A Téli Háború magyar önkénteseire emlékeztek

A második világháborúban Finnország 1939. november 30-án vált hadviselővé, miután a Szovjetunió hadüzenet nélkül megtámadta. A támadás hátterében Sztálin 1939. májusi utasítása állt, miszerint két év alatt helyre kell állítani az egykori cári birodalom határait. A lehetőséget a Németország és a Szovjetunió között megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum teremtette meg, amelynek titkos záradékában Németország és a Szovjetunió elhatárolták érdekszféráikat. Finnország és a balti országok ez utóbbiba soroltattak, Lengyelországot felosztották. Ez utóbbit „villámháborúban" elfoglalták, a balti országok pedig kénytelenek voltak elfogadni a megszállást, amely hamarosan a Szovjetunióhoz való csatlakozáshoz vezetett. Finnország szembeszegült ezzel a „megoldással", majd a területcsere-ajánlattal, a Szovjetunió pedig válaszképpen megtámadta Finnországot. Az ezt követő 105 napos időszak alatt a finn nép egy emberként küzdött a támadó ellen. Sokáig – nemzetközi támogatással – ellen tudott állni, ám végül kifáradt.

Az 1940. március 12-én Moszkvában megkötött békeszerződés alapján Finnország kénytelen volt beleegyezni egyes területei, többek között a Karjala-földhíd és Viipuri (Viborg) városának átengedésébe. Az elcsatolt területeken elő 423 000 lakos (Finnország akkori lakosságának 12%-a) áttelepült a megmaradt országrészbe, hogy ott újrakezdje életét.
A pártatlan Finnország ellen elkövetett agresszió figyelmet és szimpátiát ébresztett szerte a világon. A túlerőben lévő támadó elleni küzdelemhez a világ minden részéről érkezett pénz, élelmiszer és hadianyag, s több országból önkénteseket küldtek a finn frontra. Magyarország a segítségnyújtás minden formájából kivette részét, hiszen a magyarok és a finnek között mindig is erős volt az összetartozás tudata, s a nyelvrokonság és az 1930-as években uralkodó hasonló gondolkodásmód is segítségnyújtásra ösztönözte a magyarságot.
Az első önkéntesek már közvetlenül a háború kitörése után jelentkeztek. A Finn Nagykövetség Kelenhegyi úti épülete is megtelt a jelentkezőkkel, illetve a különböző segélycsomagokkal. Az önkéntesek egy része magánúton indult Finnországba, többségük azonban csatlakozott a Kémeri Nagy Imre főhadnagy parancsnoksága alatt felállított, 341 fős zászlóaljhoz, ami 1940. február 7-én indult útnak.

Az önkéntes zászlóalj Jugoszlávián, Olaszországon, Franciaországon, Anglián, Norvégián és Svédországon keresztül jutott el Észak-Finnországba.
A magyar önkénteseket a külföldiekből álló Osastu Sisu (Állhatatosság Osztag) fedőnevű dandárba beosztva Lapuába irányították, ahova a zászlóalj március 2-án érkezett meg. Itt készítették fel a frontszolgálatra, tagjai képzést kaptak például finn nyelvből, sífutásból és a finn fegyverek kezeléséből. A magyar zászlóalj végül mégsem jutott el a frontra, ugyanis időközben véget ért a háború. Egy-egy magyar azonban részt vett a küzdelmekben, többek között pilótaként a finn légierő kötelékében. Pirityi Mátyás hadnagy például több mint 20 légicsatában harcolt, Békássy Vilmos zászlós pedig egy finn Fiat G-50 típusú repülőgépet vezetve tűnt el a Botteni-öböl felett.

A magyar önkéntes zászlóalj hazatérte (1940. május 20.) előtt még részt vett az új határ őrzésében, mivel a finn vezetés így szerette volna elkerülni, hogy a szovjet haderő újabb provokációkat hajtson végre a finn határőrcsapatok ellen.

2003-ban a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum vitt ki egy kiállítást Helsinkiben lévő testvérintézményébe, amelynek megnyitóján, több száz finn, köztük veteránok jelenlétében Víg József, a Magyar Köztársaság helsinki nagykövete így nyilatkozott: „Finnországban jó volt magyarnak lenni."