Egy kis kerozingőz

Mit szóljunk hát akkor, amikor három Gripen, amatőr és profi kamerák kereszttüzében, gurul el felszálláshoz készülve a kifutón? A repülőgép-vezetők integetnek újonc bajtársaiknak, akik alig tíz napja vonultak be az MH Klapka György 1. Páncélosdandárhoz, az „Embert a vasra!” kampány második részének keretében, a PzH 2000-es önjáró löveg kezelésére, illetve műszaki kiszolgálására szerződve.

Azóta megismerkedtek már Hódmezővásárhelyen a Lynx-ekkel, most pedig éppen azt örökítik meg, ahogyan a vadászgépek egymás után fel is szállnak a repülőtérről, hogy teljesítsék a február 22-ére előírt feladataikat. Miután az égbolton megszűnt minden mozgás, a tatai vendégek ismét visszatérnek a hangárba, ahol Weisengruber Zoltán százados, az MH vitéz Szentgyörgyi Dezső 101. Repülődandár Gripen Üzemeltető Század részlegparancsnoka válaszol minden felmerülő kérdésre.

„A legtöbben természetesen az iránt érdeklődnek, hogy mennyi a vadászgép maximális sebessége, milyen magasan tud repülni… de kaptam kérdést már az üzemanyag-fogyasztásra, vagy éppen a kabin felépítésére vonatkozóan is. Ez első pillantásra közelről egyébként ijesztőnek tűnhet, de ez csak a látszat: a Gripen-vadászgép kezelése valójában sokkal egyszerűbb, mint a Magyar Honvédségben korábban rendszeresített típusoké” – mondja a százados, akit szemmel láthatóan nem zavar, hogy szárazföldi hallgatósága időnként mintha parancsszóra sietne ki a hangárból.

Most ugyanis kívülről egyre erősödő rotorhang hallatszik, ahogy a légierő egyik legújabb, H225-ös helikoptere közeledik lassan a kifutóhoz, majd tűnik el a hangár mögött. Jobbra át, vissza ismét a hangárba, ahol legtöbben a kiállított vadászgépet figyelik – óvatosan hozzáérve például a vezérsíkon olvasható, legendás „vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse” Puma-jelmondathoz – néhány újonc számára a gép mellett látható fegyverzet kicsit érdekesebb. Ilyen például Tóth Flóra közkatona, aki fegyverműszerészként szeretné megtalálni számítását a tatai tüzéreknél.

„Gyerekkorom óta vonz az egyenruhás közeg és mivel a lövegjavítóknál kaptam beosztást, úgy tűnik: az álmom valóra válik. Egyébként már jártam korábban Kecskeméten és rettenetesen csodálom a pilóták és a teljes itt szolgáló állomány munkáját! Szerintem rendkívül komplex… ugyanúgy, ahogy nekünk is tanították: a feladat az első, az eszköz a második, az ember pedig utánuk” – nyilatkozza mosolyogva a katonanő.

Az utolsó megválaszolt kérdések és a kiállított hajózóruhák megtekintése után a tatai vendégek elbúcsúznak a bázistól. Néhányan reménykedve pillantanak még a szürkés égbolt felé, de a Gripenek még nem térnek vissza. Vagy másképp fogalmazva: a képzeletbeli légi támogatásra még térben és időben is várni kell…