei

A hadügyminisztérium feladata kezdetben a polgári és katonai hatóságok közötti kapcsolattartásra korlátozódott. „Ezt korábban a helytartótanács tartományi biztossági osztálya intézte. Batthyány április 30-án terjesztette fel István nádornak az első hivatali kinevezéseket. Deák Ferenc igazságügyminiszter, Batthyány távollétében miniszterelnök- és hadügyminiszter-helyettes május 1-én körrendeletben tudatta a hatóságokkal a hadügyminisztérium feladatkörét” – közölte prof. dr. Hermann. „Az ellátandó feladatok ilyenek voltak: a katonaság elhelyezése, élelmezése, előfogatokkal való ellátása, a katonaság mozgatása, hadikészletek gyártása és gyűjtése, fegyelmi és házassági ügyek intézése, egészségügyi ellátás, újoncozás, katonai intézmények (elsődlegesen laktanyák, lovardák) felállítása. A minisztérium hatáskörét néhány nap múlva egy belügyminiszteri értesítés így írta körül: »Sorkatonaság. Az országos biztosi hivatal. Fegyvertárak. Várak és erősségek. Ludoviceum (vagyis a katonai felsőoktatás – a szerző)«”.

Mészáros – immáron hadügyminiszterként – készítette el az ország védelmére szükséges katonai erő kiállításáról szóló törvényjavaslatot. 1848 nyarán Baja országgyűlési képviselője lett, augusztus végétől a déli hadszíntér kritikus történései miatt egy hónapon keresztül a délvidéki magyar hadsereg főparancsnokaként tevékenykedett, így Jellasics szeptember 11-ei támadásakor nem volt miniszteri hivatalában. Nem sokkal később, miután sikertelenül ostromolta a szerb felkelőket, visszatért Budára. Ő volt a Batthyány-kormány egyetlen minisztere, aki nem mondott le, hadügyminiszterként lett a megalakuló Országos Honvédelmi Bizottmány tagja. Decemberben átvette a felső-magyarországi hadtest parancsnokságát, de ezúttal sem bizonyult sikeres vezénylő tábornoknak. 1849. január 4-én a kassai ütközetben vereséget szenvedett, öt nappal később felmentették hadtestparancsnoki beosztásából, de a függetlenségi nyilatkozat kiadásáig hadügyminiszterként tevékenykedett. Ettől kezdve május 6-áig ideiglenes tárcavezetőként szolgált, majd július 1-jén Kossuth Lajos – a felmentett Görgei Artúr helyére – főparancsnokká nevezte ki.

Görgei mindössze két hónapig állt a tárca élén, őt Aulich Lajos váltotta, aki a történészszakma egybehangzó véleménye szerint alkalmas volt a poszt betöltésére, képességei kibontakoztatására azonban nem jutott elegendő ideje. Amikor elvállalta a tárcavezetői posztot, a független kormány székhelye már Szegeden volt, ahol egyszerre kellett a hadügyminisztérium munkájának újraindításával és a város környékén összpontosított alakulatok ellátásával-elhelyezésével foglalkoznia. Aulich még részt vett az időközben Aradra települt kormány utolsó, 1849. augusztus 10-ei ülésén, majd másnap lemondott a hadügyminiszterségről. A következő tizennyolc évben a Magyar Királyságnak nem volt honvédelmi minisztere.

Az Osztrák-Magyar Monarchia honvédelmi miniszterei

Ausztria és Magyarország a kiegyezéssel megalakuló államszövetsége, az Osztrák-Magyar Monarchia első miniszterelnöke és honvédelmi minisztere gróf Andrássy Gyula lett, aki 1867. február 17-től 1871. november 14-ig látta el tisztségét. Két utódja, gróf Lónyay Menyhért és Szlávy József szintén egyszerre töltötte be a Magyar Királyság kormányfői és honvédelmi miniszteri pozícióját.

„A kiegyezés révén az Osztrák-Magyar Monarchia magyar fele újból szuverén állam lett, de a külügy-, a hadügy- és a pénzügy közös minisztériumok felügyelete alatt maradt. A hadsereg kérdéskörében komoly viták alakultak ki, ugyanis I. Ferenc József ragaszkodott a nemzetek feletti és a birodalom oszthatatlanságát szimbolizáló császári-királyi hadsereg egységéhez. Kossuth huszárezredese, gróf Andrássy Gyula, a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök és honvédelmi miniszter személyes érdeme volt a Magyar Királyi Honvédség létrejötte” – tudtuk meg Babucs Zoltántól, aki azt is felidézte, hogy Andrássy még az uralkodót is meggyőzte arról, hogy Magyarország nem kíván elszakadni Ausztriától, csupán állam- és közjogi méltóságának megfelelő módon szeretne önálló hadsereget létrehozni. „Ebből adódóan 1868 végén szentesítették a véderőről, a honvédségről és a népfelkelésről szóló törvénycikkeket, amelyek értelmében a Monarchia hadserege hármas tagolásra oszlott: az első vonalat a császári-királyi (1889-től császári és királyi) hadsereg, a másodikat a Magyar Királyi Honvédség és a honvédség ellensúlyozására létrehozott Lajtán túli, német vezényletű Landwehr, míg a harmadikat a népfelkelés képezte” – részletezte a hadtörténész.

