Felette már örökké kék az ég

1940. február 5-én született Hüse Károly posztumusz őrnagy, a magyar katonai és polgári ejtőernyőzés egyik legendája. 1953-ban szülővárosában, Hajdúszoboszlón kezdett az ejtőernyőzéssel foglalkozni. 1954-ben, miután befejezte a nyolcadik osztályt, Budapestre ment szakmunkásképzőbe, ahol péktanulónak állt. Három évvel később visszatért Hajdúszoboszlóra és a Kossuth utcai pékségben dolgozott.

Egy évvel később, 1958-ban már a megyei ejtőernyős bajnokságon a dobogó legfelső fokára léphetett. 1960-ban pedig célba ugró magyar bajnok, illetve a válogatott keret tagja lett. Szintén 1960 novemberében vonult be a seregbe és négy évvel később világcsúcsot állított fel 1000 méteres késleltetett célba ugrásban. Kiváló sportolóként volt szerencséje beutazni a világot. 1976-ban például eljutott az olaszországi világbajnokságra, ahol ötödik helyezést ért el. 1965-ben ugrotta az ezredik, majd 1968-ban a kétezredik ugrását. 1976-ban az ötezrediket, és végül 1977-ben Kubában hajtotta végre a hatezredik ugrását, amellyel a világon rajta kívül még négy ember büszkélkedhetett.

Az egykori MN 3100 (34. Mélységi Felderítő Zászlóalj) ejtőernyős szolgálatának főnöke 1978. május 26-án, 6263. ugrása során, Szolnokon szenvedett tragikus balesetet. Ugrása közben nem nyílt ki megfelelően az ejtőernyő. 1978. június 3-án, katonai tiszteletadás mellett Hajdúszoboszlón helyezték örök nyugalomra. Mellszobra Szolnokon, az MH 86. Szolnok Helikopter Bázison a balesetben elhunyt ejtőernyősök emlékfala mellett található.

A Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetsége Budapesti Szervezete egy 2015-ös hírlevelében több egkori bajtársa is megemlékezett Hüse Károlyról. Az alábbiakben ezekből idézünk.

Az azóta már elhunyt Furkó Kálmán nyugállományú ezredes, a magyar kyokushin karate egyik megalapítója, 8 danos mester akkor ekképpen emlékezett vissza Hüse Károlyra: „Testnevelőtiszt kollégáimtól hallottam, hogy Szolnokon meg fog alakulni egy önálló mélységi felderítő század, állománytáblájában egy testnevelőtiszti hellyel. Ezt a beosztást pályáztam én meg, amit meg is kaptam. (…) Túljutva a kapun, tartva a parancsnoki épület felé, a lépcsőházban ki jött felém? Maga Hűse Károly. Gondolkozásra sok időt nem hagyott, egyből tette fel a kérdést: te vagy a Furkó Kálmán. Igen, én, feleltem. Akarsz-e ugrani? Volt a második kérdése. Igen, volt a válaszom habozás nélkül. Na, gyere. És én követtem őt a parancsnokhoz. Jelentkezés és bemutatkozás után Károlyra bízott. (…) Az én első ejtőernyős ugrásomra Balatonkilitin, 1974 május 7-én került sor. Természetes, hogy az ugratóm Károly volt. A sorállomány fizikai felkészítését is én vezettem. (…) Elég nehezen tanultam meg hason zuhanni, de már mikor ment, minden más volt. Kinyílt számomra a világ. Egyik alkalommal Kilitin, mondom neki kiugrás előtt a gépben: Károly, fogadjunk, ha hason zuhanok nyitásig, akkor te fizetsz egy üveg bort Siófokon, a Fogasban. Mi lesz, ha nem. Akkor én fizetek, annyi üveggel, ahányszor átfordulok. OK, megegyeztünk. Hú, amint kiugrottam már átestem. Egy üveg, még egy és már húztam is a kioldót. Nyitottam. Egymás mellé érkeztünk. Na, mi van, nincs pénzed, hogy ilyen hamar nyitottál, kérdezte. Annyi nincs, válaszoltam és gyakoroltam tovább.”

A hadsereg ejtőernyős válogatottja 1974-ben. Balról-jobbra: Hüse Károly, Nádházi Ferenc, Nemes László, Janovics Ferenc, Ecsédi András.

Ecsédi András ejtőernyős oktató, válogatott kerettag így elevenítette fel a múltat. „Karesz maga is sokat edzett velünk és a nemzetközi katonai járőrversenyeken kiválóan futott, lőtt, kézigránátot dobott, célba ugrásban pedig ő volt a legjobb, tőle nagyon sokat tanulhattunk. 1970-ben történt leszerelésem után a válogatott edzőtáborokban folyamatosan találkoztunk és bármikor segítségre volt szükségem, Karcsira mindig számíthattam. Kiváló emberismerő és következetes személyiség volt, mindig szem előtt tartotta a fiatalabb ugrók segítését.”

Janovics Ferenc nyugállományú alezredes, ejtőernyős oktató, válogatott kerettag is megemlékezett Hüse Károlyról: „1967 decemberében sorkatonaként az újoncok között dideregve vártam az ebédre. Éhes voltam, mint mindig és fáztam, mint minden újonc. Álltunk felsorakozva és vártuk az ügyeletes tisztet, aki szemtelenül félrecsapott tányérsapka alól figyelmesen végignézte didergő csapatunkat, majd hangosan köszöntve a díszes társaságot a megszokott sorrendet felrúgva az újoncokat engedte először az étkezdébe. Az »öreg állomány« közül egy pisszenés sem hallatszott. A lazán leczippzározott hajózó dzsekiből virított a piros selyembélés! Csak neki volt ilyen dzsekije. Ő volt a Hüse alhadnagy!”