A háború borzalmát egy gyerek szemén keresztül ábrázolni a vásznon mindig felkavaró, egyben szakmailag veszélyes kísérlet. Nagyon vékony a határ hiteles tisztaság és amatőr félreértelmezés között. Ha valahová, az ilyen filmekhez olyan direktor kell, aki egyszerre tudja elkerülni a szentimentális giccset, s tudja vezetni a gyerekszínészt. Pepe Danquart sikerrel oldotta meg a feladatot.
A rendező rövidfilm kategóriában nyert Oscart a boldog emlékű kilencvenes években, azóta főként dokufilmjeivel vétette észre magát. A 2013-as Fuss, fiú! (más helyeken Menekülj!) megtörtént sztorit dolgoz fel. Egyetlen hatalmas ívben láthatjuk egy lengyel zsidó kisfiú egész háborún átívelő menekülését, hol a németek, hol a lengyelek elől, hogy aztán a történet végére visszatérjen gyökereihez és saját azonosságához.
Bármennyire szomorú a sztori, és bármennyire sokkoló időnként az, ahogyan a háború mindent megváltoztat, amitől addig az embert embernek hittük, a Fuss, fiú! a világ egyik legprecízebb túlélőfilmje, s mint ilyen, pozitív kicsengést hordoz magában. A mozi igazi ereje abban rejlik, hogy soha nem ábrázol hátteret. Mindig, mindent Jurek szemszögéből látunk, aki már a történet időrendi elején felfogja, hogy vallása abban az elátkozott korban az életébe kerülhet. És pont ennyi az, amit kapunk, amit megismerhetünk a motivációjából. A túlélési ösztön akkora volt abban a gyerekben, hogy bárki példát vehetne róla. A történet folyamán számtalanszor megverik, lőnek rá, hajszolják kutyákkal, egy alkalommal a házat gyújtják rá, amputálják a karját, de ő csak megy tovább, valami olyan hittel, ami csak azok sajátossága, akik folyamatosan a halál árnyékában élnek. Hogy a rendező ezt láttatni tudja, a háttérbe szorított minden más szereplőt.
A színészek mindenben segítenek a gyerekszereplőnek, s éppen kissé papírízű jellegük hiteti el a nézővel, hogy Jurek sorsa az egyetlen igazán fontos történet a tomboló őrületben. Kamil Tkacz pedig fiatal kora ellenére volt olyan empatikus, hogy értelmezni tudja a rendezői szándékot, és feladatát egészen kiválóan lássa el. Legőszintébb és legmegrázóbb pillanatai éppen akkor vannak, amikor a rákényszerített felnőtt viselkedést le tudja tenni, és zokog, vagy éppen boldogan mosolyog. Ezek azok a jelenetek, amelyek a néző lelkét is átszúrják: itt láthatjuk ugyanis teljes valójában, minden szájbarágás nélkül, hogy mit vett el a háború a gyerekektől. Éppen azt, hogy gyerekek tudjanak lenni.
Nem hinném, hogy Pepe Danquart moralizálós mesét szeretett volna készíteni. A film azért is üt elementáris erővel, mert a rendező és színészei nem rágják agyon a jeleneteket, nincsenek drámai összeomlások, és ami a legfontosabb, senki nem dörög drámai hangon vagy könnyekkel a szemében a háború értelmetlenségéről. A háború létezik, és ez nem konfliktust teremt, csupán alapszituációt. Ahogyan Jurek zsidósága is önmagában létező dolog - és bár a fiú mindent megtesz annak érdekében, hogy keresztény lengyelnek tudja eladni magát, mindezt nem túlgondolva vagy töprengve teszi. Átrohan a történeten és az eseményeken, hogy a film végén öregkorában láthassuk, amint két lányával és hat unokájával piknikezik. A gettóbeli szökéstől a történet végéig egyetlen, ugyanazokból a panelekből építkező ívet láthatunk, nincs szünet, nincs kitérő, az évek alatt Jurek ugyanazt csinálja: fut, menekül, befogadják, megverik, elárulják, fut, menekül, fut, menekül. Minden más, ami kívül kerül a látókörén, számunkra is homályos. A partizánná vált férfi felesége, aki segít neki, de ugyanígy az orvos is, aki közli: „zsidókat nem műtök”. Mindketten sorsalakító tényezői a fiú életének, szerepük mégis minimalizált, hiszen csak és pontosan annyit tudhatunk róluk, amennyit Jurek szempontjából fontosnak vélhetünk.
Pepe Danquart messze nem újított műfajt, ellenben (minden borzalma ellenére) kifejezetten szép filmet rakott le az asztalra. Érzékenyen és értő módon nyúlt egy olyan témához, amely nem megfelelő kezekben gyorsan kínos produkcióvá válhat. A Fuss, fiú! olyan vádirat a háború ellen, amely messze elkerüli a vádiratnak készülő filmek minden kliséjét. Önmagában láttat valamit, önmagával magyaráz, hogy önmagából kiindulva oda is térjen vissza.
Közben köd szitál.
Fuss, fiú!
(Lauf Junge lauf)
Rendező: Pepe Danquart
Forgatókönyvíró: Heinrich Hadding
Zeneszerző: Stéphane Moucha
Operatőr: Daniel Gottschalk
Vágó: Richard Marizy
Szereplők: Kamil Tkacz, Rainer Bock, Jeanette Hain, Itay Tiran
Premier: 2013. november 5. (Németország)
Magyarországi bemutató: 2014. május 8.
