Gránátsüvítés és katarzis – filmvásznon és könyvben

Először is, el kell, hogy keserítsek mindenkit: a film nem napjaink új hollywood-i csúcsmozija, szupersztárokkal, több százmilliós mega költségvetéssel, és számítógépes trükkökkel, effektusokkal; hiszen közel egy emberöltővel ezelőtt, 1971-ben jelent meg. Igaz ekkor, a cannes-i filmfesztiválon rögtön elnyerte a zsűri nagydíját és a Fipresci-díjat is.

Másodszor azért kell elkeserítenem az olvasókat, mert a film nem tartalmaz a Ryan közlegény megmentése, vagy éppen a Pearl Harbor című mozikból jól ismert harci jeleneteket: brutális képekkel, kifröccsenő vérrel, naturális halállal, és dobhártyaszaggató sikolyokkal. Sőt az első világháború – azaz a Nagy Háború – csatamezeje is csak néhány másodpercre-percre villan fel a valamivel több, mint száz perces mozi alatt. Vagyis ebből a filmből nem azt tudjuk meg, hogy Johnny miként él, hogy harcol, hogyan kínlódik a lövészárkokban – mint mondjuk a Nyugaton a helyzet változatlan című filmből, vagy éppen a Mel Gibson nevével fémjelzett Gallipoliból –, hanem valami egészen mást. Az emberi szenvedés és kínlódás hátborzongatóan új dimenzióját ismerhetjük meg.

Johnny, azaz Joe Bonham, a tizenkilenc éves átlagos amerikai fiatalember, a hamarosan megérkező behívóparancsot megelőzve önként jelentkezik az Amerikai Egyesült Államok haderejébe, s a kiképzés után rövid időn belül útnak indul Európába, az első világháború poklába, a nyugati frontra. És a fronton – alig két hónappal a háború vége előtt, 1918. szeptemberében – súlyosan megsérül. Egy német gránát süvítését hallva egy bombatölcsér falához lapul, magzati pózba görnyed és várja a robbanást. A lövedék azonban pontosan mellette robban: letépve kezeit, lábait, szétroncsolva arcát, szemét, orrát, fülét, száját. Nehezen hihető, de túléli…

Kórházba kerül, ahol orvosi csodaként számon tartva géppel lélegeztetik, táplálják és meg vannak győződve arról, hogy agya is sérült, kómában van, semmit nem érzékel a külvilágból. „Minden orvosnak megér egy évet, hogy egy ilyen esetet megfigyelhessen!" – mondja a tábori kórház vezető orvosa, miközben lediktálja a parancsot: mivel a beteg nagyagya sérült, az éppen maradt nyúltagy irányítja a motorikus funkciókat, ezért a sérült minden egyes mozdulatát csupán reflextevékenységnek kell tekinteni.

Johnny azonban nincs kómában, szörnyű sérülése után magához tér, s idővel rádöbben: karjait, lábait, szemeit, füleit és orrát is elveszítette, végtagnélküli, süket-néma-vak torzóként fekszik valahol egy kórházban. Álmaiban régi képek kísértik: élete első és utolsó szeretkezése menyasszonyával, édesapja egyetlen tárgyi vagyonának, a horgászbotjának elvesztése, vagy éppen a halott német („Bajor, mert azok ilyen büdösek!") katona eltemetése, amely után találja telibe a hosszan süvítő gránát.

Rémálmaiban pedig Jézust látja – akit az akkor még fiatal Donald Sutherland alakít –. aki halálraítélt bajtársaival pókerezik egy barakkban. A srácok mindannyian tudják, hogy mikor és miben hallnak majd meg. Kérdik is Jézust: Johhny miért van itt, hiszen ő nem hal meg. A válasz gyorsan jön: „ő is közénk tartozik"…

Ugyancsak rémálmában találkozik már halott apjával, aki elárulja neki, hogyan létesíthet kapcsolatot a külvilággal? Morzejelek segítségével, hiszen fejét mozgatva képes a hosszú-rövid leütés-kombinációkból álló kommunikációra.

Dulton Trumbo – aki saját könyve alapján írta és rendezte a képi adaptációt – filmjében elsősorban nem az a megdöbbentő, hogy ilyen főhőst alkotott. Hiszen ki tudja, a négy évig tartó világégés földi poklában a az első világháborús frontsebészek kezei és a „korlátlanul rendelkezésre álló nyersanyag miatt" gyorsan fejlődő orvostudomány által akár születhettek is ilyen torzók. Akik fizikailag élve, ám gyakorlatilag halottan tengették mindennapjaikat, míg rájuk nem talált végre a megváltó halál. A Johnny háborúba megy azért nagyon megrázó, mert a háború kegyetlenségét egy teljesen új szemszögből mutatja be. Egy sebesült szemszögéből, aki saját teste börtönébe zárva, működő aggyal, de használhatatlan testtel éli éveken keresztül életét. Semmit nem tud a külvilágról és a külvilág sem tud semmit róla. De ugyanakkor újra és újra átéli a kegyetlen háborút.

És mindehhez hozzá kell tenni: a film azon kevés alkotás közé tartozik, amikor a mozgókép élménye megközelíti a könyvben leírt történet hatását. Sőt a könyv és a mozi kiegészíti egymást. Bár a papírra vetett sztori kicsit eltér a képernyőn látottól, az igazi katarzis csak a könyv elolvasása és a film megtekintése után következik be.

A könyvet egyébként Trumbo 1938-ban írta, s a II. Világháború kitörése után két nappal került a boltokba. Azonban hamarosan jött Pearl Harbor, s Amerikában egyik napról a másikra népszerűtlenné vált a mű pacifista üzenete. A második kiadás 1970-ben, a vietnami háború idején látott napvilágot. A könyvből egyébként 1985-ben monodráma is készült, amelyet még a mai napig is műsoron tartanak a színházak. Magyarországon 2002-ben Johnny háborúja címmel.

A cannes-i filmfesztivált nagydíját is elnyert történet egyébként megragadta, megihlette az egyik legismertebb amerikai heavy metal együttes, a  Metallica tagjait is. A film részleteit használták fel ugyanis az 1988-ban elkészült One című számuk közel nyolc perces videóklipjéhez. Amely egyébként a legelső videoklipjük volt, hiszen addig nem készítettek „kisfilmet" számaikhoz. A klipben jól passzol egymáshoz a lágy dallamból egyre keményebbé váló zene, és maszkkal letakart Johnny agonizálása. És “jól megy" egymáshoz a géppuskasorozatra emlékeztető dob hangja, a sebesült könyörgése, és a gránát minden más zajt elnyomó süvítése.