Az ember, akit megszállt a repülés

A különös tárlat minden eleme – legyen az akár alkatrész, egyenruha, jegyzetblokk, felvarró vagy roncsdarab – emberhez kapcsolódik. Emberekhez, barátokhoz, illetve hol kedélyes, hol tragikus eseményekhez, melyeket csak a gyűjtő, jelesül Katona József nyugállományú zászlós ismer. Aki nem repülőgépeket, hanem – úgy, ahogy van – a repülést gyűjti. Ugyanis Katona Józsefet megszállta a repülés.

„2004-ben kezdődött minden. No, nem a repülés és az életem közötti házasság; azért az kicsit korábban indult. ’83-ban végeztem a Kiliánon, sárkány-hajtóműves szakon, utána egyből Taszár, a 22-esekhez kerültem. ’88-ban már Szentkirályszabadján üzemeltettem a helikoptereket, mint sárkány-hajtómű mechanikus. Aztán 1999-től, az alakulat megszűntéig, azaz 2004-ig Mi-8-asokon és Mi-17-eseken repültem fedélzeti technikusként. Mígnem az alakulat sorsával összhangban, aktív pályafutásom is befejeződött – megvoltak a szükséges szolgálati éveim, nyugdíjba mentem” – mondja házigazdánk.

„Vagyis, az aktív szolgálatot felváltotta a gyűjteményi »szolgálat«?” – kérdezem.

„Azért ide, ha lehet, beszúrnám: még 2011-ben visszamentem az önkéntes tartalékos rendszerbe műveleti tartalékosnak. Mostanság pedig az ajkai Magyar Imre Kórház logisztikai parancsnokhelyettese vagyok. Ami a nyugdíjba vonulás körüli időszakot illeti: az életem továbbra is a repülés maradt, a kapcsolódó gyűjtögetéshez pedig megkaptam az első lökést Kiss Sándor ezredes úrtól, az egykori Bakony Harcihelikopter Ezred parancsnokától – akivel nagyon jó barátságban voltunk. 2004-ben feltettem neki a kérdést, hogy az aktív szolgálati idejéből valamilyen személyes tárggyal hozzájárulna-e egy kezdő gyűjtő munkásságához? Hozzájárult. Méghozzá a díszegyenruhájával és a hajózó öltözékével… Ettől kezdve, nem volt megállásom” – mesél a kezdetekről Katona József.

Mi sem állunk meg jó másfél óra hosszat, míg szemügyre vesszük ezt a különös és lenyűgöző gyűjteményt. Kezdünk az első udvarban, aztán jön a hátsó udvar. A szabadban nagyobb gépelemek állnak: orrkúp, helikopter-rotor, üzemanyag-póttartályok, egy-egy szomorú emlékű roncsdarab; de nyugalomra lelt itt egy kiszuperált kútoszlop is, valamelyik jobb létre szenderült, ódon benzinkútról.

Fedél alá kerültek viszont, az „apróságok”: a milliónyi alkatrész, ejtőernyő, fékernyő, szabályzatok, katonaorvosi rendelő eszközvitrinje – a doktor úr kedvenc cigarettájával egyetemben -, katonai, motoros háti-permetező (ki gondolta volna, hogy ez ilyen régi találmány!) és még ezernyi dolog, amelyet a kívülálló ne is próbáljon beazonosítani. Neki itt csak az a dolga, hogy miután felvette a leesett állát, menjen haza és vesse papírra a benyomásait. Házigazdánk rendületlen lelkesedéssel sorolja, mutogatja, meséli mi micsoda, mire jó, kié volt, kitől kapta, kit gyászol, ha kézbe veszi…

Odabent, a konyhában is minden a szakmabeli társaságról, személyes kapcsolatokról tanúskodik, csak egy kicsit másképp. A gasztronómiai kellékek sokasága, a kávé- és italművészeti eszköztár hangulatos, egész estés beszélgetésekről árulkodik. Katona zászlóst pedig jó emberből varrták: gulyással, kávéval kínálja a sok száz kilométerről érkezőt; a magázódás nem tarthat hát sokáig.

„Még nem láttál mindent, arra lefelé van két szoba, felfelé, meg még egy. Menj be nyugodtan!” – hívja fel a további látnivalókra a figyelmet a házigazdánk. „Ha nem is a honvédséghez, de magyar pilótákhoz köthető itt is minden. Legalábbis, többnyire…” – pontosít, mert épp amerikai pilótalegendák dedikációi kerülnek látóterünkbe.

Aztán mintha valami katonai ruhatárba érkeznénk. „Előfordul, hogy egyazon típusú egyenruhából több is van, ennek az az oka, hogy mindegyiket mástól kaptam. Itt jó helyen vannak… Ez nem múzeum, hanem az életem. Érted, ugye?” – mondja.

Persze, aki efféle gyűjtögetésre adja a fejét, előbb-utóbb kereskedővé válik. Ugyanis, messze nem ajándék minden, az ilyesfajta szenvedély sok pénzbe kerül. Hagyatékokból, a különböző börzékről származó tárgyak nincsenek ingyen. Miként az is jellemző, hogy az ország szinte minden repülőterén vannak barátai Katona Józsefnek. Tudják a jelszót: „Bármitek van – kell!” Előfordul, hogy érkezik egy egyenruha, aztán évekkel később befut a hozzávaló felvarró is. 1947-től a Gripenek időszakáig, azaz napjainkig tart a látnivaló, ám a legbecsesebb darab a Magyar Veterán Repülők Szövetségétől érkezett.

„Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna! Az igazi jutalom, ha a szakma becsüli meg az embert!” – mutat az üveg mögött díszelgő emléklapra a gyűjtő.

„Kár, hogy hét lakat alatt van itt minden. Kevesen láthatják. Még akkor is, ha gyakran jönnek kvaterkázni szakmabeliek, barátok, pilóták. Talán nagyobb közönséget is megérdemelne ez a gyűjtemény, nem?” – kérdezem.

„Azért annyira nem zárom el a világ elől. Pápa, Veszprém, Tapolca, Kecskemét… A repülőnapokon, hadijátékokon sokszor jut hely az én kiállításomnak is, úgyhogy, valamennyire azért látogatható, ha úgy vesszük – feleli.”

„És mi lesz a sorsa ennek a rengeteg mindennek, ha a Jóisten elválasztja a gyűjtőt a gyűjteménytől?” – udvariatlannak tűnik a kérdés, de ebben a környezetben mégsem az.

„Ezt már megkérdezték néhányan. Van egy lányom. Ha neki kell, akkor az övé lesz. Egyébként, egyáltalán nem foglalkoztat ez a kérdés. Mi lesz vele? Mi lenne… Ami velem. Mert ez a dolog hozzám tartozik, ez az életem. De, azt hiszem, ezt már mondtam. Vagy, nem? Akkor most mondom…”