A Molotov-Ribbentrop paktumtól Katynig

A szovjet-német meg nem támadási szerződést 1939. augusztus 23-án írta alá Joachim von Ribbentrop német és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet külügyminiszter. A két aláíró után Molotov-Ribbentrop paktumnak nevezett szerződés azt szavatolta, hogy a két ország kölcsönösen semleges marad, amennyiben egyik vagy másik egy harmadik félre támadna. A szerződés ugyanakkor a Szovjetunió és Németország európai területi követeléseit is rendezte egy titkos záradék révén. Ez már gyakorlatilag a II. világháborúra való felkészülésnek volt tekinthető, hiszen Európa területi és politikai újrarendezését szolgálta. Eszerint Szovjetunió Észtországra, Lettországra és Finnországra tarthatott igényt, míg Németország Litvániára és Kelet-Poroszországra terjeszthette ki hatalmát. A titkos záradék Lengyelországról is rendelkezett. Eszerint a politikai átrendeződés keretei között a két fél felosztotta maga között az országot: a keleti részek a szovjet, míg a Visztulától nyugatra található területek német fennhatóság alá kerülhettek. Alig egy héttel az egyezmény aláírása után a náci Németország 1939. szeptember 1-én megtámadta Lengyelországot.

Hússzoros túlerő

A német csapatok meglehetősen gyorsan nyomultak előre, így két héttel a támadás megindítása után a szovjet hadvezetés úgy döntött, hogy megtámadja Lengyelországot. A támadás szeptember 17-én indult meg, s a Molotov-Ribbentropp paktumnak megfelelően keletről érte a szomszédot. A hivatalos indoklás szerint a Vörös Hadsereg azért támadta meg (egyébként hadüzenet nélkül) Lengyelországot, mert az összeomlott, s képtelen volt ellenállni a náci csapatoknak. Ennek megfelelően a szovjet politikai bizottság egyenesen felszabadító hadjáratnak nevezte az akciót. A támadással egyébként a Szovjetunió fittyet hányt az 1932-ben aláírt szovjet-lengyel meg nem támadási szerződésre. A Vörös Hadsereget Mihail Kovalov és Szemjon Tyimosenko, míg a lengyel csapatokat Edward Rydz vezette. Későbbi történészi elemzések – részben – őt tették felelőssé a lengyel vereségért, mivel vezérkari főnökként például a szovjet agresszió után a keleti fronton lévő csapatokat Románia felé kivonta az ütközetekből. Mindezt kritikusai annak tudták be, hogy tapasztalatlan volt egy nagy konfliktus kezelésében.

Azonban a lengyel vereség fő oka mégis csak az iszonyatos létszámbeli fölény volt. A lengyel hadsereg alig valamivel több, mint 20 ezer főből állt, ami egy határvadász alakulat néhány zászlóaljával egészült ki. Az elitcsapatot egyébként 1924-ben hozták létre, éppen a szovjet-lengyel határvillongások megfékezésére. Velük szemben a Vörös Hadsereg – különböző becslések szerint – legalább 466 ezer, legfeljebb 800 ezer főt sorakoztatott fel. A rövid ideig tartó „felszabadító" hadjárat során a szovjet csapatok technikai és létszámbeli fölényüknek köszönhetően szinte nem is szenvedtek el veszteségeket. A becslések ebben az esetben is jelentős szórást mutatnak. A szovjet adatok hétszáznegyven halottól ezerötszázig szórnak. Ezzel szemben a lengyelek 3000 körüli szovjet áldozatról számoltak be. A lengyel veszteségeket 3000 és 7000 közé teszik. Emellett 2500 hadifoglyot azonnal kivégeztek a szovjet csapatok. Sztálin, Molotov, valamint – a katonai akció egyik tervezője – Kliment Vorosilov marsall hajnali 2 órakor tájékoztatta arról tájékoztatta Németország moszkvai nagykövetét, hogy hat órakor a szovjet csapatok átlépik a lengyel határt.

Lengyelország-Szovjetunió: 1-2

Az előzetes terveknek megfelelően a Vörös Hadsereg hét területen tört be Lengyelországba. A támadást két fronton, a belorusz és az ukrán frontban egyesítették. Bár Lengyelországnak meglehetősen jó védelmi tervei voltak egy esetleges szovjet támadás ellen, valódi ellenállást nem tudott kifejteni. Ennek fő oka az volt, hogy a nyugati fronton igen nagy erőket kötött le a náci hadsereg ellen való védekezés. Ráadásul ez idő tájt indított a lengyel hadsereg egy nagyobb szabású ellentámadást Kutno térségében, amiben mintegy 230 ezer fő vett részt. A lengyel hadsereg tehát nem volt elég felkészült arra, hogy két fronton is szembenézzen az ellenséggel, nem dolgozott ki a keleti területekre megfelelő evakuálási tervet, ezért számos katona vesztette életét. Kommunikációs probléma is felmerült a hadvezetésben. Edward Rydz először elrendelte, hogy a határvadász erők vegyék fel a küzdelmet a szovjet csapatokkal, majd visszavonta ezt a parancsát. A lengyel ellenállást etnikai villongások is nehezítették. Az ukránok, a beloruszok és a lengyel zsidók sok esetben ténylegesen felszabadítóként üdvözölték a Vörös Hadsereget.

