Gemmeker

Szöveg: Révész Béla | 2021. szeptember 12. 18:16

Robert Schinkel rendező 33 perces rövidet forgatott egy volt táborparancsnokról és egyik foglyáról. A kamaradráma kifejezetten erős színészi téren, ám az emlékőrzésen túl nincs extra mondanivalója. De ez nem feltétlenül baj.

1948-ban járunk. Egy holland börtönben vár tárgyalására Albert Gemmeker, a westerborki tranzittábor parancsnoka, akit meglátogat Maurice Frankenhuis, a tábor egykori foglya, hogy hetven kérdést tegyen fel neki. A kihallgatásszerűségen Gemmeker nem tudja, valójában ki ül vele szemben, ez csak a történet felénél válik számára világossá, a nézőnek azonban elég egyértelű a szituáció, sőt, ezt elmondani még spoilernek sem számít, hiszen éppen ettől válik izgalmassá a sztori.

A történet teljesen valós. Westerbork tranzittábor volt, azaz onnan indultak a halálvonatok a megsemmisítő lágerekbe 1942 és 1944 között. Gemmeker parancsnoksága alatt 80 ezer holland zsidót vagoníroztak be, közülük tragikusan kevés, mindössze ötezer fő élte túl a borzalmakat. Anne Frank is ebben a táborban volt, mielőtt Auschwitzba vitték.

Frankenhuis valóban tett látogatást Gemmeker börtönében, és valóban fel akart neki tenni hetven kérdést. Tízig jutnak el talán, a beszélgetés kezdeti higgadtságát hamar beszippantják az indulatok. Valójában nem is a kérdések a lényegesek (Frankenhuis már az elején közli, hogy az összesből csak egyetlen igazán fontos van), inkább az izgalmas alapszituáció: a volt fogoly kérdezi ki a volt SS-tisztet. Ahogyan egyre inkább belemelegednek, a kihallgató vádló lesz. Egymás után sorolja Gemmeker bűneit, amelyeket az folyamatosan tagad, időnként a lehető legszélsőségesebb cinizmussal. Amikor Frankenhuis egy saját aláírásával hitelesített dokumentumot tol Gemmeker orra elé, ami bizonyítja azt, hogy a lágerparancsnok nagyon is tisztában volt azzal, mi vár a zsidókra, a fogoly azt harsogja: „Ezt csak elírták!”

A két férfi viszonya hamar kilép a szokásos kihallgatási síkból. Gemmeker a történet végéig egyenes derékkal ül, a vádakat sorra elutasítja, egy pillanatra sem esik ki a szerepéből, sőt, időnként még uralja is a helyzetet. Egyetlen olyan momentum akad, amikor láthatóan összezavarodik: ahogy megtudja, hogy valójában ki hallgatja ki, érezhetően megrémül, ám fél perc után máris újra manipulálni próbálja Frankenhuist. Érvrendszere rendkívül egyszerű: a tranzittábor nem haláltábor, következésképpen ő senkit nem gyilkolt meg, a zsidók deportálására pedig a felettesétől jött a parancs. „Én csak egy apró porszem vagyok” – ismételgeti, letolva magáról minden felelősséget. Kettőjük közül mégis ő a magabiztosabb, és a nézőnek nem telik sok idejébe rájönni: Gemmeker feltehetően valóban hisz abban, amit mond. Egy egyszerű katonának tartja magát, aki logisztikai képességeit kamatoztatva került oda, ahová került. Nincsenek kapcsolatai, nincs mentora, ahogyan mondja, soha nem találkozott senkivel a német vezérkarban. „Gyűlölhet engem, de valójában mindent megtettem, hogy a lehető leghumánusabban bánjanak a foglyokkal” – kiáltja Frankenhuisnak, fotókat lobogtatva mosolygós rabokról.

Volt foglya is tisztában van vele, hogy közvetlen gyilkossággal vagy kivégzésre felszólító paranccsal nem vádolhatja Gemmekert. Frankenhuis inkább a halál előkészítését veti a tiszt szemére, azt a lelki és fizikai megpróbáltatást, amely a transzport előtt és alatt voltak a rabok kénytelenek elviselni. Jellemző, hogy Gemmeker erre azzal érvel: háború volt, a háborúban pedig megváltoznak a szabályok. A kérdezz-felelek egyre inkább meddő vitába fúl, végül Gemmeker veszi át az irányítást, és közli, hogy visszamegy a cellájába. Búcsúzóul visszafordul, hogy megkérdezze: mi volt az az egyetlen kérdés, amit Frankenhuis fontosnak tartott a hetvenből. A válasz hallatán arca kifürkészhetetlenné válik, először látjuk rajta a teljes érzelemmentességet.

A film harminc perce bőven elegendő ahhoz, hogy egy remek kamaradrámát lássunk. Mivel az eredeti párbeszéd filmes változatát látjuk, annak minden megakadásával és időnkénti sutaságával együtt, a figyelmünk a meglehetősen egyszerű dialógus mellett a színészi játék felé fordul. Ott pedig van mit figyelni, a két színész kiválasztása remek döntésnek bizonyult. Jacob Derwig zavart tekintetében végig ott látszik az a rengeteg borzalom, amit Frankenhuisnek át kellett élni a táborban, rettegve a saját és családja életéért. Hihetően és sistergő feszültséget teremtve játssza el a volt fogolyban dúló érzelmeket: nem akar Gemmeker szintjére lesüllyedni, ám indulatai miatt időnként alig tudja visszatartani magát, hogy neki ne essen ellenfele torkának.

Michael Epp hasonlóan finom eszközökkel dolgozik. Arcának minden rezdülése, minden grimasz, mosoly, szemének apró villanása belesimul az általa játszott karakter jellemébe. Tagadása és szuggesztív viselkedése túlmutat a fekete-fehér, áldozat-hóhér, jó-gonosz megszokott ábrázolásán. Két pazar színészi alakítás, amely el is viszi hátán azt a fél órát, hiszen maga a párbeszéd erre önmagában nem lenne képes.

A Gemmeker telitalálat, ha egyszerűen emlékállításként értelmezzük. Míg a haláltáborokról mindenki tud, és mindenki emlékezni fog rájuk, addig a kisebb és tranzittáborok borzalma lassan feledésbe merül. Robert Schinkel rendező saját eszközeivel tett róla, hogy az iszonyatos emlék újra élővé váljon, felkiáltójelként forgatva le rövidfilmjét. Filmtörténelmileg a Gemmeker csak apróság, a kollektív emlékezet szempontjából – az összes társával együtt – nagyon is fontos alkotás. A halálnak állít emléket, s közben az életre szólít fel.