A katonai büntetőjog-gyűjtemény

Ez a kötet egy jogforrás-válogatás, amelynek az a célja, hogy az 1867 és 1945 közötti meghatározó

törvényi, rendeleti, illetve utasítási szintű joganyagot felölelje, hogy a történelem iránt érdeklődő

közönség, a jogász kollégák és a katonai büntetőjog területét kutatók könnyebben ismerjék meg ezt

a területet, amely a magyar jogtudományban sajnos azt kell mondjam, elhanyagolt

terület, és történetileg is kevésbé ismert. A katonai jogoktatási és szakirodalmi szempontból is valamilyen oknál fogva kiszorult az érdeklődési körünkből.

Ilyen körülmények között nem lehetett könnyű dolga a kötet szerkesztésénél…

Hátráltató körülmény volt, hogy nem foglalkoztak túl sokan ezzel a témával, igaz, a kortárs

szakirodalomból Hautzinger Zoltán és Kardos Sándor munkái sokat segítettek. Mégis talán az volt

a legnagyobb nehézség, hogy sorra felleljem azokat a forrásokat, amelyek relevánsak és igazán

jelentősek. Ez nagyon komoly könyvtári és levéltári kutatást igényelt. Ami könnyebbség volt, egyben hátrányt is jelentett: a témával nem foglalkoztak túl sokan, így nem kellett attól tartanom,

hogy olyan nóvumot próbálok felmutatni, ami igazából nem is újítás. Az úgynevezett szekunder

források a vizsgálat korszakában is vitatkoztak egymással arról, mely források a meghatározóak. Ez

könnyebbség volt olyan szempontból, hogy nem kellett dogmává csontosult törvényszerűségekkel

küzdenem.

Egy ennyire kevéssé kutatott témánál hogyan indul el a kutatással?

Maga az érdeklődés adott volt családi szempontból a katonai terület iránt. Amikor bekerültem a jogi

karra, nagyon kedvező környezetbe kerültem, Révész T. Mihály, Mezey Barna és Barna Attila

személyében neves és segítőkész tanáraim voltak. Az ő iránymutatásuk mellett indult el a kutatás,

ami kicsit öntevékeny munka volt, mivel ezzel a területtel nem sokan foglalkoztak, így nem lehetett

arra számítani, hogy nagyon nagy üdvrivalgás övezze ezt a törekvést. Hosszú évek munkájába került, hogy

az egyes résztémákat elkezdtem vizsgálni, és elkezdtem összegyűjteni az ezekre utaló forrásokat. Ez

közel nyolc év alatt ért oda, ahol most tart. A kötet elkészítésének elhatározása pedig

néhány évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, amikor láttam, hogy olyan mennyiségű gyűjtőmunka

valósult meg, amivel lehetne valamit önállóan is kezdeni.

A kötetben több mint nyolcszáz oldalon paragrafusok találhatóak a katonai büntetőjogból. Mi volt az,

ami megbotránkoztatta vagy megmosolyogtatta a mai viszonyokhoz képest?

Mai szemmel nézve teljesen más korszakról beszélünk. A kiegyezés időszaka az alkotmányosság

helyreállításának a időszaka az 1848−49-es szabadságharc elvesztése után. Erőteljes törekvések indultak arra, hogy megszülessen a kompromisszum, és emellett a nemzeti önállóság és a jogállamiság is kiépüljön. A katonai büntetőjogot azonban egy 1855-ös nyílt paranccsal életbe léptett törvénykönyv

határozta meg, amelyet nem sikerült megváltoztatni 1930-ig. Ami megbotránkoztató, az a háborús

szabályozás, hiszen ott látszik a köztörténeti ismereteinkkel párhuzamban, hogyan válik fékevesztetté

egy rendszer. Ez kifejezetten a második világháború tekintetében, az 1944-es évtől igaz, amikortól a

katonai büntetőjogot elkezdik eszközként használni.

Ami pedig nem annyira megmosolyogtató, inkább meglepő, hogy a háborúval kapcsolatban előítéleteink

vannak. Azt szoktuk mondani, hogy a háborúban mindig sokkal szélesebb a katonai önkény,

elszabadulnak a katonai erők, és beleérthetjük ebbe a katonai jogot is. Az első világháborús

szabályozás az én olvasatomban ennek némileg az ellenkezőjét mutatja. A források alapján − a

háború kiterjedtsége és hossza ellenére − nem vált fékevesztetté a katonai igazságszolgáltatás. Ehhez

mérten igazán megbotránkoztató, hogy a második világháború végén milyen kiterjedt és önkényes eljárások

zajlottak a katonai büntetőjog nevében.