Bár szinte azonnal összeroppant a lengyel hadsereg a szovjet nyomás alatt, a szeptember 28-ig, Varsó elestéig tartó ellenállásban három nagyobb ütközet is kialakult a Vörös Hadsereg ellen. Az úgynevezett kétnapos ütközet Wilno térségében zajlott szeptember 18. és 19-e között. Bár a városban 14 ezer katona tartózkodott, csak mintegy 6000 fő volt közülük felfegyverezve. A szovjetek szeptember 18-án indították meg a támadást, amit először a lengyelek visszavertek. Másnap azonban győzedelmeskedett a technikai fölény: a gyalogos és lovas egységekhez csatlakozó páncélosok a Vörös Hadsereg javára döntötték el az ütközetet. A következő számottevőbb ellenállás a négynapos ütközet volt, ami Grodno térségében alakult ki. Ez szeptember 21-től 25-ig tartott. A 27. szovjet páncélos dandár 20-án érte el a város határát. Grodno védői ugyan rosszul felszereltek voltak, arzenáljukból hiányzott a nehéztüzérség, azonban a technikailag és számbelileg is fölényben lévő Vörös Hadsereget jelentősen késleltette az utánpótlás hiánya (emiatt tankok álltak meg). Az is a védők kezére játszott, hogy a szovjet katonák tapasztalatlanok voltak a városi hadviselésben. A lengyelek – bár elbuktak – egyes adatok szerint megsemmisítettek 19 szovjet tankot.

Az ellenállás során a jóformán egyetlen lengyel győzelem Szack városánál következett be. Ez a település ma Ukrajnához tartozik. A csata szeptember 28-án zajlott le, s abban főként a már említett elit határvadász alakulat vett részt. A csapatösszevonások és – részben – fejetlen visszavonulások után Szack térségében mintegy 9000 fős hadsereg verődött össze. Magát a várost egyébként a szovjet tankok és a gyalogság már korábban elfoglalta. A szovjet hadvezetés a reggeli órákban indított támadást a közeli erdőkben lévő lengyel csapatok ellen. A menet élén lévő T-26-osokra azonban a lengyelek egészen addig nem nyitottak tüzet, amíg azok a közvetlen közelükbe nem értek. A meglepetésszerű tüzérségi támadás során sikerült a harckocsit leválasztani a gyalogságról, mely egy rövid kézitusa után visszavonult. A lengyel csapatok így a fő erőktől elvágták az ellenük vezényelt teljes tüzérséget, valamint kilenc tankot. Mivel az esti órákra megérkezett az erősítés, a lengyel parancsnok Wilhelm Orlik-Rückemann úgy döntött visszavonja erőit. A visszavonulás ellenére teljes volt a lengyel győzelem, hiszen csupán egyetlen lengyel egység veszett oda. Fogságba esésük után a szovjetek 500 lengyel tisztet és tiszthelyettest végeztek ki.

Következmények

Hiába a hősies ellenállás, Varsó és vele együtt Lengyelország szeptember 28-án elbukott. Igaz, kisebb ellenállási gócok még kialakultak az ország területén. Az 1939-ben még meglévő német-szovjet barátságot jól jellemezte, hogy – például – Breszt eleste után a két hadsereg erői közös parádét tartottak. A szovjetek igyekeztek megtörni a lengyel hadsereget és az értelmiséget. Ennek egyik legszomorúbb momentuma a katyni vérengzés volt. Az Andrzej Wajda által 2007-ben megfilmesített megtorlásban mintegy 20 ezer lengyel tisztet végeztek ki a szovjet titkosszolgálat, közelebbről Lavrentyij Berija parancsára. A hadifoglyok számára különböző becslések vannak, melyek 230 ezertől 450 ezerig szórnak. Közülük is számosat végeztek ki az NKVD parancsára. A Szovjetunió nem engedélyezte a Vöröskeresztnek, hogy ellenőrizze a foglyokkal való bánásmódot, amit azzal indokolt, hogy nem írta alá Genfi Egyezményt, illetve, hogy nem ismeri el a Hágai Egyezmény fogalmát. Ennek megfelelően a foglyokat nem katonaként, hanem ellenforradalmárként kezelték, s ebben a minőségükben a szovjet törvénykönyv egyes passzusai, így például az árulásra vonatkozó kitétel vonatkozik. Az újbóli szovjet-lengyel diplomáciai kapcsolatok felújítására egészen 1941-ig kellett várni. Ekkortól datálódik a Sikorski-Mayski megállapodás.