„Bementünk és kihoztuk”

Az MH 43. Nagysándor József Híradó és Vezetéstámogató Ezrednél szolgáló katonák és rendőr kollégájuk első közös járőrszolgálati napjukon kapták a riasztást: kigyulladt egy ház Gárdonyban.

„Odafutottunk az égő épület elé. Az emberek kiabáltak, hogy benn van valaki a tűzben és azt kérték, hozzuk ki. Bementünk és kihoztuk. Ennyi” – eleveníti fel a történteket Ber Ferenc zászlós, olyan természetességgel, mintha mondjuk Antonio Vivaldi trombitára írt legjelentősebb műveit sorolná fel.

„Röviden és tömören tényleg így történt…” – bólogat katonazenész társa, akinek jobb kézfején még mindig kötés látható. „Gondolkodás nélkül berohantunk Végvári László rendőr őrmesterrel együtt. Ő nagyon rutinosan eleve kicsit távolabb állt meg a járművünkkel a háztól, hogy a tűzoltóknak majd elég helyük legyen. Benn ellenőrizte, hogy a sérült életben van-e még, és miután erről meggyőződött, nem volt kérdéses: ki kell hoznunk. A teste már nagyon megégett, ezért ponyva segítségével húztuk végig az égő ház mellett, körülbelül ötven méteres szakaszon, három-négy méteres távolságban a lángoktól. Közben a tetőről égő paladarabkák hullottak ránk. Olyan volt, mint egy mini meteorzápor. Én ekkor sérültem meg” – folytatja Bodrogi Zsolt főtörzsőrmester.

Miután kimentették a sérültet, a lángoktól biztonságos távolságban stabil oldalfekvésbe helyezték és biztosították, hogy a légzése folyamatos legyen. Közben megérkeztek a tűzoltók, akik hat vízsugárral tudták csak megfékezni a lángokat. A sérülthöz a mentők végül mentőhelikoptert hívtak, azzal szállították kórházba.

„Jó negyedóra múlva tudatosult csak bennünk, hogy mi is sérüléseket szenvedtünk. Amikor a mentősök meglátták a kezemet, azt mondták: kórházba kell mennem, rendesen el kell látni. Azt feleltem: azt nem lehet, be kell fejeznem a szolgálatot, de nem tűrtek ellentmondást. Értesítettük a készenléti tartalékot, és mire Feri beért a rendőr-kapitányságra, már folytathatták is a szolgálatot” – mondta Bodrogi Zsolt főtörzsőrmester.

A katonák zubbonya bizonyos fokig hőálló, ám ahol ez nem védte őket, ott az extrém hő hatására nem is megégett, hanem szó szerint megsült a bőrük. Mindkét honvéd arcán keletkeztek ilyen sérülések, ezek azonban már szerencsére helyre jöttek.

Utólag visszagondolva a történtekre, a katonazenészek egyetértettek abban: ott és abban a pillanatban nem lehetett gondolkodni, azonnal ki kellett hozni a sebesültet. Véleményük szerint – amely a tűzoltókéval is egybecseng – néhány perc múlva már nem lehetett volna megmenteni az életét. Sajnos a szerencsétlenül járt ember már addigra is olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy később a kórházban életét veszítette.

„Nem is volt min gondolkodni ott ezen, ez teljesen természetes. Nem is beszéltünk előtte egymással, annyira nem volt kérdés. Kész helyzet volt, amit ott és akkor kezelni kellett. Arra sem volt időnk, hogy kesztyűt húzzunk. Szerintünk rajtunk nem múlt, hogy életben maradjon. Volt még esélye az életben maradásra, azért vitték mentőhelikopterrel kórházba, de mint utóbb kiderült a testén nyolcvan százalékban harmadfokú égési sérüléseket szenvedett” – összegezte a rendkívüli esetet Ber Ferenc zászlós. Hozzáfűzte: mivel mindhárman fegyveres testületnél szolgálnak, csapatként tudtak együtt dolgozni, rendelkezésére álltak egymásnak. Egyedül ezt a mentést nem lehetett volna végrehajtani, pláne nem gyorsan és hatékonyan.

Az életmentő katonazenészek tettükért dr. Balogh János altábornagy, országos rendőrfőkapitánytól személyesen vehettek át elismerést.