Függetlenségi harcokban fogant a máig híres kijelentés

1823. december 2-án hirdette meg James Monroe, az Amerikai Egyesült Államok 1817-től 1825-ig hivatalban lévő, ötödik elnöke a róla elnevezett Monroe-elvet. James Monroe gyakorlatilag egy kampány nélküli választás után lett az USA elnöke. A voksoláson federalista ellenfelét győzte le. Ezt követően feloszlott a Federalista Párt, s gyakorlatilag egypártrendszer alakult ki. Az új elnök korszakát egy korabeli újságíró a „jó érzések" koraként jellemezte. A bizakodást az is táplálható, hogy a függetlenségi háború lezárultával gazdasági fellendülés következett be az országban, ugyanakkor nem minden területen uralkodott viszonylagos nyugalom.

Kezdetben Franciaország nem akart beleszólni az újvilági történésekbe, azonban Mexikó függetlenné válása után az ország katonai segítséget ajánlott Spanyolországnak. Ennek közvetlen előzménye az volt, hogy az 1821-ben lezárult Richelieu-korszak után Villèle miniszterelnök vezetésével az ultra-royalisták kerültek hatalomra, s úgynevezett ultrakonzervatív kormány alakult. Villèle fordulatot hirdetett meg a külpolitikában, attól tartva, hogy felerősödnek a forradalmi események Latin-Amerikában. Franciaországgal szemben Anglia teljesen más álláspontra helyezkedett. Castlereagh, aki 1812-1822. között volt külügyminiszter ellenezte az európai diplomáciai beavatkozást, ugyanakkor a monarchikus megoldás nem volt ellenére.

Ebben az a józan megfontolás vezette a kabinetet, hogy a textilexportjuk 2-10-szeresére növekedett a függetlenedő államoknak köszönhetően. 1822-ben következett be változás ebben az irányvonalban. Anglia ekkor már minden francia intervenciós tervet elutasított. Az USA viszont a kezdetektől fogva nagy szimpátiával viseltetett a latin-amerikai történések iránt. Ebben két dolog vezérelte: a gyarmattartókkal szembeni természetes ellenszenv mellett a területi terjeszkedés, a térségben megszerezhető befolyás is nagy szerepet játszott a függetlenségi mozgalmak támogatásában. John Quincy Adams külügyminiszter 1822-ben, azután ismerte el a függetlenné vált államokat, hogy Angliában bekövetkezett a már említett külpolitikai változás.

Miközben az USA támogatta a függetlenségi mozgalmakat, először mégiscsak Anglia lépett ebben az ügyben. A brit külügyi vezetés ugyanis jegyzékben tiltakozott az esetleges francia beavatkozás ellen. John Quincy Adams azonban nem csupán az intervenció miatt aggódott. A külügyminisztert Oroszország alaszkai terjeszkedése is aggasztotta. E két dolog miatt együttesen győzte meg James Monroe-t arról, hogy lépjen az ügyben. Az elnök 1823. december 2-án, a Kongresszusnak küldött levelében hirdette meg az USA új külpolitikai alapelveit, melynek egyik lényegi elem, hogy az amerikai kontinens nem lehet az európai nagyhatalmak gyarmatosítási területe.

Az új politikai irányvonal azt is leszögezte, hogy az Amerikában létező politikai rendszerek (köztársaság) lényegesen különböznek az Európaiaktól (monarchia), ezért az Egyesült Államok békéje és biztonsága érdekében veszélyesnek tart minden olyan próbálkozást, amellyel az Európaiak megkísérlik rendszerüket kiterjeszteni a kontinensre. Elismeri a status quo-t, nem fog beavatkozni az európai államok és a már kialakult gyarmataik függőségi ügyeibe. Távol tartja magát az európai államok belső ügyeitől. Röviden úgy foglalható össze az új irányzat, hogy Amerika az amerikaiaké. Ezek az alapelvek váltak később Monroe-elven ismertté. Maga az elv már magában hordozta az USA külpolitikáját jellemző izolacionizmust, vagyis, hogy az ország elzárkózik az európai nagyhatalmaktól.

Egyes vélemények szerint az „Amerika az amerikaiaké" szlogen módosult az évek során, s egyre inkább az „Amerika az USA-é" tartalmat vette fel. A kezdeti védelmi doktrína Theodore Roosevelt elnöksége alatt kezdett kiteljesedni. A XX. századi elnökök ugyanis kiterjesztették annak értelmezését, s az USA biztonságát a teljes kontinens biztonságával kezdték azonosítani. Az amerikai védőpajzsot a latin-amerikai kontinensre is kiterjesztették, ugyanakkor nem foglalkoztak azzal, hogy ezek az államok igényt tartanak-e erre a gondoskodásra. Számos térségbeli ország ráadásul ma már azt vallja, hogy a hidegháború lezárultával megszűnt a doktrína létjogosultsága, és inkább kárt okoz az amúgy is nehéz helyzetben lévő latin-amerikai államoknak, semmint hasznot hajtana nekik.