Fekete augusztus huszonkilencedikék

A három kontinensen, négy tengeren hadakozó oszmán világbirodalom figyelme csak akkor fordult felénk, amikor a Habsburg-ház a Magyar Királyságra, valamint a Balkánra is ki akarta terjeszteni uralmát, illetve V. (Habsburg) Károly a német-római császárság trónját megkaparintotta.

Mindez az addigi európai egyensúlyt, egyszersmind a magyar status quo-t is fölborította.
A Porta riadóját, figyelmét leszerelhettük volna, ha elfogadjuk az 1520-ban trónra lépő I. (Törvényalkotó, Világhódító) Szulejmán békeajánlatát. Ennek oka világos volt: a szultán tisztában volt azzal, hogy nem szabad többfrontos háborút nyitnia, s haderejének hatósugara csak a Száváig ér el, azon túl pedig már rendkívül magas a katonai jelenlét ára.
Mi, magyarok pedig tudtuk, hogy országunk 1490-től totális válságba, teljes nyomorúságba süllyedésével katonai potenciálunk, így déli végvárrendszerünk csak árnyéka az Anjou- és Hunyadi-korinak.

Tehát Szulejmán az ajánlat révén olcsó megállapodással akart célt érni: ellene ne indíthasson támadást a Habsburg-ház Magyarországról, tehát legyen a Magyar Királyság egy Habsburg-érdekszférával szembeni szövetséges ütközőállam! Neki pedig ne kelljen háborúznia egyik féllel sem. E „pufferzóna" szerepért cserébe fölajánlotta, hogy amennyiben Magyarország szabad átvonulást biztosít hadainak, és szultánbarát külpolitikát folytat, békét, biztonságot, területi és állami integritást, adómentességet (!) biztosít.
Ez a híres ajánlat modus vivendi volt, hiszen ezáltal elmaradt volna a – 150 évre elhúzódó – háború s az ország három részre szakadása, tehát az idő-, erő- és tértényezőknek tudatában el kellett volna fogadnunk az ajánlatot. Utána lehetőségünk nyílhatott volna a békés – saját és legalább közép-európai – erőegyesítésre is.

Az ajánlatot elutasítottuk, noha a pápa sem vetett ellene, s több keresztény állam kötött hasonló békeszövetséget. Ezzel szemben a szultán követét börtönbe vetette II. Lajos, sőt feleségül vette Habsburg Máriát – nagyban növelvén ezzel az osztrák esélyt, az idegen befolyást a magyar trónra.

A fentiekre válaszlépésül Szulejmán úgy döntött, hogy csak korlátolt célú hadjáratot indít a Magyar Királyság ellen. Mint kés a vajban jutott el Nándorfehérvárig. Hathatós ellenlépések mégsem történtek.

Nándorfehérvár második oszmán ostromát elhanyagolt várfalak között, tüzérség és elegendő élelem-, illetve hadianyag híján hősies kitartással állta alig 700 magyar és szerb katona s az ellenállásba bevont maroknyi helybéli. Az Oláh Balázs vicekapitány vezette védelem hősiesen kitartott 66 napig, azután a 72 főre fogyatkozott csapat feladni kényszerült Nándorfehérvárt 1521. augusztus 29-én. Ezzel a végvárrendszer szétszakadt. Nyitva állt az út az ország belsejébe.

Szulejmán mégsem aknázta ki e lehetőséget, sőt 1526-ig több ízben megismételte békeajánlatát, a magyar országvezetés pedig folyton elutasította. Holott a királyság állapota tovább súlyosbodott, rendre megismétlődtek a korábbi országstratégiai, hadvezetési s logisztikai hibák (pártviszályok, hadiviták, lassú hadba szállás, elégtelen ellátmány stb.)

1526-ban bekövetkezett a mohácsi vész – ugyancsak augusztus 29-én. A fővezérséget vonakodva vállaló, bár tehetséges, oszmán elleni harcokban jártas Tomori Pál további erősítéseket várt. Hiába. Elégtelen volt a logisztika s – az országoshoz hasonló – fegyelmezetlenség. Igaz, a vitézi harci szellem magasan lobogott.

