Joel Schumacher hátországban játszódó háborúellenes filmje tökéletesen illeszkedik a rendező hullámvasút-életművébe. A Tigrisek földjén az emelkedőt jelentette a gödör után.
A kilencvenes évek első felének egyik legünnepeltebb rendezője kétségtelenül Joel Schumacher volt. Az Egyenesen át, Az ügyfél, de mindenekelőtt az Összeomlás olyan presztízst biztosított a direktornak, amelyről kevesen vélték, hogy bármi megnyírbálhatja. Jött azonban a kilencvenesek második fele, és jött vele a két Batman-film, amely anyagilag felfelé, szakmai szempontból azonban a pinceszintre lökte Schumachert. Ebből a mélységből igyekezett aztán újra fellépcsőzni az elit klubhelyiségbe, az első lépcsőfokot pedig a Tigrisek földjén jelentette. (A 2002-es A fülke és a 2007-es A 23-as szám egyértelműen jelezte, hogy sikerült neki.)
Hogy mi lökdöste a rendezőt abba az irányba, hogy egyedinek vélt módon alkosson véleményt a vietnámi háborúról, nem is lényeges annyira, mint az, mennyire furcsán próbálta megoldani. A Tigrisek földjén története egy amerikai kiképzőbázison játszódik, ahol az újoncokat készítik fel a vietnámi háború mészárszékére. Köztük van Bozz közlegény (Colin Farrell) is, aki arra sem hajlandó, hogy az alapkiképzés minimumait teljesítse, annyira elítéli és gyűlöli még a gondolatát is annak, hogy elutazzon egy távoli országba meghalni valami homályos eszme miatt. A tábor felvonultatja valamennyi, Hollywood által már sztereotípiába csomagolt figurát, a szerencsétlen havertől a szadista mosolyú kiképzőn át a megértő, de határozott parancsnokig, megfejelve az egészet Bozz alakjával, aki valóban annyira laza, hogy egy tál kocsonya betontömbnek tűnik mellette. Itt meg is érkeztünk a bukkanóhoz a filmben. A 22-es csapdájával ellentétben Schumacher egyáltalán nem abszurdot álmodott vászonra, hanem - legalábbis szándéka szerint - egy realista művet, amely időnként a dokumentarizmus határát súrolja. Ennek a célnak vetette alá magát Matthew Libatique operatőr is, akik alulvilágított, időnként kifejezetten idegesítő kameramozgással és fakó színekkel erősíti a vonalat. Ez az, amibe sehogyan sem akar passzolni Bozz közlegény lazasága. Értjük, hogy az USA hadseregében már akkoriban is rock and roll volt a vagányság, de azt a viselkedést, amit Bozz tanúsít egészen felhorgadt megvilágosodásáig, egy cserkésztáborban sem tolerálnák, nemhogy egy olyan helyen, ahol a Kiképző Őrmester magasabb polcon van az ikszcsillagos tábornoknál is.
A film a helyszínnek megfelelően nem a háborúra, hanem az emberi kapcsolatokra összpontosít, ám ezt - a már említett sztereotípiáknak is köszönhetően - elég sablonosan teljesíti. A katonaság sivár hétköznapjai, az indiduum megszüntetésére irányuló módszerek, a kényszerbarátságok és ellenségeskedések kialakulása sok filmben sokkal eredetibb módon volt már ábrázolva. Ross Klavan és Michael McGruther forgatókönyvírók kissé hányaveti módon dobáltak egymásra szituációkat, ötleteket és karaktereket, hogy aztán a döcögős cselekményt a főhős hozzáállása mentse meg az unalomtól. Érezhetően drámát szerettek volna alkotni, de a környezet kidolgozottságának hiánya miatt a Tigrisek földjén nem emelkedhet ki a középmezőnyből. Pedig a drámai vonalnak lett volna lehetősége a filmben. A sztori ugyanis 1971-ben játszódik, a Nixon-féle háború totális csődjének idején. Az USA hadserege Vietnám tekintetében olyan súlyosan demoralizálódott, hogy napirenden voltak a parancsmegtagadások, a dezertálások, de még a kegyetlenkedő tisztek meggyilkolása is. Két évvel az USA kivonulása előtt mindenki pontosan tudta, hogy a fegyveres konfliktust Ázsiában az Államok elveszítette, és ezen végképp nem segít semmit az, ha fiatal katonák ezreit küldik újra és újra az ottani vágóhídra. Ha a film alkotói végig ebből az aspektusból szemléltetnek, akkor szépen kibontakozott volna előttünk egy olyan vezérfonal, amely az utolsó pontig mindent megmagyaráz a történetben. Az alapkoncepció azonban maszatosra, a történet narratívája pedig túl kiszámíthatóra sikeredett, ezért érezhetjük időnként, hogy főhősünk pimaszsága nem mosolyt, hanem egy büdös nagy maflást érdemelne.
A Tigrisek földjén a klasszikus középkategóriás film. Nem unjuk, de semmi kiemelkedő sincs benne. Az alapötlet erejét az évszám adta, sajnos a kibontása már hagy kívánnivalót maga után. Arra mindenesetre jó volt, hogy a rendező újra bekopogjon annak a bizonyos klubnak az előszobájába, arra pedig pláne, hogy Colin Farrell a csibészes mosolyán túl remek színészi kvalitásait is megmutassa a nézőknek, amit aztán két évvel később, a szintén Schumacher rendezte A fülke című moziban már senki nem kérdőjelezett meg többé.
Tigrisek földjén
(Tigerland) - 2000
Rendező: Joel Schumacher
Forgatókönyv: Ross Klavan,
Michael McGruther
Operatőr: Matthew Libatique
Vágó: Mark Stevens
Zene: Nathan Larson
Főszereplők: Colin Farrell,
Matthew Davis,
Shea Whigham,
Clifton Collins Jr.
