„Fájdalmasan szép látvány”

A mai rohanó világban már szinte elképzelhetetlen, hogy több napot, hetet, esetleg hónapot várjunk kedvesünk üzenetére, vagy az, hogy nem oszthatjuk meg azonnal a velünk történteket a világgal. Korábban azonban már az is nagy eredménynek számított a kommunikációban, ha az emberek papírra vethették gondolataikat és elküldhették ismerőseiknek. Mint sok minden másban, ebben is az első világháború hozott változást, ekkor vált tömegessé a levélírás. Habár mára már szinte teljesen eltűnt a hagyományos levelezés a mindennapokból, a kopott lapok látványa és az emlékek illata olyan varázzsal rendelkezik, mely talán sohasem múlik el. Különösen igaz lehet ez azok számára, akik még emlékeznek, milyen várakozással teli felnyitni egy borítékot és milyen az asztalhoz ülve megfontolni, hogy mi kerüljön a papírra.

Katonaként még nagyobb jelentőséggel bírhatott minden megérkezett üzenet a rég nem látott szerettektől, minden emlék, amit papírra vethettek azokról a körülményekről, melyeket rajtuk kívül igazán senki sem láthatott, esetleg később, a történelemkönyvek hasábjain.

Több honvéd ragadott tollat, hogy kedvesének üzenhessen. Így tett dr. Hevesy Károly is, aki 1888-ban született Mindszenten. A polgári életben ügyvédjelölt volt, 1916 januárjában, 28 évesen hadapródjelöltként került ki az orosz harctérre, a békéscsabai 101. közös gyalogezred katonájaként. Március közepén átirányították őket olasz hadszíntérre, május végén pedig Hevesy alakulata, a 101/14. század (IV. zászlóalj) a Hétközség-fennsíkon az első vonalakba került. Június elején zászlóssá léptették elő és szakaszparancsnoki beosztást kapott. Mindennap írt menyasszonyának, Benczédy Máriának, vagy, ahogy ő nevezte, Micikének, melyet a Nagy Háború Blog tett közzé. Gyakran akkor is tollat ragadott, ha nem történt különösebb esemény, sőt, olykor az ütközetek nyugodtabb pillanatait is kihasználta arra, hogy hírt adjon magáról. Április 5-én egy szőlősben talált rá alkalmat: „Ma már nincs foglalkozás. Itt írom a naplóm egy szőlőbe, ahová uzsonnázni jöttünk. Tegnap írtam M[iciké]-nek. Ma már nem lehet írni. Holnap indulunk d.e. valószínű Dél-Tirolba. Sajnálom ezt a helyet, mert gyönyörű vidék volt, s jó dolgom volt.”

Az előző napon, április 4-én valóban részletes levelet küldött kedvesének: „Édes Drága Jó Micikém! … Tudja Édes, itt úgy megérez az ember mindent. – Hiába ágyúznak s lőnek, a gondolat még inkább ott van Édes Micikémnél. Hiszen sokszor, illetve mindig arra gondolok s azt óhajtom, hogy esetleg az utolsó gondolatom is Édes Micikémé legyen.

Úgy szintén örömet szerzett, hogy a háborús plakettekkel örömet szerezzek. Úgy gyűjtöm az emlékeket, ahol csak lehet. Van egy srapnell hüvelyem is, de nagyon nehéz, nem tudom cipelni. Valószínű el kell dobjam, pedig közel esett le hozzám, s egy szép tintatartót akartam készteni belőle Édes Micikémnek. Megjegyzem nem reám lőtték, hanem egy repülőgépre. Mindennap látok öt hat légi harcot.

No de most bővebben nem írok. Már úgy is tud rólam Édes jó Micikém egyet mást. Csak írjon Édesem szorgalmasan. – Mihelyt alkalmam lesz bővebben írok. Édes jó szüleinek kezeit csókolom. Sok sok ezerszer csókolja szeretettel Karcsija 1916. IV. 4.” (Részlet.)

