Cseppben az óceán

Tom Hanks: Greyhound

Szöveg: Révész Béla | 2020. október 3. 13:48

Hollywood legmegbízhatóbb színésze most sem nyúlt mellé, már ami a biztonságot illeti. Megírt egy forgatókönyvet, majd producerként ki is osztotta magának a főszerepet. Izgalmas, néha sablonos tengeri dráma a Greyhound, ahol Tom Hanks a reggeli Miatyánk és a déli kávé között henteli a tengeralattjárókat.

Bár nem ez volt az eredeti terv, a járvány alaposan felforgatta a mozis piacot, így Tom Hanks legújabb filmjét az Apple TV+-on mutatták be. Kár érte, a háborús látványdrámák azért üvöltenek a nagy felület után, de most olyan időket élünk, amikor az is élmény, ha egyáltalán bemutatnak valamit. Legyünk hálásak a Kapitánynak, hogy nem tolta el még két évvel a premiert.

Hankstől nem áll távol a csatazaj megfilmesítése, elég csak Minden Idők Talán Legjobb Háborús Mozijára, a Ryan közlegény megmentésére gondolni, de említhetjük Az elit alakulatot vagy a The Pacificet is. Most kezébe vette a kormánykereket, mert hiába szerepel Aaron Schneider neve rendezőként, a Greyhound a klasszikus példája az egyszemélyes produkciónak. Hanks C. S. Forester több mint fél évszázada megjelent regényét írta át filmnyelvre, azaz saját magára, hogy aztán producerként leforgasson egy egész jó mozit, amelyben minden körülötte forog. Szerep ugyanis egy van a filmben, az általa alakított Krause kapitányé. Nem hiszem, hogy kitolásból írt a forgatókönyvbe egy arctalan masszát maga köré, valószínűbbnek tartom, hogy hamar rájött: a történet a látvány mellett valóban a kapitányról szól, és a mellékszereplők karakterábrázolása ebben az esetben valóban felesleges lett volna. (Fogósabb kérdés, hogy az egyik szöveges statisztaszerepre miért éppen Elisabeth Shue-t választotta, akinek karaktere ki is merül egy papucs odaajándékozásában.)

A sztori egyszerűségében is izgalmas. Krause kapitány 1942-ben egy sokhajós konvojt vezet az Egyesült Államokból Angliába, át a végtelen óceánon. Amint kiérnek a biztonsági zónából, megjelennek a német tengeralattjárók, falkaként támadva az amerikai hajókat. A mélyen vallásos Krause pedig egy imát követően minden erejét, tudását és tehetségét annak szenteli, hogy megvédje a rá bízott hajókat, katonákat, közben pedig az óceán és a pokol fenekére küldje az ellenséget. A film ennek megfelelően nem lassul le, egyik akció követi a másikat, tényleg csak annyi szünetet hagyva, amíg Hanks komoran töprengő tekintetét nézve felkészülünk egy következő támadásra. A mozi egyik legnagyobb erénye és egyben hibája is ez. A véget nem érő csatajelenetek fenntartják ugyan a feszültséget, de egy idő után már unható módon. Minden idők legnagyobb tengeralattjárós filmje, a Das Boot óta tudjuk, hogy nincsen sebezhetőbb és magányosabb hely egy hajónál (legyen az a vízen vagy alatta), de amíg Wolfgang Petersen mesterművében éppen az időtlen hiábavalóság közelsége teremti meg a feszültséget, löki meg a vérnyomást, addig a Greyhound a sorozatos támadásokra fókuszál, ami a nem túl hosszú játékidő ellenére is megkérdőjelezi kissé a forgatókönyv kérlelhetetlen monotonitását.

A Greyhound legfőbb erőssége éppen Hanks. A színész óriási előnnyel indult, hiszen saját magára írhatott szerepet. Ha nem így lett volna, akkor is mindenki elismerné kvalitásait, így azonban úgy gyurmázhatott a karakterrel, ahogyan kedve tartotta. Nem véletlenül említettem az egyszereplős mozit. Bár a népes mellékszereplői gárda (ki ne statkózna Tom Hanksnek boldogan?) hozza a kötelező aggódást, rettegést, dühöt és örömöt, mindezt nem rajtuk, hanem a főszereplőn át érezhetjük át mi is. Hanks mindent eljátszik, amit ebből a szerepből ki lehet hozni, s bár a karakterből és a cselekményből következik, hogy nagy drámákra nem számíthatunk, a feladatát maradéktalanul elvégezni akaró, beosztottjaiért aggódó katona figuráját a tőle megszokott alapossággal ábrázolja.

A Greyhound szerethető film, minden sablonossága ellenére. Egyetlen történet egyetlen szálon, egyetlen ember szemszögéből ábrázolva. Örömöm éppen emiatt nem teljes. Ha ez a film nem Tom Hanks nevéhez lenne köthető, valószínűleg pár héttel a megnézése után már nem is emlékeznék rá. Ez viszont önmagában kevés az örökkévalósághoz. A Ryan közlegény megmentése vagy a Forrest Gump éppen azért lett mérföldkő a mozitörténelemben, mert mindenki tudta, aki közreműködött benne, hogy a kis darabok zsenialitásából áll össze a megkérdőjelezhetetlen egész. A Greyhound ebből a szempontból nem ad többet Tom Hanksnél.
Igaz, ő Tom Hanks. És néha ez is elég.