„A közös hadsereg a közös hadügyminisztérium, az új honvédség a honvédelmi miniszter alárendeltségi körébe tartozott. A békeidők során a közös hadsereggel szemben a magyar kormányok törekedtek a honvédség erősítésére és a Honvédelmi Minisztérium szerepének növelésére, így a véderőtörvény tízévente való megújítása hatalmas vitákat és nem egy alkalommal belpolitikai válságot váltott ki” – tette hozzá. A Magyarságkutató Intézet vezető kutatója szerint „az új honvédség csupán gyalogságból és lovasságból állt, báró Hazai Samu vezérezredes honvédelmi minisztersége idején, 1913-ban kezdődhetett meg a honvéd tüzérség szervezése, továbbá a honvédség korszerűsítése. A Nagy Háború során báró Szurmay Sándor gyalogsági tábornok erőfeszítései révén a másodvonalbelinek számító honvédséget sikerült a közös hadsereg szintjére fejleszteni.”

Babucs Zoltán nem csak a „boldog békeidők” tárcavezetőinek érdemét, hanem negatív példát is megosztott portálunkkal. „Az 1918-as összeomláskor Linder Béla tüzér törzskari ezredes hadügyminiszterként járt el, ezzel is jelezve, hogy nem csak a honvéd, hanem a magyar kiegészítésű közös alakulatok hozzá tartoznak, parancsba adta, hogy a magyar csapattestek fegyver, lőszer, szerelvény nélkül térjenek haza a frontokról. A pacifizmus jegyében kürtölte világgá: »Nem kell hadsereg többé! Soha többé nem akarok katonát látni!« Pár hét leforgása alatt 1,2 millió hazatérő magyar katona kezéből csavarták ki a fegyvert, amivel történelmi bűnt követett el a kormányzat: határozott kísérletet sem tett a szentistváni határok megvédésére.”

Miniszterek háborúban, háború alatt és után

A honvédelmi tárca vezetése egyetlen másik korszakéhoz sem fogható módon változott az első és a második világháború lezárása között eltelt huszonhét évben. Az I. Magyar Köztársaság alatt Csernyák Imre honvédelmi biztosként, Linder Béla, Bartha Albert, Festetics Sándor, Böhm Vilmos hadügyminiszterként vezette a „kormányügyosztályt”. A Tanácsköztársaság alatt a minisztériumok helyett népbiztosságok működtek, a minisztereknek megfelelő tisztségviselőket népbiztosok látták el. Pogány József lemondása után Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József és Szántó Béla töltötte be a hadügyi népbiztosi feladatkört.

Az ellenforradalmi kormányok idején csak rövid ideig szolgált egy-egy hadügyminiszter: Horthy Miklós, a későbbi kormányzó például alig másfél évig volt hadügyminiszter. A nevével fémjelzett korszakban tizenketten töltötték be a pozíciót.

„A trianoni békediktátum a honvédséget is súlyosan érintette. A honvédelmi tárca igyekezett kibúvókat találni a katonai korlátozások alól, így indulhatott meg a ’20-as évek második felétől a rejtett hadseregfejlesztés, amelynek célja volt a honvédség felkészítése a tervezett revíziós hadműveletekre. Megemlíthetjük Gömbös Gyula szolgálaton kívüli gyalogsági tábornok vagy Rőder Vilmos gyalogsági tábornok nevét, akinek tevékeny szerepe volt a honvédség minőségi és mennyiségi fejlesztését szolgáló győri program kidolgozásában. Bartha Károly táborszernagy minisztersége idején történt az 1939. évi honvédelmi törvény elfogadása, az országgyarapítás időszaka, valamint Magyarország bekapcsolódása a Szovjetunió elleni hadműveletekbe. Nagybaczoni Nagy Vilmos szolgálaton kívüli vezérezredes sokat tett a honvédség harckészségének fokozásáért, és ő volt az, aki igyekezett enyhíteni a munkaszolgálatosok nehéz sorsát” – ezt már a világháborúk alatt hivatalt viselő miniszterek kapcsán említette Babucs Zoltán, aki arról is beszélt, hogy a Magyar Királyi Honvédségnek mintegy húsz év lemaradást kellett pótolnia, és bár a hadseregfejlesztés és a hadiipar felfuttatása komoly eredményeket ért el, a második háború alatt a magyar hadsereg megközelítette, de nem érte el a nagyhatalmi felek haditechnikai színvonalát.

Az 1945 utáni miniszterek sorában Maléter Pál vezérőrnagy az egyik legismertebb, aki az 1956-os forradalom alatt, november 3-tól 4-ig töltötte be a tisztséget; másfél évvel később akárcsak kormányának vezetőjét, Nagy Imrét, őt is kivégezték. A kommunista pártfunkcionárius Czinege Lajos hadseregtábornok 1960-ban foglalta el a tisztséget a Kádár-kormányban, amelyet huszonnégy évig megtartott. A Magyar Néphadsereg a vezetése alatt érte el fejlettségének legmagasabb fokát.

„Én a magam részéről jelentős honvédelmi tárcavezetőnek tartom Mészáros Lázárt, a honvédség újjászervezését kiharcoló Andrássy Gyula grófot, a dualizmus korában Szende Bélát, Fejérváry Gézát, Hazai Samut és Szurmay Sándort. A huszadik századi miniszterek szakmai kvalitásainak megítéléséhez hiányoznak az ismereteim, de például Rőder Vilmost, nagybaczoni Nagy Vilmost vagy Csatay Lajost jó szakembernek tartom” – ezt már prof. dr. Hermann felelte portálunk kérdésére. Mint mondta, 1945–1990 között a honvédelmi miniszterek gúzsba kötve táncoltak, ezért nehéz érdemi véleményt alkotni róluk; az 1990 utáni miniszterek értékeléséhez még nem rendelkezünk történelmi távlattal.