Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

Bűn közt előbb sorvad el a szív

A végső hadművelet

Szöveg: Révész Béla |  2021. január 17. 17:52

Adolf Eichmann-nak, a második világháború egyik legnagyobb tömeggyilkosának 1960-as elrablását, majd izraeli bíróság elé állítását számtalanszor feldolgozták már filmen. Chris Weitz 2018-ban Oscar Isaac-kel és Ben Kingsley-vel futott neki újra a sztorinak. Nem túl meggyőző végeredménnyel.

vh_01

Se szeri, se száma azoknak a filmeknek, amelyek a náci háborús bűnösök elkapásával és felelősségre vonásával foglalkoznak. Az 1945-46-ban lefolytatott nürnbergi per kétségtelenül a világ legjobban figyelemmel kísért eseménye volt, ám a vádlottak padjáról a legfőbb bűnösök hiányoztak, köztük Adolf Eichmann is, aki – a gyalázatos Endlösung kitervelőjeként – milliók halálát okozta precíz számításokkal a náci haláltáborokban. Eichmann a háború után eltűnt, és Argentínában telepedett le, egyszerű hivatalnoknak adva el magát. A helyi német közösség persze tudta, hogy ki ő valójában, ám így is tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az izraeli titkosszolgálat tudomást szerezzen hollétéről. Amikor viszont megbizonyosodtak róla, hogy valóban Adolf Eichmann-nal van dolguk, a történelem egyik legképtelenebb emberrablását hajtották végre teljes sikerrel. Eichmannt Izraelben állították bíróság elé, majd 1962-ben kivégezték a második világégés során elkövetett bűneiért.

Chris Weitz nem mondható éppen a drámai filmek mesterének, nevéhez olyan alkotások fűződnek rendezőként, mint az Egy fiúról, vagy az Alkonyat – Újhold. Bár forgatókönyvíróként jól cseng a neve (a Zsivány Egyes Star Wars történet is hozzá köthető), ám ezt a munkát jelen esetben másra hagyta, hogy csak a rendezéssel foglalkozhasson. Weitz rögtön a film elején egy furcsa jelenettel indít, amelyben az izraeli titkosszolgálat téves információk alapján egy olyan volt német tisztet végez ki, akiről azt feltételezik, hogy ő Eichmann. Amikor kiderül a tévedés, a moszadosok nagyjából megrántják a vállukat, mondván: akkor is náci volt, olyan nagy tévedés tehát nem történt. A rendező ezzel a részlettel egyből be is lövi, milyen irányba kíván kanyarodni filmjével: nem az akción van a fő hangsúly, inkább az erkölcsi problémákon, a bűnről és következményekről szóló morális tépelődésen. De milyen tépelődés lehet egy olyan szituációban, amiben a világ egyik legkegyetlenebb tömeggyilkosát kell elrabolni és bíróság elé állítani?

vh_02

A történet középpontjában természetes Eichmann és az őt elrabló izraeli csoport egyik legképzettebb tagja, Peter Malkin áll. Utóbbi – mint szinte mindenki – személyesen is érintett az Eichmann-ügyben, hiszen családját veszítette az eszelős „végső megoldás” miatt. Elhivatottsága és elszántsága megkérdőjelezhetetlen, ám éppen a sztereotípiák kialakítása az, ami elbizonytalanítja. Számára a náci olyan, amilyennek a világháborúban megismerte: szörnyeteg, aki szemrebbenés nélkül akaszt fel nőket, gyerekeket, vagy akinek kisujja intésére végeznek ki egyszerre több száz zsidót egy általuk ásatott gödörben. Malkin számára megoldhatatlan szituációt kezd jelenteni, hogy elfogása után Eichmann továbbra is szürke kisegérként viselkedik, nem pedig úgy, ahogyan a világháború legnagyobb hóhérjától elvárná az ember. A fiatal Moszad-ügynök katarzist várt, valamiféle lelki békét remélt Eichmann elfogásával, ehelyett a történet eljut arra a szintre, hogy szinte megsajnálja azt a megbilincselt, halk szavú, udvarias embert, aki vele szemben ül.

vh_03

Witz nagyjából ezekért a pillanatokért forgatta le a filmjét, de igyekezetében teljes zsákutcába futott. A kérdés ugyanis soha nem az, mivé vált egy ember a bűn elkövetése után, hanem az, hogyan bűnhődjön a bűnei miatt. Wietz munkája a holokauszt körüli moralizálást, a bűnhődést és a megtisztulni vágyást állítja ugyan a középpontba, de igyekezete meddő marad. Malkin válaszokat vár Eichmanntól, de semmit nem kap, csak szenvtelen részvétnyilvánítást. Zavarodottságával a nézőé is nő, miután nem nagyon tudjuk eldönteni, hogy mi a probléma a két ember beszélgetései során. A fogvatartó összeomlottabbnak tűnik, mint a rab, zavara időnként Lima-szindrómára emlékeztet, csak éppen az okok nincsenek világosan kifejtve, ettől érezzük a film nagyjából összes ilyen jelenetét erőltetettnek és vontatottnak. Valahol a készítők is sejthették, hogy ez nem a legjobb irány, mert egy ponton szépen felhagytak a próbálkozással, aztán folytatták az akció lezárásának bemutatását, megválaszolatlanságában szimpla délutáni tévéfilmmé alacsonyítva az alkotást.

A színészeken persze semmi nem múlt, Ben Kingsley még a telefonkönyvet is el tudná játszani, Oscar Isaac pedig remekül hozza a belső vívódásaival küzdő ügynököt – csak válasz nincs arra, miért teszi pontosan. A két színész kiváló választás volt, ám a közöttük lévő konfliktus elsikkad a megmagyarázatlan vívódásban, így igazi feszültséget sem tudnak teremteni. Weitz nem volt annyira magabiztos, hogy újra írassa a forgatókönyvet, ahhoz pedig nem elég jó rendező, hogy legalább mentse a menthetőt az ábrázolásmód megváltoztatásával.

vh_04

A végső hadművelet nem rossz film, ám szürkesége miatt a lehető leggyorsabban felejthető kategóriába került. Egyszer nézős, nagyot akaró, halkan szóló alkotás, amely felkiáltójel szeretett volna lenni, de csak halvány kérdőjel lett belőle.

vh_plakát

A végső hadművelet
(Operation Finale) 2018


Rendező: Chris Weitz

Forgatókönyvíró: Matthew Orton

Zene: Alexandre Desplat

Operatőr: Javier Aguirresarobe

Vágó: Pamela Martin

Szereplők: Oscar Isaac,
                  Sir Ben Kingsley,
                  Mélanie Laurent,
                  Lior Raz

Premier: 2018. augusztus 29. (USA)

Címkék