Háborgó vizeken – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából
Szöveg: honvedelem.hu | 2021. május 10. 17:52Az ország földrajzi helyzetéből adódóan a magyar hadihajózás legfontosabb színtere a Duna volt. A mohácsi vereségünket (1526) követően aztán közel négyszáz esztendőre elvesztette önállóságát hazánk, s ezzel együtt a flotta is; haditengerészeink később a Habsburg Birodalom lobogója alatt szolgáltak.
Bár bizonyos adatokból arra következtethetünk, hogy az Árpád-, majd az Anjou-korban már lehettek hadicélokra használt hajóink, a magyar királyi hajóhadról szóló első említés csak 1392-ből, Zsigmond király idejéből származik; felállítását és fenntartását egy új és minden korábbinál félelmetesebb ellenség, a török megjelenése tette szükségessé. Mátyás király 1476-ra több mint 300 egységből álló dunai flottát szerelt fel, s az ő uralkodásának idején (1458–1490) kezdték meg működésüket Magyarországon a királynaszádosok, akik nevüket a gyors, könnyű egységeiknek köszönhetik. A naszádok fegyverzete 1-2 ágyúból állt, személyzetüket 30 fő alkotta. 1521-ig Nándorfehérváron állomásoztak, majd az ország három részre szakadásakor Komáromba és Győrbe települtek. A 16. század második felében aztán fokozatosan elvesztették önállóságukat, és beolvadtak a császáriak szervezetébe. Utolsó harci alkalmazásukra a tizenöt éves háborúban (1591–1606) került sor.
A naszád – mint típus – ugyanakkor fennmaradt, továbbfejlesztett változata a 17. században a sajka nevet kapta; az ilyen úszó egységekből álló flottilla bázisa Komáromban volt. A császári hajóhad alárendeltségében – Buda 1686-os ostromától kezdve – részt vettek a török elleni felszabadító háborúban, fő feladatukat az utánpótlás kísérete jelentette. 1717-ben szerephez jutottak a Nándorfehérvár körüli harcokban is; ekkor a Dunán és a Száván létesített hadihidak védelmét látták el. A komáromi sajkásokat utoljára a törökökkel 1737–1739-ben vívott összecsapások során vetették be.
További részletek a Magyar Honvéd magazin május 14-én megjelenő számában!
