1918 – A Nagy Háború utolsó éve

A balkáni hadszíntér

1918 őszéig ezen a fronton viszonylagos nyugalom volt, nagyobb összecsapások nem történtek. Szeptember 15-én azonban a balkáni antant − brit, francia, görög, olasz, szerb csapatokból álló − -haderő egy erőteljes támadást indított és áttörte a bolgár állásokat Dobro Poljénál. A támadás sikeréhez az is hozzájárult, hogy a háború végére sem a német, sem az osztrák−magyar csapatok nem voltak a védelmi vonalon, mert máshol vetették be őket, a bolgárok pedig egyedül képtelenek voltak tartani állásaikat. A támadók 25 kilométeres rést ütöttek a frontszakaszon, aminek következtében a balkáni hadszíntér összeomlott és Bulgária szeptember 25-én békét kért, majd aláírta a fegyverszünetet.

Az albániai fronton már jobban alakultak a dolgok a központi hatalmak számára: augusztusban a Monarchia megtámadta az olasz védőket, és sikerült győzelmet elérnie. A győzelemnek azonban már nem sok stratégiai jelentősége volt, miután a bolgár front összeomlott, és a csapatokat a háború utolsó napjaiban visszavonták.

Eközben az antant hadereje viszonylag lassan mozgott északi irányba, október 19-én elérte Rigómezőt, majd pedig november 10-én a Dunát. A Monarchia csapatai a Duna, Száva, Drina vonalán alakították ki az új védelmi vonalat a háború végső szakaszában.

A keleti front

Már az előző év végétől folytak a béketárgyalások a bolsevik kormány és a központi hatalmak között. 1918. február 10-én viszont a Trockij vezette szovjet delegáció felmondta a fegyverszünetet, mert nem akarta elfogadni a németek által diktált békefeltételeket. A német haderő válaszul elfoglalta a Baltikumot és benyomult Ukrajnába, így az oroszoknak nem maradt sok választásuk és március 3-án aláírták a breszt-litovszki békeszerződést, amelynek értelmében Finnország és a többi balti állam, illetve Lengyelország bizonyos területei – a központi hatalmak megszállása alatt − függetlenné váltak.

1918. május 7-én írták alá a bukaresti békét, így a román frontot is sikerült felszámolniuk a központi hatalmaknak. A keleti fronton lefoglalt osztrák−magyar hadosztályokat átcsoportosították az olasz hadszíntérre. A románok, miután az Osztrák−Magyar Monarchia novemberben kilépett a háborúból, újra hadat üzentek, de ekkor már csak a németeknek, így a győztesek oldalán tudtak kikeveredni a Nagy Háborúból.

Az olasz hadszíntér

1918 nyarán a Monarchia a nyugati fronton zajló utolsó nagy erőfeszítések támogatásaként megindította saját offenzíváját az olasz fronton. „Ez volt az utolsó nagy támadás a Monarchia hadseregének történetében" – mutatott rá a történész. Az offenzíva egy elterelő hadmozdulattal indult a svájci határon, amely azonban egy nap alatt elakadt, és hasonlóan járt az ezzel párhuzamosan indított támadás is Dél-Tirolban. A Monarchia a főerőket a Piavénál összpontosította: kisebb hídfőket építettek és átkeltek a folyón, de a brit, francia és olasz védőkön nem sikerült áttörniük. „Az osztrák−magyar csapatok nagyon rosszul voltak felszerelve, az ellátottság már igen gyatra volt ebben az időszakban, lőszerük is alig volt" – fűzte hozzá.

Június 18-án hatalmas áradás vonult le a folyón az alpesi esőzések miatt, és elsodorta a két partot összekötő hadihidakat, amelyeken az utánpótlást szállították. A támadók helyzete annyira reménytelenné vált, hogy néhány nappal később kénytelenek voltak elrendelni a visszavonulást, de a harcok még július 7-ig tartottak a Piave környékén. A veszteségek katasztrofálisak voltak: a Monarchia 150 ezer embert és nagy mennyiségű hadianyagot, míg a közös antanthaderő 85 ezer főt veszített.

Az olaszok számára ezt követően már világossá vált, hogy a Monarchia kifulladt; október 24-én – pontosan egy évvel a caporettói áttörés megindítása után – az olaszok mozgásba lendültek a Piavénél. Összesen négy olasz hadsereg − két brit és egy francia hadosztállyal, illetve egy amerikai ezreddel megerősítve − néhány nap alatt áttörte az osztrák−magyar vonalakat, aminek következtében november 3-án a Monarchia aláírta a fegyverszünetet az olaszokkal. Olaszország csak november 4-én szüntette be az ellenségeskedést, és a visszavonuló osztrák−magyar erők katonái közül 360 ezret fogságba ejtettek.

1918. július 10-én a fél osztrák−magyar tengeri haderő támadást indított az otrantói tengerzár ellen. A csata egyik résztvevője, a Szent István csatahajó azonban már nem jutott el a célig, mert hajnalban két olasz torpedóvető csónak elsüllyesztette. A Ganz-Danubius gyárban készült hajó a horvát partoknál lévő Premuda-szigetek közelében merült a hullámsírba több száz tengerésszel együtt. Ez volt a legnagyobb vesztesége a Monarchia haditengerészetének.

A török front

Az antant 1918 őszén áttörte a Jeruzsálem környékén húzódó védelmi vonalakat, aminek következtében a török hadsereg összeomlott. Törökország október 30-án írta alá a fegyverszünetet az antanttal, és az ott lévő osztrák−magyar tüzéreket, kiképzőket, illetve a német csapatokat ezután Isztambulban gyűjtötték össze, majd onnan fokozatosan hazaküldték.

A nyugati front

1918 tavaszán több nagy offenzívát indított a német hadsereg nyugaton, a hadmozdulatokhoz segítségül hívták a Monarchia csapatait is, így márciusban 46 osztrák−magyar tüzérüteget adtak kölcsön nekik. Júniusban a nyugati frontra küldték a kolozsvári 35-ös közös hadosztályt, valamint az 1-es és a 106-os közös gyaloghadosztályt is; ezek a Metz és Verdun környéki állásokban foglaltak helyet, és augusztustól novemberig harcoltak az antant ellen. Miután november elején a Monarchia fegyverszünetet kötött, a németek hazaküldték az osztrák−magyar katonákat, így azok még a német kapituláció, november 11-e előtt elhagyták a nyugati frontot.