Tomori 25-26 ezres seregével szemben Szulejmán 150-160 ezer embert mozgósított. Cirka 1300-1400 kilométert megtéve 96 nap után ért Mohács alá, ahová roppant nehézségek árán jutott el, ezért másnapra halasztotta az ütközetet, s elrendelte a táborverést.

Az aznapi oszmán támadás jeleit nem látva a magyar stratégia egyik változatának hívei is a táborba vonulást ajánlották. S már szedték is le magukról a páncélzatot. Maga a király is…

Nem így Tomori! Terve kitűnő volt, ám merész: ha az oszmánoknak pusztán egyharmada van a csatamezőn s az is tábort ver, nosza, támadjunk! Erről sikerült meggyőznie a királyt, aki parancsot adott a támadásra. Elkezdték visszaszedni a páncélt, Tomori pedig visszavágtatott csapatához. Csakhogy mire ez lezajlott, a szultán had harci rendbe állt…

Tomori nem tehetett mást, megindította a támadást, ami fergetegesre sikeredett, a szultánt is veszélyeztetve! Összességében azonban a „támadjunk, ne támadjunk" huzavona okozta tempóveszteség teljesen felborította Tomori tervét. Ez és számos egyéb hiányosság, egyszersmind az oszmán hadigépezet roppant nyomása eldöntötte a csata borzalmas végkimenetelét.

Ezt követően – bár az eredeti haditervben nem szerepelt – a szultáni had Budára vonult. A feltételezett főseregtől tartva óvatosan nyomult. Útját szörnyűséges pusztítás kísérte. Ez várt a magára hagyott királyi székhelyre, sőt a Duna-Tisza-közére is, amelyen át, az országot katonai őrizet nélkül hagyva, Sztambul felé vette az irányt.

Szulejmán végül is véghezvitte ajánlatát. Csak épp fordítva. Ugyanis II. Lajos „megleckéztetése" túl jól sikerült, halálával s a mohácsi győzelemmel épp a Habsburgokat segítette hozzá a magyar trónhoz.

Nándorfehérváron, majd Mohácson halálos sebet kapott az ország, mégis nyomban két királya lett. Erős támogatással a köznemesi, úgynevezett nemzeti tábor Szapolyai Jánost koronáztatta meg I. János néven és a Habsburg-hívő főnemesi párt támogatásával Ferdinándnak is fejére helyezték a – Szapolyaitól ellopott – Szent Koronát.

Ezt követően „Ferendus király" nyugati segítséggel próbált érvényt szerezni uralkodói jogának, míg I. (Szapolyai) János kelet-magyarországi és erdélyi, valamint szultáni háttérrel védte koronás jogait.

Igazságtételre Szulejmán lépett színre. Először 1529-től 1541-ig jószerével évente verte ki innen Ferdinánd csapatait. A status quo veszélyeztetését, a Habsburg-törekvést látva a kard jogán zárta le a polgárháborúvá fajuló vitát. Visszaszerezte védencének a koronát s visszahelyezte őt királyi jogaiba. I. János 1540-ben bekövetkezett halála után fiát, János Zsigmondot is e szultáni (magyarán: vazallusi) kegyben tartotta. Közben kijelölte a hódoltság határait, s megállapította Ferdinándnak az évi adót.

Minderre már „csak" ráadás volt a mesteri színjátékkal bevett Buda 1541-ben (ugyancsak augusztus 29-én), amikor is Szulejmán előkelő keleti méltósággal Izabella királynét és János Zsigmondot, gyámjai és háromtucatnyi országnagy kíséretében sátraiba kérette, közben „kontyosai Üngürüsz paradicsomi szépségű palotavárosába" kéredzkedtek be a Szombati-kapun, nézelődés címén… Mire a várőrök meg a sátorvendégek észbekaptak, már félholdas zászlót láthattak a királyi vár legfelső ormán. Ezután, 145 esztendőn át hazánkat hadszíntérré változtatta a „két pogány közt" dúló harc.