A húsvéti szent három nap

A húsvéti szent három nap – latinul: Sacrum Triduum Paschale – a Magyar Katolikus Lexikon szerint az egész liturgikus év csúcspontja. Eredetileg Jézus Krisztus feltámadását, azaz a húsvétvasárnapot megelőző három nap: nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat. Jelenleg a nagyböjt és a nagyhét utolsó három napját nevezik szent három napnak.

A Katolikus Tábori Püspökség honlapján található leírás szerint nagycsütörtök délelőtt az olajszentelési szentmise vezet be a húsvéti szent három nap ünneplésébe. Ekkor a székesegyházban a püspök együtt misézik a papjaival, akik megújítják a papszentelésükkor tett ígéreteiket. E szentmise alatt a püspök megszenteli a keresztelendők és a betegek olaját, csakúgy, mint a keresztség, bérmálás és egyházi rend kiszolgáltatásakor, valamint a templomszenteléskor használatos krizmát.

Nagycsütörtök este az Oltáriszentség alapítására emlékezik az egyház. A régiek az Úr vacsorája (Caena Domini) napjának is nevezték, de az V. században előfordult a Kehely születésnapja (Natale calicis) megnevezés is. Az esti szentmisében az angyali ének, a Gloria (Dicsőség a magasságban Istennek) éneklésekor még egyszer megszólalnak a harangok, a templom csengői és az orgona, majd valamennyi elnémul egészen a húsvéti (föltámadási) vigília mise Gloriájáig. A harang és csengő helyett ilyenkor kereplő szól a gyász és a szomorúság jeleként. A harang – mely a hithirdetést is szimbolizálja - elnémulása itt az apostolokra emlékeztet, akik Krisztus kínszenvedése alatt félelmükben elnémultak. A szentmise olvasmánya fölidézi az egyiptomi kivonulás éjszakáját, amikor az angyal megkímélte az izraeliták házait, mert a leölt bárány vérével megjelölték az ajtófélfáikat. A húsvéti lakoma áldozati báránya Krisztus előképe: saját testét adja értünk, vére pedig megszabadít a bűntől, az örök haláltól. A szentmise evangéliumában azt halljuk, hogy a Mester hogyan mosta meg a tanítványai lábát. A székesegyházakban, de más templomokban is – egy középkori, szerzetesi gyakorlat mintájára - e szertartással kapcsolatban történik a lábmosás szertartása (Manadatum), amikor a püspök vagy a pap megmossa az arra kiválasztott tizenkét pap vagy hívő lábát.

A keresztény hagyomány szerint nagycsütörtök az utolsó vacsora napja, amikor Jézus a Gecsemáné-kertben búcsút vett tanítványaitól és felkészült az áldozatra.

Nagypéntek - az evangéliumi hagyomány szerint - Krisztus szenvedésének, halálának és temetésének napja, a liturgiában a húsvéti szent három nap második napja, melynek az idők folyamán számos elnevezése volt: készületi, a szent és nagy készületi nap. A szláv nyelvekben és a magyarban nagypéntek, angol nyelvterületen hosszú péntek, jó péntek. A latin egyházban a hivatalos neve: Feria sexta in passione et morte Domini, Az Úr kínszenvedésének és halálának péntekje.

Nagypénteken Jézus kereszthalálának vagy temetésének órájában (3-kor vagy 6-kor) kezdődik az úgynevezett csonka mise. A katolikus néphagyományban nagypéntek a mély gyász és a szigorú böjt napja. Régebben hozzátartozott a hallgatás, a csönd, melyben a tűz is kialszik, a tükröt fekete kendővel takarják le, az órát megállítják, illetve nem húzzák föl; úgy jártak-keltek, mint akiknek halottjuk van a háznál.

Nagyszombat Jézus sírban nyugvásának ideje, a húsvéti szent három nap utolsó napja, úgynevezett aliturgikus nap, amikor az egyház nem tart eucharisztikus istentiszteletet. Ősi hagyománya szerint az egyház a megváltás történeti eseményeire emlékezve a nagyszombatot böjtben és gyászban tölti, csöndes imádságos virrasztással és lelki készülődéssel a föltámadásra.

Húsvét vigíliája a húsvéti szent három nap végpontja, amikor az egyház azt ünnepli, hogy győzött a világosság a sötétség, az irgalom a bűn, az élet pedig a halál fölött. Ez a győzelem a kereszten született, a kereszthalál és a föltámadás egymásba fonódik az ünneplésben. Az ősegyházban ekkor volt a keresztelés éjszakája, amikor a megkereszteltek lelkileg meghalnak a bűnnek és új, kegyelmi életre támadnak Krisztussal, Krisztus által és Krisztusban.

Történetét tekintve már a 4. században szerepelt a szertartában a fényünnepség, az olvasmányok, a keresztelés és a szentmise. A fényünnepségnél a fényköszöntő rítus az ókori lámpagyújtás ősi szertartásából fejlődött. A tűzszentelés a frankoknál már a 8. században szokásban állt. A húsvéti gyertya (földíszített nagyméretű gyertya) és dicséretének ősi szertartását a gall liturgia bővítette. Az olvasmányok minden vigília velejárói voltak kezdettől fogva. A keresztség szentségének kiszolgáltatása már az ősegyház gyakorlatában is szerepelt. Az ünnepség koronája a szentmise volt. A 4. században az egész éjszakát kitöltötte a húsvét ünneplése, annyira, hogy vasárnap nem is volt külön liturgia. Ezután fokozatosan mind jobban szombat estére, majd délutánra, illetve délelőttre került át, s a végén a misét megelőző szertartásokat már a kora reggeli órákban tartották. 1951-ben Róma megengedte, hogy a püspöki székhelyeken az éjjeli órákban lehessen megtartani, 1955-ben pedig elrendelte, hogy mindenütt az éjszakai órákban ünnepeljék Jézus föltámadását. Ma előírás, hogy a vigília egész szertartását húsvétvasárnapra virradó éjszaka kell végezni.