Benczédy Mária

A háború részleteiről is írt leveleiben és naplójában. Május 31-én ezt jegyezte fel: „…Fejünk felett óriási ágyúharc volt, mit a hegyek visszhangja fokozott nagyra. Ezeket a perceket, melyeknek inkább csak lelkileg voltak hatásai, most nem tudom leírni. Valami különös érzés volt az. Repült minden felé a halál, s mégis biztonságba éreztük magunkat. Azután megismerkedtünk a helyzettel, mely előttünk állt. Kikaptam a parancsot. Felfejlődött a zugom a tüzérségi tűz ellen. Beástuk magunkat. Ekkor jelent meg 3 repülőgép. Úgy látszik jelentést küldött rólunk, mert jött a schrapnell közénk s a gránát, de elég rosszul lőttek. Jöttek szegény sebesültek s a foglyok vegyesen a jó hírekkel, hogy az ellenség fut. Fájdalmasan szép látvány.” (Részlet.)

Június 8-án a háborús helyzet fokozódni látszik, a katonának azonban még mindig reményt nyújt a viszontlátás vágya: „Édes jó Micikém! … Annyira hiányzik nekem jó Micikém, hogy azt e szűk lap keretén belül le nem tudom írni. Szeretnék írni levelet, de nincs levélpapírom. Különben is a levélpapír épp ilyen szűknek bizonyulna, mert egész nap, egész éjjel tudnék beszélni. Szeretném kipótolni a hosszú távollétet, amely csak a levelezés kicsiny korlátai közé szorított bennünket. … Ha igazán érez az ember látja, hogy mily gyenge a nyelv az érzések kifejezésére. ... Nehéz ez az élet, javadalmakkal, nyomorúságokkal tele, melyet kigondolni sem tudtam volna, de még mindig azt gondolom, hogy nem haladta túl azon mértéket, amelyet el lehet viselni egy oly boldogság reményéért, melyet az Édes jó Micikémhez való visszatérés hozhat. … Nem kívánok senkinek rosszat, de jöjjenek ide mindnyájan, akik otthon vannak s szájukat jártatják zabolátlanul. Töltsenek itt egy napot ágyú és gyalogsági tűzben, hallgasson meg egy két lépésre lecsapó gránát robbanást, lásson szétszaggatott emberi testeket; virrasszon át egy éjszakát szakadó esőben s dermesztő hidegben fedezék nélkül minden pillanatban várva a halált. Azt hiszem elég lenne, hogy örök életére emlegesse, s erkölcsét megváltoztassa. – S mindezt elviselem, sőt ha kell többet azért, hogy a jó Isten nekem adja végre Édes kis Micikémet. – Egészséges vagyok. Szükségleteim ki vannak elégítve. Mindent kapok, amire szükségem van. Legtöbbször embereim között osztom el, mert magam elfogyasztani úgysem tudom. Néha a nap is kisüt, hogy később essen az eső. Várjuk a békét epedve s én különösen az Édes Micikémhez való visszatérést. Csak bízzon a jó Istenben Édes Micikém, ő meg fog bennünket segíteni.

Édes jó szüleinek kezeit s édes jó Cicuskámat sokszor csókolja szeretettel: Karcsija 1916. VI/8. reg. ¾ 12.” (Részlet.)

Hevesy Károly azonban nem tért haza. Szakaszát június 18-án támadás érte. A zászlós felismerve a veszélyes helyzetet egy rajt küldött ki az ellenséges járőr feltartóztatására, maradék embereivel pedig megrohamozta a támadó géppuskaállást, melyet sikeresen elfoglaltak és számos hadifoglyot ejtettek. Ő maga azonban elesett a harc során. Tettéért posztumusz ezüst vitézségi éremmel tüntették ki. Benczédy Mária ezt követő életéről sajnos nem tudunk. Vőlegénye naplója és néhány levele a Mócsi Királyi Járásbíróság végzése alapján 1917. márciusában kerültek Micike tulajdonába.