A film, ami egy teljesen átlagos börtönmozi lenne, ha a két főszerepben nem Robert Redfordot és James Gandolfinit láthatnánk. Ők azonban még a telefonkönyvet is el tudták játszani, nemhogy ezt.
Az Erődnek becézett valami valójában nem más, mint egy börtön azon katonák számára, akik valami rossz fát tettek a tűzre a szolgálati idejük alatt. Az itt vendégeskedők bűnlajstroma elég széles skálán mozog, a súlyos testi sértéstől a drogcsempészetig minden játszik, amitől egyenes út vezethet a hadbíróságra. A börtön egyhangú mindennapjait Winter ezredes (James Gandolfini) igyekszik feldobni válogatottan szadista eszközökkel. Az elítélteket állatoknak tekinti, és úgy is kezeli őket. Módszerei kegyetlenek, nem ritka a halálos büntetés sem. Washington tud a túlkapásokról, de valamiért nem avatkozik közbe, hiszen az eredmények Wintert igazolják. Az ezredes kakasként viselkedik egy szánalmas szemétdombon, s az őt körülvevők (rabok és smasszerek) mindenben segítenek is neki, hogy ez a kép sziklaszilárd legyen. Ebbe a pocsolyába lép bele (mit lép, páros lábbal ugrik) Irwin elítélt, aki érkezésével a feje tetejére állítja (vagy inkább pusztítja) a börtönt. Irwin ugyanis háromcsillagos tábornok, aki parancsmegtagadásért kerül az illusztris helyre, igaz, az ő esetében súlyosbító tényező, hogy ellenkezése emberéletekbe került.
Winter problémája azonnal érezhető. Könyvtárának becses kincsei között szerepel Irwin katonai alapműve is, pontosan tisztában van vele, hogy a tábornok olyan katona volt, akinek ő szakmailag még az árnyéka árnyékát sem pillanthatja meg. Tisztelete és lelkesedése azonban pár nap alatt elpárolog, amikor tudatosul benne, hogy kettőjük viszonya soha nem fog a kölcsönös tiszteleten alapulni. Winter nem tudja meghazudtolni önmagát, fenyítési módszereivel azonban csak azt éri el, hogy a volt tábornokból újra kibújik a parancsnok, s felelősséget kezd érezni a rabok iránt. Irwinnek mindössze pár hétre van szüksége ahhoz, hogy az egykori katonákból utasításainak engedelmeskedő, őt mindenben követő hadsereget szervezzen.
A konfliktus, ami a két erős ember között kialakul, borítékolhatóan tragédiával végződik. A film ilyen szempontból nem árul zsákbamacskát, az oda vezető út azonban elég meghökkentő. Irwinnek esze ágában sincs megszökni, ezért úgy dönt, belülről roppantja meg Winter hatalmát. Kiváló sakkjátékos, aki nem csak öt lépést lát előre, hanem már a nyitásnál tudja, hogyan fog mattot adni. A játszma másik résztvevője, Winter kocajátékosnak tűnik ugyan, de van egy óriási előnye: övé a sakktábla, és ezt kíméletlenül ki is használja.
Irwin mesterterve maradéktalanul bejön, igaz, akkora áldozattal, amit ő maga sem látott előre. A történet annyira klasszikusan hollywoodi, hogy akár unalomba is fulladhatna, ám a két főszereplő vígan elviszi a hátán a sablonos sztorit. Redford hozza a szokásos imidzsét, sármos, becsületes, profi, akaratos és szerethető, tábornoki figurája pont olyan, hogy habozás nélkül elhisszük: emberei tűzbe mennek érte. Gandolfinivel egy óriási színészt vesztett a szakma, belegondolni is fájdalmas, hogy halálával mekkora űrt okozott. Winter ezredes kisstílű, pitiáner, önmaga fontosságába kéjjel belefulladó karakterét tökéletesen alakítja. Apró gesztusaival, gyűlölködő pillantásaival, félelmetes félmosolyával, vidámságnak álcázott reszkető agressziójával zseniálisan formálja meg az íróasztal-katona legrosszabb típusát, azt, aki gyűlöletét, katonai impotenciája miatt érzett bosszúszomját az alatta levőkön vezeti le. Gandolfini annyira zseni, hogy nézőként hajlamosak vagyunk időnként igazat adni Winter ezredesnek, ideológiáját elfogadni. Kivételesen szép alakítás egy kivételesen nagy színésztől. Említsük meg Mark Ruffalót is, a Marvel-filmek egyik közönségkedvence itt is elég szépen ábrázolja, miért is tartják zseniális karakterszínésznek.
Az utolsó erőd nem akciófilm, ilyesmit csak a film végén láthatunk, amelynek még pátoszos végkifejlete is teljesen elfogadható. A börtönfilm zsánere mindenki számára kedves, nem is várjuk, hogy tomboló látványorgiában legyen részünk. A drámai vonal, a két karakter csatája annyira erős, hogy észre sem vesszük a több mint kétórás játékidőt. Nem becézhetjük csúcsmozinak, de a színészi játék és a történetmesélés kimagasló, minőségi munkája lazán a felső kategóriába sorolja. A sztori velünk is sakkozik, s bár eleve tudjuk, hogy a film nyer, izgalommal veszünk részt benne, még annak tudatában is, hogy látjuk: néhány lépést csak azért tesz meg, mert úgy kívánja a játékszabályzat.
Az utolsó erőd
(The Last Castle) 2001
Rendező: Rod Lurie
Forgatókönyvíró: David Scarpa, Graham Yost
Zeneszerző: Jerry Goldsmith, Dean Hall
Operatőr: Shelly Johnson
Vágó: Michael Jablow, Kevin Stitt
Szereplők: Robert Redford, James Gandolfini, Mark Ruffalo
Bemutató: 2001. október 19. (USA)
Magyarországi bemutató: 2002. január 10.