A polgári büntetőjogról elmondhatjuk, hogy az évek alatt humánusabb, etikusabb lett. Ez

elmondható a katonai büntetőjogról is?

Elmondható, csak mások a kiindulási pontok és stációk. A kiegyezést követően megvalósul az első

önálló magyar polgári büntetőkodifikáció, amiben már humánus, haladó szellemű, felvilágosult

rendelkezésekkel találkozunk. Ekkor testi fenyítésekről, kínvallatásról már szó sem lehet, a

katonai büntetőjog terén azonban még élénk az a kérdés, hogy botbüntetést végre lehet-e hajtani a

katonán, akár egy egész alakulat előtt. 1912-re már teljes egészében sikerült megfelelni eljárásjogi

szempontból a polgári követelményeknek, nyilván azokkal a szükséges kitételekkel, amelyek a

katonai vonatkozások miatt indokoltak voltak.

Ön 160 évnyi részletes ismerettel rendelkezik a katonai joghistóriából. Hogyan befolyásolja ez a

szakmai életét? Mennyire lehet ebből építkezni a további munkái szempontjából?

Azt gondolom, ismerni kell, honnan jövünk. Úgy vélem, hogy a jogászok − különösen az

állami szférában − a nemzet jobb sorsáért kell, hogy dolgozzanak. Ehhez a nemzet történetét is ismerni

kell. Az elsőéves hallgatóimtól azt szoktam kérdezni , hogy ha egyetlen érintéssel kitörölném

a memóriájukat, akkor meg tudnák-e mondani, kik ők, honnan jöttek és ezek tükrében

merre tartanak. Nyilván nem tudnák megválaszolni a kérdést. Emiatt érdekes ez a gondolat a jogalkotás

szempontjából. Hiszen amíg nem ismerjük részletesen a múltat, addig nehéz pontosan

meghatározni, merre haladunk tovább. A jelen persze teljesen más, mint a történelmi múlt, de

ennek ismerete értékes tapasztalatokat ad. Találkozhatunk olyan példákkal vagy tendenciákkal,

amelyeket akár követni is lehet, vagy épp ellenkezőleg, el kell kerülni őket. A történelem tapasztalata egy

fő irányt szab meg számomra, ez pedig az, hogy az alaposság jegyében minél jobban megismerjem

úgy a múltat, mint a jelent és a releváns körülményeket. Emiatt azt is kezdem megérteni: minél

nagyobb a tudásunk, annál jobban érezzük, hogy az egész felől nézve milyen kicsi is az.

Katonahagyományokkal rendelkező családból származik, mégis a jogi pályán indult el, és csak a

közelmúltban öltözött be. Miért alakult ez így?

A családomban több katona is van. Szüleim katonák, bátyám szintén katona, és a nagyszülők ágán

is voltak katonák. Gyerekkoromtól kezdve érdeklődtem a katonai pálya iránt, aztán jött a középiskola,

ahol a tanáraim támogatták a katonai pályát, de tehetségesnek tartottak jogi vonatkozásban

is. Győrben olyan környezetben kezdhettem meg egyetemi tanulmányaimat, ahol kiváló

jogászprofesszorok iránymutatása mellett tudtam elsajátítani a szakmát. Utána alakult úgy,

hogy maradhattam ebben a kollektívában oktatóként, illetve elkezdhettem PhD-tanulmányaimat,

amelyek apropóján kerültem a Honvédelmi Minisztériumba, mint kutató-gyakornok. Ez idő

alatt jelenlegi elöljáróim úgy gondolták, hogy a szabad státusok egyike adott lehetne a számomra.

Kormánytisztviselőként kezdtem el itt dolgozni, majd idén tavasszal lehetőségem nyílt arra, hogy

szerződéses katonaként folytassam ezt a tevékenységet. Összességében úgy gondolom, hogy az

elmúlt évek során sokszor volt igaz rám, hogy jókor voltam jó helyen, mire ide eljutottam.

Fotók: a szerző felvételei