Brutális ápolónők az első világháborúból

A sebesültek naplói a Somme-tól Gallipoliig arról szólnak, hogy a katonák a kórházba kerülve nagyon sokszor csendben tűrték a nővérek, doktornők, és más ápolók brutális gonoszkodásait. Bár a kórházi magazinokban a sebészek gyűlölt figuráknak számítottak, és Vagdaló százados, vagy Szike százados néven emlegették őket, másokat nem nagyon lehetett kritizálni.

A Manchesteri Egyetem egyik kutatónője, Ana Carden-Coyne eddig korábban alig, vagy szinte teljesen ismeretlen anyagokból írta meg nemrég megjelent, Men in Pain című könyvét, amelyből megtudhatjuk, hogy a frontvonalban dolgozó orvosi személyzet nagy része képzetlen és tapasztalatlan volt. Nagyon komoly problémát jelentett ez a rehabilitáció során is, és az sem volt problémamentes, hogy a nőknek ekkor engedték meg első alkalommal hogy sebesült fiatal férfiakat ápoljanak.

Nagyon sok visszaélésre adott lehetőséget, hogy a korban úgy gondolták: ha a fizikoterápia nem fájdalmas, akkor nem is hatásos. A kutatónő szerint az ápolónők gyakran átlépték a határokat, és sokszor olyan komoly fájdalmakat okoztak, hogy feletteseik is komolyan elgondolkodtak annak indokolt mivoltán.

Egy ausztrál közlegény például arról panaszkodott naplójában, hogy azt érezte, csendben kell maradni, amikor az orvos 5 centi mélyen beleszúrt a lábán található sebbe, hogy mintát vegyen a csontból. Egy másik katona is megaláztatásairól számolt be, amikor az ápolónő szinte letépte a tapaszokat az amputált karjáról. A nő ekkor ki is nevette őt, mondván a megmaradt karizma kisebb, mint egy gyereké. Jellemző lehetett az az előírás is, amit a női fizikoterapeuták kaptak: az amputált végtagok masszázsának erősnek és durvának kellett lennie, de nem annyira hogy újabb törést okozzon. A kisebb fájdalom nem számított.

Az egyetem Háborús Kultúrtörténeti Központját vezető Carden-Coyne szerint a naplók és a rajzok egytől egyig arról tudósítanak, hogy az önfeláldozó orvosok és nővérek mítosza nagyon sokszor álságos volt: akik a Királyért és a hazáért sebesültek meg, a legtöbbször szegényes ápolásban részesedhettek. A jó ellátás és a szakszerű ápolás képét a katonai propaganda alakította ki, a betegek nyilvánosan semmire sem panaszkodtak, azt csak a naplóikban örökítették meg maguknak és az utókornak.

A személyes fájdalmaikról és gyógyulásukról szóló beszámolóik különlegesen részletesek, ám azokat csak a naplóknak szánták, és ezért nagyon személyesek. Minden nap feljegyezték sebeiket, az orvosi személyzet hozzáállását, az ellátás részleteit, érzéseiket, kételyeiket, panaszaikat, és azt, hogy sokszor a legszívesebben visszautasítottak volna mindennemű kezelést.

A kutatónő szerint a naplók is azért születtek, mert a betegek azt érezték, hogy ezáltal visszanyerhetnek valamiféle irányítást az életük fölött. A magazinokban megjelenő karikatúrák és rajzok pedig azért kerülhettek nyomdába, mert a vezetők azt gondolták, hogy ezáltal is enyhíthetik a feszültséget a betegek és az orvosok között. Nem meglepő át, hogy Carden-Coyne úgy gondolja: a sebesültek emlékeit a mai napig kizárják a háború emlékéből, hiszen az ő tapasztalataik nagyon sokszor ellentmondanak a hivatalos, mára elfogadott képnek.