A jó, a rossz és még sokan mások

Nem túl közismert tény, de nem is titok, hogy Akira Kuroszava 1954-es klasszikusa, A hét szamuráj ötlete nem csak úgy kipattant a rendező fejéből. A japán zseni rajongott az amerikai film egyik legklasszikusabb nyúlványáért, a westernért. John Ford kimeríthetetlen kincsesbánya volt az inspiráció területén, a western rendezőpápája ontotta magából a vadnyugati történeteket, Kuroszava pedig kedvet kapott egy hamisítatlan amerikai sztori átgondolásához. Így született meg a feudális Japánba helyezett legenda a hét szamurájról, akik élelemért cserébe védik meg egy falu lakosságát a szabadon garázdálkodó banditáktól.

Kuroszava munkáját viszont John Sturges rendező bámulta mohó tekintettel, arra gondolva, milyen jó kis westernt lehetne készíteni a japán mesterműből. A gondolatot tett követte, 1960-ban be is mutatták A hét mesterlövészt, olyan színészekkel, mint Yul Brynner, Eli Wallach, Steve McQueen, James Coburn és Charles Bronson – utóbbinak ezzel a mozival állt betonkemény pályára karrierje. A film három folytatást ért meg, az utósztorik azonban meg sem közelítették az eredeti hangulatát és varázsát.

A 2010-es évek közepén aztán Antoine Fuqua rendező nyelt egy nagyott, és remake-et csinált a remake-ből. Nem kis dologra vállalkozott, a western műfaja lassan leáldozóban van az álomgyárban, bár a kilencvenes és a kétezres években született néhány kiemelkedő darab, a szó aranykori értelmében vett western már nem nagyon került mozikba. Fuqua ilyen szempontból biztonságra játszott: A hét mesterlövész a hatvanas éveknek olyan alapvetése volt, amit az új generációk is rendre felfedeznek maguknak. Időtállósága így egyszerre lehetett garancia a sikerre és a bukásra egyaránt.

A hét mesterlövész eredetije éppen azért volt szokatlan és formabontó, mert nem a tipikus hősmítoszra építkezett. Nem hősöket láttunk, inkább antihősöket, akik annyira emberiek és esendők tudtak lenni, amennyit csak elbírt a filmvászon. Kedvelhető figurák voltak, akik félretéve saját ezernyi bajukat úgy döntenek, segítenek azoknak, akik még náluk is nagyobb bajban vannak. A mesés történet természetesen nem zárulhat teljes happy enddel, a napnyugtában elkocogó hősök képe teljesen értelmét veszti egy olyan drámában, ahol az embert ábrázolják a szupersztár helyett.

Fuqua még tovább ment elődjénél: a hét mesterlövész csapatának összetétele ennél vegyesebb nem is lehetne. Van köztük mexikói, távol-keleti, afro-amerikai, sorsukban, szakmájukban, életvitelükben is teljesen különböznek, szájbarágósan közvetítve a nézőknek: az alapvető emberi értékek nem függenek bőrszíntől vagy szociális állapottól, azok örök érvényűek és egyetemesek. A készítők ennek ellenére nem sokat vacakoltak a hét főhős egyéniségének tisztázására. Kapunk kisebb felvillanásokat életükből, betekinthetünk lelkük sötétebb oldalának apró szegletébe, de csak a sejtés szintjén értelmezhetjük, mitől vannak úgy belefásulva a mindenbe, mitől vonják meg a vállukat, és sétálnak bele egy olyan szituációba, amiről pontosan tudják, mennyire kilátástalan. És éppen ez az, amitől működik a film. A rendező ugyanis újraforgatott, de nem értelmezett újra semmit. Nagyjából a film felénél teljesen világossá válik, hogy Fuqua egy klasszikus történet klasszikus modernizálását tárja elénk. A western minden kelléke a szemünk előtt van, belesimulva a gonosz és a jó ősi párbajának ecsetelésébe.

A forgatókönyv ennek megfelelően elkerüli az újításokat, a legnagyobb engedményeket a humoros vagy humorosnak szánt beszólásokkal, helyzetkomikumokkal éri el, amelyekre nagyon nem lehet panasz: valahogy minden stimmel, jókor vannak jó helyen, hogy egyszerre legyünk tudatában a hollywoodi mítoszműfaj sztereotípiáinak és annak, hogy egy csapat baromi jó színész kiválóan szórakozik egy forgatáson.

Mert bármilyen furcsa, ez a csapat színészileg ugyanolyan szerethető, mint a hatvanas évek gigasztárjai. Kiugróan jó húzás volt Denzel Washington és Chris Pratt szerződtetése. A két színész olyan minimalista vagy épp laza eszközökkel oldja meg feladatát, hogy éppen ettől válik bivalyerőssé minden olyan mozdulatok, szavuk, ami kilóg ebből a szándékosan leszűkített eszköztárból. Chris Pratt egyébként is a kétezres évek egyik közönségkedvencévé vált, gyakorlatilag már mindegy, miben játszik, nem lehet nem kedvelni a kölyökkutya tekintetű aktort. Vincent D'Onofrio és a gonosz vállalkozó bőrébe bújt Peter Sarsgaard magabiztosan hozzák a tőlük elvárt alakítást, előbbi időnként rémisztőbb, mint az utóbbi, Sarsgaardnak egyébként is van néhány jelenete, amiben érezhetően a rendező vett vissza belőle, pedig, ha szabadjára engedi, a színész meg tudta volna húzni saját határait. Az igazi ékkő azonban Ethan Hawke alakítása. Figurájának szűkre írt keretei között is hihetetlenül magabiztosan, páratlan érzékenységgel ábrázolja a saját kétségeibe és bizonytalanságába fulladó, számtalan lelki sebet magával hurcoló mesterlövészt. Amihez másnak monológot kell írni, ahhoz Hawke-nak elég négy másodperc, miközben meg sem szólal.

A hét mesterlövész akkor válik igazán jó filmmé, ha nem kezdjük el lépten-nyomon elődjéhez hasonlítgatni. A mozi magával sodor, néhány bárgyú kikacsintástól eltekintve minden perce élvezhető, és még a filmes erőszak kedvelői is bőven megkapják a napi betevőjüket az utolsó fél órában. Fuqua egyszerre tiszteleg a western műfaja és a hatvanas évek kultmunkája előtt, belevegyítve persze a napjainkban Hollywoodban is elvárt multikultis polkorrektséget. Utóbbi csak néhány esetben vet fel kérdéseket, a film szerencsére nem tanítani, csupán szórakoztatni akar.

Megéri akár többször is megnézni, ha pedig igazi csemegére vágyunk, egy délutánt arra is lehet áldozni, hogy a Kuroszava, a Sturges és a Fuqua által szignózott filmet egymás után lepörgetjük. Ilyen volt, ilyen lett alapon. Csalódás egyik esetben sem érhet bennünket.

A hét mesterlövész

(The Magnificent Seven) 2016



Rendező: Antoine Fuqua

Forgatókönyvíró: Nic Pizzolatto

Operatőr: Mauro Fiore

Zene: James Horner

Vágó: John Refoua

Főszereplők: Denzel Washington,
                       Chris Pratt,
                       Vincent D'Onofrio,
                       Ethan Hawke,
                       Peter Sarsgaard